Mindazonáltal a XIV-XV. században a török taktika, ha nem is minden tekintetben, de egészében fölényben van a nyugati, lovagi taktika felett. Könnyűlovasságának gyorsasága, fordulékonysága, mozgékonysága, valamint a vezetésnek a fegyelemből és a despotikus államszervezetből adódó szilárdsága révén a harcászati manőver szempontjából döntő fölényben van a nehézkes, harci alakzatok variálására képtelen, egyénien harcoló, fegyelmezetlen, következésképpen majdnem vezethetetlen lovagi seregek. Mindebből következett, hogy a török hadsereg harcában a cselnek, lesvetésnek és az átkaroló, megkerülő támadásnak döntő szerepe volt. Ugyanakkor a janicsárok megmozdíthatatlan sokasága nagy biztonságot adott ennek a folytonosan kavargó, hol támadó, hol visszaforduló tömegnek, amely éppen laza harcmódja következtében igen hajlamos volt a pánikra.
Látszólag tehát ez a harcmodor tökéletes és semmi kívánni valót nem hagy maga után. Közelebbről nézve azonban, oly gyengéit lehet felfedezni, amelyeket pillanatnyilag még eltakarnak az előnyök, s későbbiekben azonban katasztrofálissá válnak. Elsősorban ennek a harcrendnek nincs zárt, tömegével ható, lökésre képes támadó magja, mint amilyen a nyugati hadseregben a páncélos lovagi sereg.
A könnyűlovasság lökésre nem, pusztán csak zavarásra, kifárasztásra és az ellenség harcrendjének felbomlasztására alkalmas. A janicsárság alkalmas lenne erre, de kizárólag védelemre használják. Ugyanakkor a janicsárság védekező harcmodorával nincs megoldva a védelem az egész hadseregre vonatkozóan; a könnyűlovasság pedig jellegénél fogva nem alkalmas a védelemre. Ilyenformán az ellenség általános támadásával szemben általános védelem szóba sem jöhetett. (...)
A páncélos lovasok zárt rohamát az oszmán hadak feltartani soha nem tudták, s hogy a kezdeti sikereket a keresztények kiaknázni nem tudták és a sikeres roham nem eredményezett döntést, annak oka az, hogy a zárt lökésen kívül semmilyen más harci cselekményre vagy manőverre nem volt képes a lovagi sereg. Hogy a lovagi seregek lökése mennyire hatásos, s vele szemben a török hadsereg mennyire védtelen volt, azt nem csupán az egyes csatáknak a források alapján rekonstruálható lefolyása bizonyítja, hanem a török történetírók spontán megnyilatkozásai is, amelyekből kétségtelenül kivehető az a félelem, ami a zártan támadó lovagi sereggel szemben az oszmán katonaságot elfogta.
A török katonai vezetők, felismervén, hogy a páncélos hadak zárt rohama mennyire veszélyes, a legfőbb feladatnak azt tartották, hogy a keresztény hadak harcrendjét felbontsák, szilárdságát fellazítsák. Ennek egyik módja az volt, hogy az íjászlovasság minden oldalról nyílzáport zúdított az ellenségre. Ez a módszer nem mindig vált be. De volt egy hatásosabb eszközük is, a sorok megnyitása az előretörő páncélosok előtt, hogy rohamuk a levegőt érje.
A török taktikának fent leírt fogyatékosságain enyhített és bizonyos fokig egyensúlyi helyzetet hozott létre az a körülmény, hogy a lovasság hadszervezetének bomlásával gyengült a páncélos lovasság lökésének ereje, maga a lovasság pedig érzékennyé vált az időközben puskával felszerelt janicsárok tüzével szemben. (...)
Annyi bizonyos, hogy a hadviselés XV-XVI. századi nagy átalakulása a török hadszervezetet nem érintette. Ez a két század az, amikor kialakul a fegyvernemek szoros együttműködése, valamint a tűz- és lökőerő egymást kiegészítő alkalmazására épülő európai taktika. Ezt a taktikát a török hadsereg soha nem sajátította el, s hogy ebből nem származott katasztrófa, annak lényegében a hadászati holtpont az oka, mely Ausztria és a török birodalom háborúit jellemezte és amely megóvta a birodalmat attól, hogy nyílt csatát kelljen vívnia. Amikor azonban a XVII. század utolsó negyedében túljutottunk ezen a holtponton, a török hadsereget súlyosabbnál súlyosabb vereségek érték a csatatereken.
Perjés Géza: Mohács
