2012. december 16., vasárnap

Csata vagy visszavonulás?

Ugyanekkor a azt is elhatározták, hogy a Karassó mentén levő hadakat felrendelik a mohácsi mezőre. Miután Tomori és Perényi a mohácsi mezőt bejárták, a Karassóhoz mentek. S most egy különös jelenet játszódott le, melyről így tudósít Brodarics:

"Miután ide megérkezett, s a katonákat s a csapatok vezéreit összehívta, a tábor visszavonására vonatkozólag előterjesztette nekik a király akaratát, amely egyszersmind az is volt. A katonák azonban mindnyájan zúgtak és méltatlankodtak, hogy elviszik őket az ellenség közeléből, s kivel pedig szembe kell szállniok, s akivel, ha igazi férfiak, bátran meg kellene ütközniük. A nyugalomhoz és tétlenséghez szokott előkelők, úgymond, akik ilyesmit ajánlanak a királynak, futásra gondolnak, nem csatára. Csak hadd jöjjön a király, s csapjon velük az ellenségre, ők bizonyosan tudják, hogy övék lesz a győzelem, igaz ugyan, hogy az ellenségnek roppant nagy számú ágyúi s katonái vannak, de serege harciatlan és rosszul fegyverzett, alig van minden tizediknek vagy huszadiknak oly fegyvere, amellyel ártani tudna. Azt is mondták, hogy ők már megtudták, hogy a töröknek egykori bátor és győzhetetlen csapata előbb Nándorfehérvár alatt, majd Rhodus ostrománál elhullott. Tegye csak a vezér társával együtt azt, ami a bátor vezér kötelessége, s bizonyosan jól fog kiütni. Vonja el a királyt s az összes bátor vitézeket a papoknak és más harckerülőknek gyáva tömegétől, akik még magát a testileg és szellemileg kiváló királyt is el akarják puhítani s meg akarják rontani gyávaságukkal s férfiatlan tanácsaikkal, s a derék ifjút magukhoz hasonlóvá akarják tenni."

Ebből a szinte hihetetlen jelenetből több tanulság vonható le. Mindenekelőtt a katonaság elképesztő fegyelmezetlenségét bizonyítja, amely azonban hű tükörképe a társadalomban uralkodó anarchisztikus viszonyoknak.


A másik figyelemre méltó dolog a katonaság lobogó harci kedve. Már beszéltünk róla, hogy különösen a végeken harcoló katonaság harci szelleme mennyire jó volt, és mennyire fölényben érezte magát a törökkel szemben. Azt is mondtuk, hogy ez nem valamilyen önkritikát nem ismerő elbizakodottság volt, hanem so generáció sikeres végvári aprólékharcából táplálkozó öntudat. Ugyanakkor feltűnő a török hadsereg előző évi harcaiban elszenvedett veszteségeikre való hivatkozás. Szinte szó szerint ez áll Burgio május 30-án írt jelentésében; ezt írja ugyanis:

"A kalocsai érsek azt tanácsolja a királynak, hogy induljon máris a végekre, s azzal bátorít mindenkit, hogy a török hadsereg csak számra nagy, de nincs jól begyakorolva, a legénység nagyon is fiatal, és nincs hadi tapasztalata, mert a török Rhodus szigetén (hol a Johanniták ellen hadakoztak) s más háborúkat elvesztették katonaságuk virágát." 

A hír tehát Tomoritól származott, attól a Tomoritól, aki oly kilátástalannak tartotta a küzdelmeta török iszonyatos túlerelyével szemben, hogy békére akarta bírni a királyt. Minden bizonnyal a török erejéről szállongó híreket akarta ellensúlyozni; a magyar hadsereg létszámát nem növelhette és felszerelését nem javíthatta meg, hát akkor legalább önbizalmát akarta fokozni. Látni fogjuk, hogy az egyik döntő pillanatban hasonlóan fog cselekedni.

 Tomori Pál szobra Kalocsán

Mint végső következtetést pedig levonhatjuk, hogy mindezek alapján szinte kétely sem lehet afelől, hogy a tolnai tanácskozás fő témája nem a Dráva-védelem volt, hanem az, hogy döntő harcba bocsátkozzanak-e a törökkel, s ha igen: hol és mikor. (...)

Tomori és Perényi hadai tehát ottmaradtak a Karassónál, miközben a hadsereg másik része levonult a  mohácsi mezőre, ahova újabb és újabb csapatok érkeztek. Maga a király a Mohácstól északra levő Újfalván maradt. Eközben valamelyik nap "késő éjjelén" a mohácsi tábor, majd a király jelentést kap a Dráva mentén levő felderítőktől, hogy a török sereg zöme már átkelt a Dráván, ugyanakkor a mohácsi táborban levő urak kérik az uralkodót, hogy jelenjen meg közöttük a teendők megbeszélése céljából. Ez 23-áról 24-ére virradó éjjel történhetett, mert a ruméliai sereg és a szultáni zsoldosok 23-án hajnalban már az innenső parton voltak, csupán az anatóliai sereg és a vonat átkelése volt hátra. (...)


E hírrel egy időben érkezett meg Szapolyai és Frangepán üzenete. A két vezér - olvashatjuk Brodaricsnál -  helytelenítette azok taoknak a tanácsát, aki a királyt idő előtt oly közel vitték az ellenséghez;a királynak szerintük vagy Budán kellett volna várnia, vagy pedig bármely más, az ellenségtől távolabb eső helyen kellett volna maradnia addig, míg az országnak összes erejét s minden segítségét össze lehetett volna szedni. Kérték a királyt, hogy legalább az ő megérkezésük előtt ne ütközzék meg az ellenséggel. A vajda azt is üzente, hogy számra és haderőre nézve oly kiváló csapatok jönnek vele Erdélyből, hogy a király a győzelemre vonatkozólag erős bizalmat helyezhet beléjük. A királynak azonban eszébe jutott és szeme előtt lebegett a tanács határozata is, tudta, hogy ha ennek nem engedelmeskedik, tekintve, hogy oly közel az ellenség, s a katonák annyira égnek a harcvágytól, egyedül őt fogják okolni azzal, hogy rosszul vezette az ügyeket, s elszalasztotta az alkalmas pillanatot. (...)

Azon felül azt is mondta, hogy addig, amíg mások is megérkeznek, s míg a vajda az erdélyiekkel, a bán szlavónokkal, továbbá Kristóf Horvátországból, a csehek a morvákkal és sziléziaiakkal, s a többi várható segédcsapatok megjönnek, jobb lenne a sereget valami biztosabb helyre vezetni, vagy ha az ellenség erre kényszerítene, meghátrálni. Magyarország ugyanis kisebb kárt szenvedne, ha az ellenség a Mohácstólpozsonyig elterülő vidéket be is kóborolná, s tűzzel-vassal pusztítaná is, mint ha ilyen nagy sereg, amelyben a király s oly sok nagyszámú előkelő és katona van, egyetlen csatában pusztulna el. (...)


Tegyük fel továbbá, hogy a magyar sereg augusztus 15-én elkezdi a visszavonulását, és azt a török nem zavarja, ami, a mondottak szerint majdnem kizártnak tekinthető. (...) Láthatjuk, hogy Szapolyai sem Tolnához, sem Budához, de még Pozsonyhoz sem érhetett volna előbb oda, mint a török. Itt nem lehet szem előtt téveszteni azt sem, hogy még akkor is, ha ennél közelebb van, a Duna miatt nehezen csatlakozhatott volna a királyhoz, abban ugyanis semmi kételyünk nem lehet, hogy átkelését a török hadsereg és hajóhad nem nézte volna tétlenül.  A király serege pedig, nyomában az üldöző törökkel, végképp nem kelhetett volna át a Dunán, hogy Szapolyaival egyesüljön. (...)

Akárhogyan is volt, egy bizonyos: Frangepánnal együtt eleve számoltak az ország déli területeinek feladásával, ami számukra természetesebb, sokkal elviselhetőbb gondolatnak tűnhetett, mint a magyarországi nemesség számára. (...)


Brodaricsnak az a szinte mellékesen odavetett megjegyzése, hogy a visszavonulással elkéstek, nagyon is nagy súllyal eshetett a mérleg serpenyőjébe a haditanácsban, ilyenformán a nemesség nem csupán forrófejűségből döntött a csata mellett. (...)


Miután ez a drámai haditanács lezajlott, Tomori visszasietett a Karassó mentén álló hadaihoz, mint Brodarics írja:
"nagy nehezen rávette katonáit, hogy egy kissé hátrébb vonuljanak, s beleegyeztek a királyi sereghez való csatlakozásba. Így azután másnap táboruk egyesült az ő táborukkal, körülbelül fél mérföldnyire Mohácstól, de úgy, hogy a mi katonáink nem vegyültek össze velük, mert a két tábor között egy kis térség maradt".

Ez augusztus 25-én vagy 26-án történhetett. Ekkor már megjelentek a török előcsapatok is a Karassónál és ettől fogva egészen a csata elkezdésének pillanatáig folytak  a csatározások a magyar és török könnyűlovasok között.

Perjés Géza: Mohács

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése