„...én immáron többet égettem fel negyven falunál, semmit nem használ, ez földnek el kell pusztulnia!”
1554-1555-1556
Szigetvár védelme és ellátása akut problémává válik – a Dél-Dunántúl pusztítása a végek vitézei által...
Arról is számosan szóltunk már, hogy a
Somogy és Baranya határvidékén fekvő erődítmény megerősítése
folyamatosan zajlott, s bár a kapitányok mindent megtettek, ez még sem
ment a leggyorsabban és a legnagyobb hatékonysággal: elsőben is azért –
ami a legtöbb magyarországi végvár kiépítésére jellemző volt – mert a
földrajzi környezet adta lehetőségekre kellett a védelmet építeni (ez
éppen itt előnyt jelentett ugyan), de a védműveket (melyek már Török
Bálint birtokossága alatt is épültek) a lehetőségek és a haditechnika
gyors változásainak, a tüzérség erejének növekedése okán – ebben a török
hadsereg különösen jeleskedett – annak figyelembe vételével kellett
korszerűsíteni: át- vagy újjáépíteni. Ehhez a megfelelő anyagi források,
pénz, építőanyag s nem utolsó sorban megfelelő számú munkás és szakértő
sem állt mindig készen.
Másrészt a védelem gyors és dinamikus szervezése ellenhatott a magyar végeke általános rákfenéje – a „se pénz, se posztó”
- a katonaság rendszertelen és amúgy is csekély fizetést húzott, s ez
okozta, hogy a vitézek gyakran odébb álltak, avagy rablásra, a vidék
kizsarolására adták a fejüket.
A kapitányok – itt Szigetváron is – az
égető anyagi szükségleteiket a környező vidék adóztatásával és
sarcolásával fedezték – törvényesen is, hiszen ez az egyik feladatuk
volt. De hogy megvilágítsuk és megérthessük a problémát, itt
leszögezhetjük: egyik legfontosabb és egyáltalában nem veszélytelen
feladatuk.
A frontvonalban fekvő Szigetvár és a távolabb-közelebb elterülő vidék (egy-egy nagyobb vár „hátországa”) az ellenfélnek katonai célpont is egyben, másrészt ugyanabból a kényszerből az ellenség várainak a „hátországa”
is egyben. Avagy a mohácsi, siklósi, pécsi, koppányi törökök ugyanúgy
igyekeztek – ezen időszakban meglehetős sikerrel – adóztatni Szigetvár
vidékét, mint ahogy a szigetiek siettek maguk is Siklós, Valpó, Pécs,
vagy Tolna alá...
1553 folyamán, s aztán a következő évben
is, Dersffy Farkas szigeti kapitány nagyon szisztematikusan igyekezett
vitézeivel a török Hódoltság alá eső területek falvait is ellenőrzése
alá vonni: Somogy, Tolna és Baranya vármegyében közel 120 település
fizetett rendszeresen a királyi Szigetnek. Az összeírások tanúskodnak
arról, hogy a nem csupán a Villányi-hegység alja, de egész Siklós és
Mohács környéke, mint például Kölked, és fel a Duna mentén Tolna és
Báta, sőt azontúl is a bácskai részek felé eső (Herceg)Szántó is
fizetett a szigetváriaknak. Kisebb településektől „summát” szedtek; vagyis egyszeri befizetést követeltek, de a távoli nagyobb és „gazdagabb” vidékektől minden jogcímen követeltek adót: kilencedet, „dicát”,
az egyházi tizedet, sőt még munka- vagy robotváltságot is, és más
földesúri járandóságokat. Így nem csoda, hogy Báta lakói például 90
forintot, míg Mohács 100 forintot fizetett.
A probléma érzékeléséhez tudnunk kell,
hogy a török bégek – kik magukat tudták a terület urának – ugyancsak
beszedték a szokásos adójukat (ez volt az a bizonyos „kettős adóztatás”).
Ekkor a harcias Dervis bég azonban – róla már az előző bejegyzések
folyamán nem egyszer hosszan szóltunk – ugyancsak ezt a végvidéki szokás
követte, csakhogy ő a szigetiek rovására – emlékezzünk: 1555-ben egy
adóösszeírásban maga Szigetvár neve is szerepel úgy, mintha Dervis
bégnek fizette volna adóját – noha a vár magyar kézben volt, s
Kerecsényi László kivédte Tojgun budai pasa őszi támadását. De azt is
tudjuk, hogy éppen ezen hadmenet miatt csaknem egész Somogy vármegye oda
lett, s nem csak Kaposvár és Babócsa, de még Bajom környéke is vagy
teljesen a török uralma alá került, avagy rendszeresen annak adózott.
Tudjuk, Dervis pécsi bég még Kanizsára is beüzent, hogy hódoljanak a
török szultán előtt – s immáron a Kanizsa környéki falvak adójára is
igényt tart.
Szigetvár pedig, ha el nem is esett, de
olyan zsákban szorult, olyan hurok fojtogatta, amiből nem egy könnyen
szabadulhatott. Kerecsényi László legalábbis nem látta a helyzet
megoldását. 1555 elején írta azt a jelentését – tehát még jóval Tojgun
pasa nagy somogyi hadjárata előtt – melyben arról szól, hogy „Annyira elidegenültek az faluk, kik Pécs és Soklyós (ti. Siklós) táján vadnak, hogy még csak egyet sem hajthattam semmi dologra (vagy is munkára) a várba. És dúlás nélkül pedig egy falu sem akar beszolgálni.”
Ugyanezen év január 29-én pedig arról
szólt, hogy egy bizonyos vitézét, Zalai Miklóst és katonáit, kik adót
szedni mentek ki, a parasztok megtámadták: „ott az pórok rá
tamadtak és vagy három darabontot megöltek; ezek aztán megbírták
(leverték) a pórokat és vagy három házat elégettek az faluban;
egyébbfele is, valahová küldünk mindenfele rá támadnak az királ ő felség
e népére!”
S eztán nagyon beszédesen hozzá teszi, „Másfelő, én immáron többet égettem fel negyven falunál, semmit nem használ, ez földnek el kell pusztulnia!”
A forrásokból – Kerecsényi nagyszámú
levelezéséből – pontosan tudjuk, hogy nem csak a falvak
engedetlenségével, de saját katonái „lázongásaival”
és szökdöséseivel is szembe kellett néznie. Így tulajdonképpen hatalmas
teljesítménynek mondhatjuk, hogy az elkövetkező 1555-ös támadásban a
budai pasa szándékát Szigetvár megszerzésére meghiúsíthatta. Ugyanakkor,
ha a budai pasa kudarcot vallott is, ő ezért felelt, de a Szigetvárt
körülvevő fojtogató török gyűrű nem tört szét. Nem is véletlen, hogy
1556 első heteiben – mikor kérelmezett leváltását már elfogadták, de még
Szigetvárban volt, Kerecsényi maga írta: „Én minden órában csak azt várom, hogy mikor szállják meg Szigetet a törökök”. Ekkor azonban sem ő, sem a török ellenfelek nem láthatták, hogy kis idő múlva fordulni fog a kocka.