A prédálásról

"ha Isten katona volna, maga is rabolna"

„Militia et malitia” - avagy amikor az engedelmesség „frigyre lép a lázadással.”

„Csinóm Palkó” és „Csinóm Jankó” egy kicsit más megközelítésben.

"A vitézlő nép nem szép, örvendetes szabadságának, hanem a nyereségnek és prédának örvendez, kóborol, dúl-foszt és minden latorságot cselekszik."

A zsákmányolás a háborúskodás keserves, de úgy tűnik, nagyon is szükséges velejárója volt. Nem valamiféle magyarországi sajátosságról volt szó. Tudjuk például, hogy a középkorban a Franciaország területén folyó "százéves háború"-ban milyen súlyos terhet jelentett a föld népének a garázdálkodó angolok, vagy zsoldból elbocsátott katonák, kóborlók fosztogatása. Egy angol lovag, bizonyos John Talbot, a százéves háború idejéből, állítólag azt mondotta: "ha Isten katona volna, maga is rabolna". Hasonló értelemben nyilatkozott a híres hadvezér és katonai zseni, a svéd király, Gusztáv Adolf, akinek csapatai a 30-éves háborúban keresztül-kasul járták Németországot, elmondhatatlan dúlásokat téve; neki is az volt a véleménye, hogy a hadsereget jobb az ellenség földjéből táplálni, azt vallotta: "jobb az ellenség házánál kikötni saját lovainkat."

Ez a jelenség a korabeli hadellátás, logisztika fejletlensége miatt mondhatni törvényszerűen sajátja volt a háborúknak. Ugyanakkor, pedig azt a jelenséget is felfedezhetjük, hogy a harcosok, mintegy életük kockáztatásának jutalmaként, az erőszak jogán, az "ököljog" alapján vették el minden gátlás nélkül mások tulajdonát.

A XVI-XVII. századi Magyarországon a helyzet e tekintetben is sajátos volt. Források számtalan tömege számol be a katonák – legyenek akár törökök, tatárok, vagy magyarok és németek – fosztogatásairól. Pázmány Péter esztergomi érsek megjegyzi, hogy a vitézséget kis szójátékkal csak egy betűnyi különbség választja el a latorságtól: militia et malitia.

A 15-éves háború idején szinte mindennapossá lettek a gonosz fosztogatások, s nem csupán a hagyományosan frontvonalnak számító területeken, de az addig viszonylagosan megkímélt "kincses Erdély"-ben is. A nevezetes törökverő hadvezér, az "erős fekete bég", Nádasdy Ferenc sárvári udvarnak protestáns prédikátora Magyari István írta: "A vitézlő nép nem szép, örvendetes szabadságának, hanem a nyereségnek és prédának örvendez, kóborol, dúl-foszt és minden latorságot cselekszik."

Erdélynek és a 15-éves háborúnak példáján maradva, nemcsak Basta idegen zsoldosainak erőszakossága jelentett elviselhetetlen kínszenvedést, de a zsoldjában álló hajdúk kimondhatatlan kegyetlenkedését is. Amikor az erdélyi magyarok úgy könyörögtek kegyelemért, hogy ha másért nem, hát azonos vérükért, nyelvükért és vallásukért irgalmazzanak, akkor ezek a kegyetlen hadfiak ekképpen vágtak vissza:

"…ti hajas törökök vagytok, s törökkel béreltek. Ebek vagytok ti, nem szánunk – Isten minket így segéljen – levágni, úgy mint a törököt; az Istentől pedig mi semmit sem félünk – Deus ignoscat – mert a Tiszántúlon hagytuk."

Bár a zsákmányolás és prédálás rendjét egyaránt szabályozták írott rendtartások és a szokásjog íratlan gyakorlata, általánosan elfogadott volt, hogy az ellenség földjét lehet prédálni, azonban a magyarországi helyzet sajátos volta abban állt, hogy a frontvonal mindkét oldalán a föld népe magyar volt, tehát a magyar végházak népei mikor a török birtokok kifosztására indultak, valójában véreiket fosztogatták. Tehát az ellenséges hátországban is a magyarok szenvedtek.

A vitézi társadalom különös magatartási formája azonban "feloldotta" ezt a kemény ellentmondást. Azok, aki "vérüket hullatják édes hazájuk szabadságáért", akik nap, mint nap a bőrüket viszik vásárra a harctéren, valamiféle gőgös, felsőbbrendűség tudattal mélyen lenézték a termelőmunkát végző jobbágyokat és a polgárságot, azt, aki az ekeszarva mögött állva a földet túrta, vagy kereskedett (noha nem egyszer maguk is rászorultak mindkét foglalatosságra), Ez a magatartási forma számos esetben megnyilvánult. Például a nevezetes végbeli katonaköltő, Balassi Bálint vágja oda a selmecbányai polgárok vezetőinek ezeket a szavakat:

"Én nekem, Herculesre mondom, ti nem félelmetesnek, hanem nyomorultaknak látszotok. Ti, kiket isten a bányák állandó és dísztelen munkájának vetett alá és kiknek hírneve alig jutott túl azon házak küszöbén, melyben laktok."

Bár Balassi nem csupán a vitézi rendhez tartozott, de nemesi származású is volt, s még sem állíthatjuk, hogy csupán ezért viseltetett volna ilyen felfogással a "civilek" iránt. Elfogadhatónak tűnik az a vélemény, hogy valamiféle különleges kollektív-tudat nyilvánul meg mindebben:

"A harci morál emelése érdekében a katonai vezetés maga is táplálta ezt az érzést; a különbség tudatát a veszélytelen termelőmunkát végzőkkel szemben. Már csak azért is, hiszen a tisztek maguk is hasonlóan éreztek, gondolkoztak, mint a katonák. Az együttesen átélt veszedelmek, az egymásra utaltság kohéziós ereje sokszor felülkerekedett a vagyoni és az osztálykülönbségből fakadó válaszfalakon is. Tiszt és katona a legtöbb esetben azonos magatartást tanúsított a termelő lakossággal szemben."

Ez az életérzés jól kiolvasható a kuruc kori vitézi hagyományokból, ahová egyenes úton átöröklődött a végvári időkből, idézzük csak fel a nevezetes kuruc dal, a Csinom Palkó, Csinom Jankó című ének néhány sorát, amikor is az ellenség javainak prédálására hívja fel a bajtársait, hogy:

"Nosza tehát hadnagy uram,
Dúljuk fel jószágát,
Mind ellenségünknek
Hajtsuk el marháját!

Ha ránk támad, az pénziért
Vágd be az ajtaját,
Fúrd meg az hordaját,
Idd meg mind borát.

Az paraszt embernek
Fogd meg az szakállát,
Hajtsd el az marháját,
Verd pofon ő magát!"

Az a felsőbbrendűség-tudat, amely a "vitézlő rend"-nek sajátja volt, elsősorban a haza ellenségétől – legyen az akár török, akár német – való megszabadításának és védelmezésének feladatában látta elsőrendű célját, miként 1604 októberében kiáltványukban, Bocskai István "angyalai", a hajdúk nyilatkoznak, hogy fegyvert kötnek "mi édes hazánkért, Magyarországért", s önmagukat "magyar keresztyén vitézlő rendnek" nevezték, kiknek célja, hogy az országot végre megszabadítsák a jogtalanságoktól és pusztításoktól.

Éppen a hajdúkról tudjuk, hogy a harcban és rablásban szerzett zsákmányt miként osztották fel egymás között. Hiszen ennek is megvolt a megfelelő rendje, akár csak a végvárakban szokásos "kótyavetyé"-nek. A tiszántúli hajdúság a református keresztyén vallás, vagyis ahogyan akkoriban mondották a kálvini hitvallás erős bástyájának számított, így nem véletlen, hogy a zsákmány felosztásakor a főtiszteknek kiadott javak után, gondoskodtak az eklézsiáról, az iskoláról és a közösség prédikátoráról, s csak ezek után osztották szét a prédát egymás között a vitézek.

Elmondhatjuk tehát, hogy a fosztogatás és prédálás a kor háborúinak velejáró jelensége volt. Ugyanakkor a végházak gyakran fizetetlen katonái a "se pénz, se posztó" állapotán csak úgy tudtak segíteni, hogy maguk is gazdálkodásba kezdettek, nem egy példánk van erre, vagy rabolni és fosztogatni indultak. Tudjuk, hogy a nyomorúság elől sokan más véghelyekhez szöktek, vagy egyszerűen kereket oldottak, amint erről Kerecsenyi László végvári kapitány – ekkor éppen a zalai Komár (Kiskomárom) parancsnoka, panaszkodott, hogy nem csupán közvitézei, de két „főlegénye” (azaz altisztje) is megszökött a fizetetlenség elől, ki Szigetvára, ki Győrbe ment, jobb szolgálatra…

Hát ment is, aki mehetett, aki pedig továbbra is fizetetlen és nyomorúságos állapotban maradt az úgy segített magán, ahogyan tudott. Gyakran úgy, hogy az őrségben ne fagyoskodjanak a pihenő társuk ruháit is magukra vették a strázsák, mint ezt a tihanyiakról írták volt. Keserves állapotukra jól rávilágít – többek között – az a levél, amelyet a neves főkapitány, Pálffy Miklós írt az uralkodónak, Rudolf császárnak és királynak, 1592-ben, jelentve, hogy: "Jó hitemre mondhatom, hogy ugyan sokan vannak közülük, hogy három vagy négy napja is nem ehetnek az kenyérből."

Ugyancsak ebből az időszakból való az a jelentés is, amely a stratégiai fontosságú Komárom várának vitézeiről szól, akikről tudott volt, hogy igen jeleskedtek a törökellenes harcokban, nem csak a szárazföldön, de naszádosaik a Dunán is nem egyszer véres harcokat vívtak. Éppen e naszádosok gyalázatos szegénységéről panaszkodik egy levél, amely arról szól, hogy némelynek ruházata olyan foszlott és szakadozott, hogy kénytelenek feleségük ruháját és cipőjét felvenni (!).

A helyzet később sem sokat változott, sőt mondhatni inkább romlott. Zrínyi Miklós írta 1664 elején olasz nyelvű levélben a császárnak, I. Lipótnak, amikor a horvát végházak nyomorúságáról számolt be:

"Mennyit jajong nyomorúságának és sürgető szorultságának szavaival e kétségbeesett tartomány, panaszosan kiált, szűkölködvén a mindennapi kenyérben! A katonák rongyokban járnak, s hitvány garasért koldulnak. Rend helyett a vezetők közt is ugyanazon zűrzavar uralkodik. Az engedelmesség sok helyütt frigyre lép a lázadással. Az, ki ezekben az erődítményekben parancsol, nem ismeri az engedelmességet, az pedig ki engedelmeskedni tudna, nem engedelmeskedhet olyan felettesnek, kik együgyűek, s azokról a legelemibb dolgokról sincs tudomásuk, miket a helyőrséggel ellátott városokban a gyermekek is betéve tudnak. A katonaság saját ínségével viaskodva, kiképzetlenül, s egymás közti háborúságban él, s nincs szabály vagy fenyítés, mely kötelességük megtartására kényszerítse őket. A hadi felszerelések olyan hitványak és hiányosak, hogy az elöljárók még a legnyugodtabb béke idején is megérdemelnék, hogy számon kérjék tőlük a gondoskodást, ha ilyen fukarul látnák el az erődítményeket. Károlyváros nemcsak e tartományok, hanem Olaszország kapuja is, s jóllehet azzal a rendkívüli fontossággal bír, mit mindenki tud, mégis olyannyira fedezetlenül és elhanyagolva áll, hogy a falak bizonyos részein (mintha Szemirámiszé lenne!) az ellenség ugyanakkor hajthatna be kocsin, amikor a várúr, szintén kocsin, éppen kihajt, s mégcsak össze sem ütköznének. (…)"

Hogy a fosztogató katonaság mennyi gondot jelentett a lakosságnak arról már szóltunk, de számos esetben láthattuk azt is, hogy éppen a fosztogatás és a prédálás miatt veszett el nem egy ütközet, s ezért a rablás, mint a katonai rend megsértése éppen így a csatátvezető tisztek réme is volt. Számtalan példát hozhatunk erre. 

A XVI. század végén – a már idézett protestáns lelkész –, Magyari István írta:

"Hogy a hadakozásnak jó módjával lehessen, erős és jó vitéz férfiak kellenek hozzája, kiknek legyen mindenkor bizonyos számok, és hogy mindenkor készen lehessenek, járjon meg bizonyos fizetések. Így oltalmazta kész hadával azelőtt országunkat az jó vitézségre termett Mátyás király, kinek csak híre elől is futott Mahomat császár, vadnak sok jó vitézek, legények most is, de fizetések imígy-amúgy szolgáltatik ki, sok könyörgések és fogyatkozások után ez is, nincs szabadságok, nincs jövedelmek. Nincs becsületi az jó vitéz embernek, noha nagy szükség volna reája. Mikor az szükség vitézeket fogadtat velünk, akkor minden válogatás nélkül akármely tudattalant is felveszünk, csak tudja felkötni szablyáját, mind vitéz, maga csak nem esik az falat is ki szájából, puskáját ha kisüti is, távol tartja orrától, akárhol essék, csak pattanjon. Nem méltó csak seregbe is efféléket állítani, ne rútítsák meg rossz voltokkal az jó és igaz vitézeket is. Oka ennek a fizetetlenség és az vitézeknek bizonyos számon való nem tartása."

Az 1596-ban vívott, háromnapos mezőkeresztesi csatában (amely a XVI. század mohácsi vész után vívott legnagyobb mezei ütközetének számított), a szövetséges keresztény erők már kezükben érezhették a győzelmet a török szultán serege felett, amikor fordult a csata, azzal, hogy a magukat győztesnek tartó katonák a török tábor prédálásához kezdettek hozzá, a nagyvezér rendezte az előbb még menekülő török lovasság sorait és visszacsapott, a csatában végül a szövetkezett keresztények szenvedtek óriási vereséget.

Ugyancsak jelentős szerepe volt az 1621-ben, a csehországi fehérhegyi csatában a Habsburgok győzelmének a fellázadt cseh rendek ereje felett annak, hogy a csehekkel szövetséges erdélyi fejedelem, Bethlen Gábor küldötte hajdúk egy része nem ért oda a csatatérre a tartomány fosztogatása miatt, s a csatában jelenlévő magyarok is inkább ezen törték a fejüket, mert ahogyan később a fejedelem írta:

"…egy magyar sem vítt, hanem csak mind elfutott, et quod maius /és ami több/ harmada sem volt jelen, mind a kurva anyjokban voltanak akkor is prédálni."

Számos esetben a prédálás és a fosztogatás miatti fegyelmezetlenség okozta a csapatok vereségét és a tragédiáját, nem csak a török időkben, de a Rákóczi-szabadságharc küzdelmeiben is.

Egyfelől azt látjuk, hogy a korszak katonai szabályzatainak tömegei mind-mind tiltották a "civil lakosság", akár nemesek, akár nemtelenek, akár világiak, akár egyháziak vagyonának elprédálását. Például Bocskai István erdélyi fejedelem hadi regulája fővesztés terhével tiltotta, hogy a fegyveresek nemesek, vagy papok házait megrohanják; a parasztok és polgárok vagyonát a dúló katona köteles volt visszaszolgáltatni az elvett javakat, s tisztje a vétkest "megvasaltatni."

Akik nemi erőszakot követtek el, kemény büntetésre számíthattak: "Az kik erővel szüzeket törnek, asszonyi állatokat erővel, akarattyok ellen rontanak, fejekkel érik." Ez különösen azért érdekes momentum, mivel tudjuk, hogy a nyugati zsoldos hadakat engedélyezetten nagy számmal követték prostituáltak, később a "hadi bordély", a magyar táborokban azonban ilyenekkel nem találkozunk, sőt a katonai tábor területéről még a nők is ki voltak tiltva.

Thököly Imre 1681-ben kiadott katonai szabályzatában, vasszigorral tiltja és bünteti, ha valamely katonák az "otthonában lakó szegénységet" nyomorgatja, háborgatja. Sőt, ha valaki a kvártélyozás közben szállásadóját megkárosítja, akkor halál fia.

Másfelől viszont azt tapasztaljuk, hogy a korabeli forrásokból áradó panaszok és az elégedetlenség hangja, mind siralmas állapotban mutatják a végbelieket. A fizetetlenség miatt nem csupán a fegyelem lazulása, de az ellátás hiányossága miatt is végveszélyben volt a frontvonalon húzódó védelmi rendszer. A földesúri magánkatonaság jobb helyzetben volt, de a kormányzat által zsoldba vett hadak gyakran szűkölködtek, s nem hogy lovaik, fegyvereik ápolására, gondozására nem futotta, hanem nem egyszer maguk is éheztek.

Sűrűn olvasható a főkapitányi levelekből, avagy a nádori jelentésekből, hogy ennek és ennek a végháznak népe már hosszú hónapok óta "nem látott kenyeret." A szükség is arra hajtotta a nélkülöző katonákat, hogy rablással szerezzék meg azt, amit a megélhetésükhöz szükséges volt. A fegyver vagy erőszak jogán szerzett javak – ha ez elvileg tiltva volt is – csábítása azonban olyan a társadalom perifériájára szorult elemeket vonzott a hadakozók közé, akik maguk is nem egyszer ennek a rablásnak áldozataként, vagy az állandósult háborúskodás miatt vesztették el vagyonukat, vagy megélhetésüket, egzisztenciájukat. A kör ekként bezárult.

Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. Zrínyitől Rákócziig. - kézirat

Bitskey István: Virtus és religió. Tanulmányok a régi magyar irodalmi műveltségről. Miskolc. 1999. 129.
Magyari István: Az országokban való sok romlásoknak okairól. Sajtó alárendezte Katona Tamás. Bp. 1979. 30.
Nagy Szabó Ferenc memorialéjából. In: Erdély öröksége III. Tűzpróba. 20.
Balassi Bálint levele Selmecbánya tanácsához, 1578. Január. 28. In: Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalomból I. 483-484.
Nagy László: A végvári dicsőség nyomában. Bp. 1978. 52., 59-60.
Kuruc költészet. szerk. Esze Tamás. Bp. 1951. 104.
Nagy László: "Megint fölszánt magyar világ van…" Társadalom és hadsereg a XVII. század első felének Habsburg-ellenes küzdelmeiben. Bp. 1985. 87.
Nagy László: Hajdúvitézek. Bp. 1986². 91., 108-110.
Magyar levelek a XVI. századból. In: Történelmi Tár. 1907. 123-124.
I. Lipótnak. Gróf Zrínyi Miklós igaz tanácsa a szent császári felség és a szultán között támadt jelenlegi háború súlyos kérdéseiben. In: Zrínyi Miklós válogatott levelei. Bp. 1997. 204. Lásd még: Szelestei N. László: Zrínyi Miklós tanácsai a császárnak 1664 tavaszán. In: Irodalomtörténeti Közlemények. 1980. 194. E forrásközlésben az eredeti olasz nyelvű levél is olvasható, majd Pintér Judit magyar fordításában.
A szerző itt arra utalt, mikor II. Mohamed török szultán hadával a boszniai Jajcát ostromolta, s meghallotta Mátyás felmentő seregének közeledését, ágyúit a folyóba löketve, sietve elvonult…lásd. Magyari. im. 161.
Szilágyi Sándor: Bethlen Gábor fejedelem levelezése. Bp. 1887. 151.