A várak végnapjai
Nincs
még egy technikai újítás, amely az elmúlt ezer évben annyira
mélyrehatóan megváltoztatta volna a hadviselést mint a tűzfegyver –
igaz, az ágyú csak az egyik eleme volt a korszakváltásnak. Buzás Gergely
és Kovács Olivér sorozatának befejező része a műemlékem.hu magazinból.
A
korszerű középkori várak az esetek többségében bevehetetlenek voltak az
erős falakhoz képest az ókor óta alig fejlődött, hagyományos
ostromberendezésekkel. Ritkán sikerült akkora rést ütni a falon, amelyen
át a támadók betörhettek volna, hiszen egy kisebb leomlott falszakasz
védelméhez – míg ismét meg nem erősítették – elegendő volt akár néhány
tucat íjász, vagy számszeríjász is. Viszonylag kevésszer említett
szempont, azonban szintén tény: a középkori hadseregek, így az esetek
többségében az ostromlók is, általában túlságosan kis létszámúak voltak
ahhoz, hogy egy sérült falszakasznál képesek legyenek az eredményes
betörésre. Ugyan a középkori források néha százezres, gyakran több
tízezres hadakról beszélnek, az előbbit nyugodtan fantazmagóriaként
könyvelhetjük el, s még a tízezer harcosnál többről szóló híradásokat is
komoly kritikával kell kezelnünk.
Szintén határt szabott a hadseregek létszámának az élelmezés kérdése, hiszen csak akkorára lehetett növelni a létszámot, hogy elegendő élelmiszerrel lehessen ellátni a katonákat a hadjárat végeztéig. Bár a középkori ostromok egyik kedvelt – elméleti – módszere a kiéheztetés volt, gyakorta maguk az ostromlók éheztek inkább, hiszen ha kellő időben érkezett a támadás híre, a várba több hónapnyi élelmiszer-tartalékot lehetett felhalmozni (vízellátásról kút, vagy ciszterna gondoskodott), míg az ostromlók már néhány hét után azzal szembesülhettek, hogy akadozik az élelem beszerzése. Ráadásul egy vár védelméhez sokkal kevesebb katona kellett mint az ostromához, így az élelmet is sokkal inkább be lehetett osztani.
Végül szintén egyik napról a másikra a hadjáratok, ostromok végét jelentette, ha valamilyen ragályos betegség ütötte fel a fejét (mint „nyílt csoport”, ebből a szempontból is az ostromlók voltak kiszolgáltatottabb helyzetben), hiszen a gyorsan elharapódzó ragályra csak a katonák szélnek eresztése jelentett megoldást.
Amikor az első ágyúkat, bombardákat bevetették Európában a 14. század első felében, aligha sejtette volna bárki, hogy a tűzfegyver hamarosan a hadviselés paradigmaváltását hozza el. A kezdetben elsősorban nyílt csatákban alkalmazott ágyúk ugyanis akkor még kevéssé voltak hatékonyak: gyakorlatilag alig lehetett célozni velük, s elsütőikre majd' akkora veszélyt jelentettek, mint az ellenségre. Inkább a lélektani hadviselés részei voltak, hiszen a heves robbanás, a csőből előcsapó lángnyelv alaposan megrémítette a szemben állókat, jó eséllyel megbokrosodtak a lovaik is. Több mint egy évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy az ágyú megbízhatóan működtethető fegyver legyen, azonban még ekkor is hosszú óráknak kellett eltelnie két lövés között, hiszen a csövet vissza kellett hűteni.
Az első tűzfegyverek a 14. században a vasból kovácsolt ágyúk voltak. Az ágyúcsöveket egymáshoz kovácsolt vasrudakból állították össze, és vasabroncsokkal erősítették meg. Ez a technika nem tette lehetővé túlságosan hosszú és sima belső felületű csövek készítését, így célozni sem lehetett valami pontosan. A puskacsöveket már a 14. században is bronzból öntötték, ami sokkal nagyobb pontosságot eredményezett. Az öntéstechnika fejlődése a 15. század végére lehetővé tette, hogy a jóval nagyobb méretű ágyúk is bronzból készüljenek. Magyarországon már a 14. században igen magas szinten állt a bronzművesség, köszönhetően az ország gazdag rézbányáinak. Ezért is váltak a 15. században messze földön híressé a magyar ágyúmesterek. A vasöntés lassabban fejlődött: a puskákat és a kisebb ágyúkat már a 15. században ebből a bronznál sokkal olcsóbb fémből öntötték, de a sok öntési hiba miatt – amikor légbuborék maradt az öntvény falában – a fegyverek gyakran felrobbantak. Csak a 17. században az angolok által kifejlesztett új kohászati módszerek tették lehetővé nagyméretű, jó minőségű öntöttvas ágyúk olcsó, tömeges méretű előállítását. A hazai rézbőség miatt azonban a bronzágyúk még sokáig egyeduralkodók maradtak.
Először
a Százéves háború vége felé, Orleans 1429-es ostrománál használták
várostromra az ágyút, de a hadtörténészek általában Konstantinápoly
1453-ban történt elfoglalását tartják az egyik mérföldkőnek az ágyú
várostromban betöltött szerepét illetően. A fiatal török birodalom
ambiciózus szultánja, II. Mehmed nem sajnálta az anyagiakat, hogy Európa
legkorszerűbb technikai vívmányait és legkiválóbb szakembereit saját
szolgálatába állítsa. A nagy ostrom előtt, majd a város elfoglalása után
a kor legmodernebb olasz erődépítészeti elveinek megfelelő várakat
épített a Boszporusz, a Dardanellák és Konstantinápoly stratégiai
pontjain, és a kor legnevesebb magyar ágyúmesterét alkalmazta
tüzérségének fejlesztéséhez. Leginkább ismert tüzére a beszámolók
szerint egy Urbán, vagy Orbán nevezetű, korábban bizánci zsoldban álló
magyar volt, aki – mint ez sokáig szokás maradt – maga öntötte ágyúit,
köztük az itt bevetett Basilika nevű óriáságyút. Az ostrom során valóban
sikerült rést ütni a város hármas védőfalán, amelyet 1000 éven át
egyetlen hadsereg sem tudott áttörni. Az ostrom sikere (amit az ágyúk
mellett a szerencsének is köszönhettek) már felhívhatta a figyelmet a
törökök haditechnikai fölényére.