2013. május 16., csütörtök

A dunai hadihajók fejlődése


A lőpor, következésképpen az ágyú felta­lálása és a hajókon való alkalmazása a hajóépítésre is hatott. Kezdetét vette a kereske­delmi és katonai rendeltetésű hajók külön­válása. A hadihajókat többé már nem úgy hozták létre, hogy a kereskedelmi hajó fedél­zetére ágyút raktak, mintegy szükségből fel­fegyverezve őket, hanem fokozatosan rátértek az olyan hajók építésére, amelyek tervezése­kor már számoltak a lövegek elhelyezésével. Először az orrban és a taton, később a hajó­oldal egész hosszában; a XVII—XVIII. szá­zadban a lövegeket egymás felett több emele­ten helyezték el. így születik meg a minden mástól különböző hadihajó. Mindez több évszázados fejlődés eredmé­nye, s különösen a folyami hajózásban hosszabb ideig tart.

A magyar dunai hadihajókon Zsigmond király idejében kezdték alkalmazni az ágyúkat. (Nem tudunk arról, hogy Károly Róbertnek vagy Nagy Lajosnak folyami hajóhada lett volna. Uralkodásuk előtt pedig ágyú még nem volt.)

Ez semmiképpen sem jelenti a korszerű haditechnikától való lemaradást, bár az ágyúk szárazföldi alkalmazásáról az első feljegyzések a XIV. század közepéről valók. Európában is csak néhány évtizeddel később kerültek a hajókra.

A XIV. század végétől megszűnik az a nagy hallgatás, amely hajóhadunkat az elmúlt időszakokban körülvette. Ennek legfőbb oka az új, minden eddiginél hatalmasabb ellenség, a török megjelenése. Egyetlen útvonal állt rendelkezésükre, amelyen hatalmas létszámú seregeiket könnyen mozgathatták, ez a Duna völgye. Támadásaikat mindenkor hadiflottával kísérték. Az utánpótlás nagy részét vízen szállították, a folyamról kiinduló támadásaikkal igyekeztek elvágni az ostromlott Duna menti erősségek felmentésére induló hadakat. Az ország vezetésének tehát mindenképpen fel kellett ismernie a folyami haderő szükségességét.

Magyar királyi hajóhaddal első ízben 1392-ben találkozunk.  A törökök Szendrőnél, Keve várával átellenben foglaltak állást, de nem tudták megakadályozni a magyar sereget abban, hogy átkeljen a jobb partra. Az átkelést a királyi hajósok támogatták. A hajóhad, amely a leírások szerint  70 egységből állt, Zsigmond király 1396. évi hadjáratában is szerepelt. A király Jean de Vienne francia tengernagyra ruházta a hajóhad parancsnokságát. A hajók többsége azonban nem magyar építésű volt, hanem francia, velencei és a Johannita-rend gályái. Zsigmond támadását a pogány elleni keresztes hadjáratként harangozta be, s a hadjáratban sok nyugati, különösen francia lovag harcolt. A hajók részben teherszállító járművek voltak, s a sereg élelmiszer-utánpótlását - bort, lisztet és zabot - szállították egészen Nikápolyig. Itt a hajók blokád alá vették az ostromlott várost, mert a védőket ki akarták éheztetni. 

A többi már ismert: Bajazid szultán vezetésével megjelent a török felmentő sereg, és a keresztények súlyos vereséget szenvedtek. Maga a király is, néhány főúr társaságában, csak egy hajó segítségével tudott elmenekülni. A hajóhad sorsáról nincsenek adataink, de egy részük valószínűleg a menekülőkkel felevezett a Dunán, és szerencsésen magyar földre ért. Abból, hogy Zsigmond az egyik dunai gályán a tengerre merészkedett, következik, hogy ezek a hajók a tengeri hajózásra is alkalmasak voltak. Tehát sem nagyságukban, sem alakjukban nem sokban térhettek el tengeri társaiktól.

Ezután külön szólunk az 1428. évi al-dunai hadjáratról, mert a ránk maradt okmány szerint a magyarok hadihajóikon itt használtak először tűzfegyvert: ágyút és mozsarat. Galambóc (Gohibac, Jugoszlávia), a Duna jobb partján fekvő erősség, azon a déli folyamszakaszon, amely abban az időben Szendrő és Szörényvár között országhatár volt. A várat 1391 óta a törökök birtokolták, s betöréseiknél bázisként használták fel. Fontosságára jellemző, hogy vele átellenben Zsigmond felépíttette László várát, amely szintén 1391-ben készült el. A Galambóc elfoglalására indított hadjáratban a király is részt vett. 

Az ostromló sereg vezére Rozgonyi István temesi főispán volt. A magyar sereg a szárazföldön körülzárta a várat, a királyi hajóhad a Dunáról támogatta a hadmozdulatokat. Amikor megjelent a vár felszabadítására küldött török hajóhad és beavatkozott a küzdelembe, a csata döntés nélkül ért véget. 

Galambóc ostromának két érdekessége is van. Itt lőttek először magyar hajók tűzfegyverből, és a hajóhadat egy nő, Rozgonyi Istvánné, Szentgyörgyi Cecília vezényelte. Zsigmond király adománylevele írja: 
„...nagyságos Cecília úrasszony..., amikor mi és említett István úr, az ő férje... seregeinkkel Galambóc körülzárásában voltunk és fáradoztunk, egyéb úrasszonyoknál bátrabban és derekabban, a mi Szent-László várának nevezett erősségünkhöz, melyet az említett Galambóc várunkkal szemközt a Duna azon részén építtettünk, oda merészelt jönni és egy fegyveres gályánkra... lelkesedéssel és katonai bátorsággal vakmerően felszállott és azzal a mondott Duna folyamon serényen hol ide, majd oda evezett, a harci támadás megkezdése után pedig abba belevegyülve több győzelmes rohamot intézett; továbbá ugyanarról a gályáról az ostromágyúkból vagy bombardákból, kődobógépekből és más e célra szolgáló hadi szerszámokból ... az ellenünk harcoló törökök ellen, akiké volt a vár, többször, sőt ismételten lövetni nem félt.. . ” 


Erről az ütközetről írta Arany János Rozgonyiné című nagyszerű balladáját. Az adománylevélből világosan kitűnik, hogy az evezős hajókból álló magyar hajóhadnak voltak olyan lövegei, amelyeknél az ágyúgolyót a lőpor robbanóereje röpítette ki; emellett a mechanikus hatásra működő kőhajító gépezetek sem hiányoztak a hajók fedélzetéről.

Ezeket a hajókat már kétségkívül katonai célra építették.

Az adománylevél szerint Rozgonyiné gályáról („galeam nostram armatam”) vezette az ágyúk tüzét. A fellelhető források szerint - az 1396. évi hadjárattól eltekintve - itt harcoltak első ízben magyar hadigályák, s azután Mátyásig nem találkozunk többé velük. Az 1396-os gályák francia, velencei és Johannita-rendi lobogót viseltek, s legénységük sem volt magyar.

Persze az is elképzelhető, hogy az adománylevél a díszesebb, nagyobb hajót nevezi gályának. Ezeket a nagyobb hadihajókat (gályákat) lapos fenekű, orrukon-farukon szegletes formájú evezős dereglyék és ladikok vették körül, megrakva a mai „tengerészgyalogságnak” megfelelő, bőrpáncélba öltözött, íjas, dárdás, bárdos, szekercés és csáklyás gyalogsággal. Feladatuk volt, hogy az ellenséges hajó meg- csáklyázása után átugorjanak arra, és legénységét kézitusában megsemmisítsék.

Az ekkori hajók oldalt, hátul elhelyezett kormányevezős vízi járművek voltak. A kormányevezőnek a kormánylapáttal szembeni előnye az, hogy bármilyen széles hajót könnyen lehetett vele kormányozni.






A hajóhad három területen is az ország fegyveres erejének támasza és kiegészítője volt.

Az egyik: részvétel a csapatszállításban és az utánpótlásban. A hadra kelt sereg jelentékeny részét ők szállították a hadműveleti területre, amely igen sok esetben a Duna vonalánál volt. Hajón vitték az élelmet, a lőszert és a nehéz ágyúkat; ez utóbbiak a XV. században még nem voltak vontathatok. Így volt ez Albert (1437—1439) bácskai hadjáratában, I. Ulászló (1440—1444) uralkodása idején, amikor II. Murád szultán 1440-ben Nándorfehérvárt ostrom alá vette, 1453-ban Szendrőnél, majd 1456-ban a zalánkeméni és a nándorfehérvári ütközetben.

A hajóhad másik felhasználása a folyamátkelések végrehajtásában való részvétel volt. Akár támadó, akár védelmi jellegű háborút vívtak, a magyar seregnek a Dunán és a Száván mindig át kellett kelnie. 1443-ban a királyi hajósok 25 ezer katonát vittek át Nándorfehérvár alatt a jobb partra. A sereget 1444-ben is hajók szállították egészen a Vaskapuig. Amikor 1445-ben a törökök betörtek a Szerémségbe, a Nándorfehérvár kikötőjében horgonyzó hajóhad felevezett a Száván, áthajózta Hunyadi lovasságát, s így sikerült meglepni és szétugrasztani az ellenséget. 1448-ban a rigómezei csata előtt Keve-váránál (Kovin, Jugoszlávia) 34 ezer főnyi sereget hajóztak át a Dunán. Ekkor a partváltás két napot és két éjszakát vett igénybe.

A vízi had harmadik feladata a tulajdonképpeni harcban való részvétel volt. Ide tartozik elsősorban az ellenséges vízi haderő leküzdése, az ellenség folyóátkelésének megakadályozása, a vízparti erősségek bombázása és a szárnyukkal vízpartra támaszkodó saját csapatok oldalának biztosítása. Ezen feladatok teljesítésében a hajóhad különösen Nándorfehérvár 1440. évi ostrománál tűnt ki, amikor a II. Murád (1421 -1451) vezetése alatt álló török sereg több mint száz hajójával elvágta a vár és a bal part közötti összeköttetést. A magyar hajósok ötórás küzdelemben legyőzték a török hajóhadat, utána folytatták az utánpótlás áthajózását a szorongatott s megrongált erősségbe. Ez a győzelem arra vall, hogy ekkoriban a magyar hajóhadnak számottevő ereje, sok hajója volt.

Egy preventív jellegű hadműveletről 1444-ből vannak értesüléseink. A magyar hajóhad Ulászló parancsára a Várnától délre a Fekete-tengerbe ömlő Kamcsija folyó torkolatához evezett le, és ott megsemmisítette az épülő, illetve már részben elkészült, 28 gályából álló török hajórajt.

1456-ban II. Mohamed szultán (1451-1481) 200 hadihajót vezényelt Nándorfehérvár ostromához, „... melyeket tengeri hajók módjára készítettek... ” Ezek már a nyár folyamán Zalánkeménnél gyülekeztek. Hunyadi mozgósította a Budán, Péterváradon és Szegeden állomásozó valamennyi hajóját, a nándorfehérvári flottilla pedig helyben maradt. Hunyadi először a Tisza-torkolatban veszteglő török hajókat akarta elűzni, hogy tarthassa a kapcsolatot az ostromlott Nándorfehérvárral. A magyar dereglyék zárt sorokban, vízfolyással (völgymenetben) támadtak, s közben a hajóorrban elhelyezett ágyúkkal tüzeltek. Hunyadi az egyik hajóról irányította a rohamot. A törökök ellenállás nélkül vitorláztak Nándorfehérvár irányába. Itt úgy foglaltak állást, hogy a Duna - Száva torkolatot, a Táborszigetet és a vár Dunára néző oldalát ellenőrzésük alatt tarthatták, s így igyekeztek lehetetlenné tenni a magyar hajóhad számára a kapcsolattartást az erősséggel. A magyar hajóhad zöme a dunai Táborsziget felső csúcsánál, másik része a szávai Cigányszigetnél, a harmadik - az eredeti nándorfehérvári osztály - a vár tövében foglalt állást. Mindkét részről hozzávetőleg 200-200 különböző típusú hajó várta a harcbavetést.

Hunyadi az ostrom tizedik napján adta ki a parancsot a támadásra. A magyar hajók két csoportban, a jobb és bal partra támaszkodva indultak harcba. Az egyik hajóra Kapisztrán János is felszállt. A törökök hajóikat szorosan egymás mellé horgonyozták, és parttól partig erős láncokkal fűzték össze őket. Arcvonal alakzatban várták a támadást. Ez a történelemben ismert első folyamzár. Később a vár tövében levő negyven magyar hajó is támadásba lendült, hátulról nyílzáport  zúdítva a törökre. A vízfolyás mentén támadó magyar hajók ágyúikkal és kézifegyvereikkel tüzeltek. A török viszonozta a tüzet. A magyarok ezután rárontottak az összefűzött ellenséges hajókra, hogy átszakítsák a folyamzárat. Bár az összeütközés nagy lendülettel történt, a folyamzárat mégsem sikerült áttörni. Ekkor Hunyadi János felszállt az egyik hajóra, és közelharcba vitte embereit.



 Nándorfehérvár

Egyik félnek sem volt menekvésre útja - írja Thuróczi János. 
.. .A küzdelem keményen folyt. Mindkét részről indultak hajók a Duna nagy vizén; ezek közül sokan tátongó, halálos léket kapva, a mélybe süllyedtek. Oly nagy volt a vérontás, hogy a teméntelen öldökléstől a Duna tiszta vize véres foltokkal kavargott. A viadalban mindkét felől rengeteg eleség jutott a halaknak. Végre hosszú, fáradságos harc után győztek a magyarok, keményen törtek a törökökre s heves lángra lobbantották vaslánccal összekötözött ha¬jóikat...” 
 
A néhány épségben maradt török hajó elmenekült. Ekkor Hunyadi a magyar hajókat láncokkal egymáshoz fűzte, és ék alakban zúdította őket a hátrálókra. A léktörő élhajó három gályát fúrt meg, s azokról 500 török veszett a vízbe. Az üldözés során még három gályát és 20 kisebb egységet is elfogtak. 36 török hajó erősen megrongálódva, a fedélzetén sebesültekkel és halottakkal elmenekült. Egy hét múlva ezeket is megtámadták a magyarok. A törökök saját hajóikat felgyújtva, a parton kerestek oltalmat.

A 200 egységből álló oszmán flotta megsemmisült. Megszülethetett a világraszóló nándorfehérvári diadal.

A magyar hajóhad ebben az időben két részből állt. Az egyik osztálya a folyam alsó szakaszán, a másik Pozsony-Buda között működött. Ezzel a felső-dunai osztállyal harcolt Rozgonyi István, 1440-ben Esztergomnál 1442-ben pedig Pozsony alatt az Albert király özvegye által behívott ausztriai hajóhad ellen.

A hajóslegénység fegyverzete nem csupán a szárazföldi hadnál használt eszközökből állt, hanem a vízi harc természetéhez igazodó különleges fegyvereik is voltak. Ezt Hunyadi Jánostól tudjuk, aki egy alkalommal - ellenezve a hajóhad személyzetének szárazföldi alkalmazását - így érvelt: 
„Ki hallotta még valaha, hogy szárazföldi háborúkat hajóseregekkel lehetne viselni?...  Minden hadi fajnak megvan a maga harcmódja és rendszere; csak ezt használva ér az valamit. De föltéve, hogy szabályellenesen a hajók legénysége kiszállna hajóiról és szárazon menne tűzbe: akkor amellett, hogy hosszú utat gyalog kellene megtennie, még az is hátrányára szolgálna, hogy a hajókon használni szokott fegyverekkel lovasság ellen kellene harcolnia, ami bizonyára képtelenség. A hajóhadtól tehát mit sem lehet remélni, legfeljebb a tengeren tehetne nekünk szolgálatokat...” 
 
Ezeknek a hajóknak a fegyverzetét elsősorban a katapulták és balliszták képezték. Az egyik kőgolyót, a másik nyilat röpített az ellenségre. Mindkettőt a lőporos ágyú mellett még hosszú ideig alkalmazták, mert tűzgyorsaságnak meghaladta a körülményesen újratölthető lövegekét. Még Hunyadi Mátyás is megtartotta ezeket a mechanikus szerkezeteket, pedig neki igazán korszerű hadserege volt.

Az ágyúknál a lőpor nedvességtől való megóvása és a robbanásveszély is gondot okozott. A puska elterjedéséig és még vele párhuzamosan sokáig az íj, a számszeríj, a kard, a kopja, a dárda, a buzogány, az alabárd, a fokos és a különleges hajós csákány, valamint a csáklya szintén a kézifegyverek közé tartozott. A csáklya hosszú nyelű, döfésre, szúrásra és vágásra egyaránt alkalmas olyan fegyver volt, amelynek egyik kampószerűen behajlított ágát az ellenséges hajóba beakaszthatták. Hasonlított a ma is használatos csáklyára, csak élesebb, nagyobb vasalása, pengéje volt. Végére kötelet erősíthettek, a megcsáklyázott hajót így egymáshoz rögzíthették. A hajóskatonák többsége bőrvértet hordott, és könnyű tárcsapajzs védte őket a nyilaktól. A pajzsot evezés közben is karjukra fűzték. Bár ritkán, de találkozunk vaspáncélt viselő hajóskatonasággal is. Az ilyen katona, ha a vízbe esett, menthetetlenül elmerült. 

A hajólegénységet két részre osztották, felváltva eveztek, illetve pihentek. Az evezős rabszolgaság intézménye nálunk a XII. századtól kezdve ismeretlen. A hajók hajtóereje az evező volt. A török hajókról szóló forrásaink a vitorlát is megemlítik, s kiemelik, hogy nagy részük tengeri hajók módjára épült gályák voltak. A magyar hajóhadban is voltak gálya nagyságú
- talán gályatípusú - hadihajók, mégis bizton állíthatjuk, hogy vízi hadunk hajóinak többségét a kisebb, jobbára katonai célra épített, elöl-hátul szegletes végződésű, lapos dereglyék alkották. Ezeket Budán, Esztergomban, Pozsonyban, Nándorfehérvárott, Zimonyban és Péterváradon ácsolták. Egy hajó ára két páncélos lovag felszerelésének költségével volt egyenlő, nem voltak drágák.

forrás: Csonkaréti Károly: Hadihajók a Dunán





 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése