1626 - Magyarországi útleírás

Egy érdekes írást kaptam Szerecz Miklós barátomtól. Ebben az írásban megemlítésre kerül Mohács is, mint utazásának egyik állomása. Érdemes elolvasni, mert az írás első felében a szerző írja le a eredeti írás alapján, hogy merre járt az álruhás császári megbízott. Az írás második részében pedig eredeti megfogalmazásban olvasható el az úti leírás. Figyelemre méltó érdekesség, hogy Athanasio Georgiceo pont 100 évvel a mohácsi csata után járt Mohácson. Hosszú írás, de érdemes végigolvasni. A mohácsról szóló részeket piros színnel kiemeltem.

//////////////// MAGYAR ELEKTRONIKUS KÖNYVTÁR \\\\\\\\\\\\\\\\

Ez a dokumentum a Magyar Elektronikus Könyvtárból származik. A szerzői és egyéb jogok a dokumentum szerzőjét/tulajdonosát illetik (amennyiben az illető fel van tüntetve). Ha a szerző vagy tulajdonos külön is rendelkezik a szövegben a terjesztési és felhasználási jogokról, akkor az ő megkötései felülbírálják az alábbi megjegyzéseket. Ugyancsak ő a felelős azért, hogy ennek a dokumentumnak elektronikus formában való terjesztése nem sérti mások szerzői jogait. A MEK üzemeltetői fenntartják maguknak a jogot, hogy ha kétség merül fel a dokumentum szabad terjesztésének lehetőségét illetően, akkor töröljék azt a MEK állományából.

Ez a dokumentum elektronikus formában szabadon másolható, terjeszthető, de csak saját célokra, nem-kereskedelmi jellegű alkalmazásokhoz, változtatások nélkül és a forrásra való megfelelő hivatkozással használható. Minden más terjesztési és felhasználási forma esetében a szerző/tulajdonos engedélyét kell kérni. Ennek a copyright szövegnek a dokumentumban mindig benne kell maradnia.

A Magyar Elektronikus Könyvtár elsősorban az oktatási/kutatási szférát szeretné ellátni magyar vagy magyar vonatkozású, szabad terjesztésű elektronikus szövegekkel. A MEK projekttel kapcsolatban a MEK-L@listserv.iif.hu lista e-mail címén lehet információkat kapni és kérdéseket feltenni. A MEK központi Internet szolgáltatásainak URL címei: <http://www.mek.iif.hu>, <gopher://gopher.mek.iif.hu> és <ftp://ftp.iif.hu/pub/MEK>.

\\\\\\\\\\\\\\\\ HUNGARIAN ELECTRONIC LIBRARY ////////////////

Tóth István György 

ATHANASIO GEORGICEO ÁLRUHÁS CSÁSZÁRI MEGBÍZOTT ÚTLEÍRÁSA A MAGYARORSZÁGI TÖRÖK HÓDOLTSÁGRÓL, 1626-BÓL

Az oszmán birodalom és azon belül a magyarországi török hódoltság életének elsőrangú forrásai azok az útleírások, amelyekben a 16–17. századi keresztény utazók beszámolnak a törökök országában tapasztaltakról, erről az Európa nyugati részétől oly sok mindenben különböző világról. Egy ilyen, eddig ismeretlen, 1626-ból származó útleírásttk szeretnék bemutatni, a magyarországi hódoltságra vonatkozó részét magyar fordításban is közreadva.

A katolikus missziókat világszerte irányító bíborostanács, a Hitterjesztés Szent Kongregációja (latin nevén Sacra Congregazione de Propaganda Fide) római levéltárában az egyik vegyes iratokat tartalmazó kötetben kézírásos kis füzetet találtam. Ennek címe: ,,Athanasio Georgiceo úr jelentése a császárnak a Boszniában tett útjáról 1626-ban''. A jelentésnek a környező iratokhoz semmi köze, Georgiceoról vagy beszámolójáról nem találunk semmit a kongregáció üléseinek jegyzőkönyveiben vagy az ott tárgyalt iratok köteteiben sem. Minden bizonnyal mint a kongregáció figyelmére érdemes, a balkáni katolikusokra vonatkozó irat került Rómába ez a jelentés, afféle háttéranyagként. Feltételezésem szerint a missziók ügye és a magyarországi török hódoltság iránt rendkívül érdeklődő, igen aktív Carlo Caraffa bécsi nuncius juttatta el a bíborosokhoz.1

A szerző, Athanasio Georgiceo Bécsben élő dalmát humanista volt, több hitbuzgalmi munka szerzője. Spalatoban született 1590 körül, és Bécsben halt meg 1640 után. Nevét a 17. századi dalmáciai szokásoknak megfelelően sokféle változatban megtaláljuk: Georgicevich, Grgicević, Jurjović, Georgijević, Gjorgjić formában egyaránt találkozhatunk vele, ő maga ,,Athanas Georgiceu alias Jurievich Dalmata''-ként írta alá a nevét. Kezdetben a szülővárosában, Spalatoban tanult, majd a grazi jezsuita egyetemre járt, és már itt kapcsolatba került Ferdinánd stájer főherceggel, a későbbi II. Ferdinánd császárral, aki ösztöndíjat biztosított a számára. Ezután a bambergi püspök titkára volt, majd két évig jogot hallgatott a bécsi egyetemen. II. Ferdinánd tolmácsa és bizalmi embere lett, a császár Georgiceot, a ,,szláv nyelvek kitűnő tolmácsát'' tanácsosi címmel tüntette ki, 1629-ben pedig jelentős birtokot adományozott neki, és többször küldte mint megbízottját fontos és kényes feladatokra, így például a lengyel udvarba.

Georgiceo nemcsak tolmács és diplomata volt, de író és zeneszerző is: lefordította horvátra Thomas a Kempis rendkívül népszerű hitbuzgalmi munkáját, a Krisztus követését, amely Bécsben 1629-ben jelent meg, és egy másik horvátnyelvű jámbor elmélkedést is kiadott a császárvárosban. Georgiceo szintén Bécsben közzétett egy 12 vallásos éneket tartalmazó kötetet is, és ha mint zeneszerző nem is volt eredeti tehetség, műve az első horvátnyelvű, nyomtatott kottát tartalmazó zenei könyv.2

Ha csak a most közölt beszámolóból kellene arra következtetnünk, hogy ki lehetett ennek az útleírásnak a szerzője, akkor azt állapíthatnánk meg, hogy a jelentés szövegét olyan valaki írta, aki buzgó katolikus volt, és klasszikus műveltséggel rendelkezett. Magyarország és a magyar nyelv idegen volt a számára, de igen jól ismerte a Balkánt. Anyanyelvi szinten, némileg velenceiesen írt olaszul, beszélte a délszláv nyelvet és jól tudott törökül. Nem volt azonban raguzai (mert akkor nem a bosnyák kereskedők karavánjához, hanem a raguzaiakéhoz csatlakozott volna), és minden bizonnyal Spalatoból származott, mert a távolságokat e városból kiindulva adta meg és leginkább az ideirányuló kereskedelem érdekelte. Ezen kívül még II. Ferdinánd császár bizalmi emberének és tapasztalt diplomatának kellett lennie – mindez tökéletesen ráillik Athanasio Georgiceora.

A jelentésből sok mindent megtudhatunk annak keletkezéséről is: Georgiceo megírta, hogy szóban már részletesen, mondandóját három részre osztva beszámolt II. Ferdinánd császárnak, és azért kellett (az utókor nagy szerencséjére) később írásos jelentést is készítenie, mert csak ekkor kapta meg az útitársaitól, a bosnyák kereskedőktől a az útközben készített feljegyzéseit.

II. Ferdinánd Georgiceot a boszniai Olovo kolostorába küldte, az ottani csodatévő Mária-kegyképhez.3 Georgiceo elvitte az olovoi Szűznek a császár és Michael Adolf Althan gróf főkapitány és császári követ, a hódoltsági katolikusok buzgó pártfogója ,,adományait és fogadalmait'', valamint Olovoból hozott II. Ferdinándnak egy csodatévő Szűz Mária-képet, minden bizonnyal a híres csodatévő szentkép másolatát.

II. Ferdinánd rendkívül vallásos ember volt, Caraffa bécsi nuncius szerint — akiben a jelentés Rómába továbbítóját sejthetjük — egyenesen ,,prencipe santo'', szent fejedelem. A császár mindennap több órát töltött imával, misehallgatással, és anyja, a bajor Mária hercegnő hatására, különösen közel érezte magához Szűz Máriát, akinek kultuszát minden eszközzel segítette. Fiatalkorában Ingolstadtban, amikor a jezsuita kollégiumban tanult, tagja lett egy Mária-társulatnak, és Ferdinánd a bajorországi Mária-kegyhely, Altötting Szűz Mária-képéhez írt fogadalmát a saját vérével írta alá. 1598-ban a leendő császár az itáliai Loretoban fogadalmat tett Szűz Máriának, hogy országát (ekkor még csak Belső-Ausztriát) megszabadítja az eretnekektől. Szűz Mária Loretoban őrzött házának, a Casa Sacrának másolatát 1622-ben felállították a bécsi udvar házikápolnájában, az ágostonosok templomában, és itt minden évben böjti időszakban misztériumjátékok elevenítették fel a törökökön aratott, Mária közbenjárásának köszönhető lepantoi győzelem emlékét. A loretoihoz hasonló fogadalmat tett Ferdinánd Mariazellben az ottani Szűz Mária kegyképnek, ekkor a csehországi eretnekség felszámolását ígérte meg.

II. Ferdinánd meg volt győződve arról, hogy a katolikus seregek a Szűz személyes segítségével verték meg a protestánsokat a Prága melletti fehérhegyi csatában 1620-ban. A csapatok előtt ekkor hordozott Mária-kegykép másolatát elhelyezték a csatatéren épített Beata Maria Virginis de Victoria-kápolnában, míg az eredeti kegyképet Rómába, a szintén e győzelemről elnevezett Santa Maria della Vittoria-templomba küldték. Mária képét hímezték a harmincéves háborúban a császári csapatok zászlaira, és II. Ferdinánd mint saját ,,generalissima-járól'', seregei főparancsnokáról írt Szűz Máriáról. A császár fia, III. Ferdinánd, akit trónörökösként és frissen megkoronázott magyar királyként Georgiceo is mint az egyik megbízóját említett, azután 1647-ben ünnepélyesen az összes országát Szűz Mária patróna védelme alá helyezte.4

Georgiceo veszélyes küldetését a török hódoltságba már csak a császárnak ez a korban szokásost messze meghaladó mértékű jámborsága is megmagyarázná, II. Ferdinánd egy újabb csodatévő Mária-kép másolatát akarta megszerezni. Georgiceo feladata azonban több volt, mint hogy a császár helyett és annak nevében elzarándokoljon erre a Mária-kegyhelyre – ezt a jámbor cselekedetet összekötötte a környék felderítésével. Noha II. Ferdinánd és IV. Murád török szultán megbízottai 1625-ben Gyarmaton, majd — már Georgiceo útja után — 1627-ben Szőnyben megújították a zsitvatoroki béke rendelkezéseit, a bécsi udvarnak mindig szüksége volt friss és pontos információkra a magyarországi török hódoltságról. A dalmát humanista pedig szemmel láthatóan bízott abban, hogy a császár a harmincéves háborúnak az ebben az időben igen közelinek látszó győzedelmes befejezése után majd a török ellen fordítja a fegyvereit: a boszniai mecsetek leírásánál megjegyezte, hogy az ország felszabadítása után milyen hamar lehetne azokat ismét keresztény templomokká alakítani, és azt is megírta, hogy a boszniai keresztények azt remélik, hogy még II. Ferdinánd életében kiűzik a törököt az országukból.

Georgiceo úticélja tehát Olovo volt, de igen részletesen beszámolt a császárnak a magyarországi török hódoltságban tett útjáról is, arról az egyhetes utazásról, amelyet Budáról Banja Lukáig megtett. Ezen az útvonalon már sok más utazó is haladt, akiknek leírásával jól összevethetjük Georgiceo beszámolóját: Így például az isztambuli követségbe menett, és onnan visszatérve, leírta ezt a fontos útvonalat Hans Dernschwam 1553–55-ben, tehát hét évtizeddel Georgiceo előtt. Szintén isztambuli követségbe utazott David Ungnad 1572-ben, és bár ő a Dunán hajózva tette meg az utat, ugyanazokban a palánkokban kötött ki, és tartott pihenőt, ahol a szárazföldön utazó Georgiceo is megállt. Harminchét évvel Georgiceo beszámolója után, 1663-ban pedig egy éven belül két részletes útleírás is készült ugyanerről az útvonalról: Először a törökökhöz indított császári követ egyik kísérője, Heinrich Ottendorf készített rajzos útibeszámolót Budáról Belgrádba tartó útjáról. Miután pedig ez a követjárás kudarcot vallott, és megindult a török katonaság Magyarországra, ugyanezen év második felében a török világutazó Evlia Cselebi a hadakkal tartva szintén bejárta ezt az útvonalat – leírása kétszeresen is a fordított képét nyújtja Ottendorfénak, hiszen egyrészt délről haladt északra, másrészt mindent török szemmel nézett. 1668-ban pedig az angol orvos és utazó, Edward Brown tette meg ezt az utat Budától Dárdáig, megfigyeléseit, benyomásait öt évvel később élvezetes kötetben Londonban adta ki.5

Georgiceo itt közölt útleírása azonban sok tekintetben gazdagabb akár a császári követségekkel utazó Dernschwam, Ungnad és Ottendorf, akár a török sereggel tartó Evlia Cselebi beszámolójánál. A dalmát humanista ugyanis nem hivatalos követséggel, hanem álruhában, egyszerű bosnyák kereskedőnek öltözve utazott, így módja volt alaposabban tájékozódni a hódoltságban. Georgiceo elbeszélésének értékét az is emeli, hogy nem a nagyközönség számára akart szórakoztató, kalandos könyvet írni, hanem bizalmas kémjelentést készített. Azért írta le a Duna mellett fekvő török palánkvárakat, hogy ha II. Ferdinánd — a reménye szerint a közeljövőben — megindítja a törököt kiűző nagy hadjáratát, pontos információi legyenek arról, hogy melyik palánkban hány török lovas és gyalogos állomásozik, a mezővárosokban hol él keresztény és hol muszlim lakosság. Georgiceo pontosan feljegyezte a távolságokat, a magyar, az olasz és a német mérföldet egyaránt használva,6 és nem habozott lemérni és feljegyezni az egyik palánkban látott török ágyúk méreteit sem, bár ezt az ottani török katonák, ha rajtakapják, aligha vették volna jó néven. Azt, hogy szerzőnk milyen lelkiismeretes megfigyelő volt, a sok részletes és alapos leírás mellett az is alátámasztja, hogy az egyik szlavóniai faluról például elmondja, hogy a környéket ismerők szerint mintegy kétszáz török ház áll ott, de ő ezt, mivel sötét éjszaka volt, nem tudta ellenőrizni. Georgiceo gondosan jegyzetelt, hiszen egész útleírását annak köszönhetjük, hogy feljegyzéseit még nem kapta meg akkor, amikor kihallgatáson volt II. Ferdinánd császárnál, így utólag kellett az uralkodó számára jelentést készítenie mindarról, amit tapasztalt. Azt, hogy Georgiceo mennyire ragaszkodott a tényekhez, jól mutatja, hogy visszaútjáról Boszniából éppen azért nem írt, mert ekkor — félve attól, hogy kémnek ,,nézik'' — nem készített feljegyzéseket.

Georgiceo számára nem volt ,,néma'' az a táj, amelyen átutazott: mint dalmáciai, a hódoltságban élő délszlávokkal könnyen szót értett, sokszor hivatkozik is arra, hogy mit tudott meg a helybeliektől. Bár Georgiceo nem ír erről, de abból, hogy milyen frissek voltak a benyomásai, és mennyire rácsodálkozott a magyarországi tájra és lakóira, egyértelmű, hogy először járt a magyarországi török hódoltságban. Magyarországról nem tudott túl sokat — bár mint jó humanista, Bonfinit azért olvasta —, hiszen azt írja, hogy Szekcsőt (Dunaszekcsőt) valaha Sepusiumnak hívták, azaz az igencsak távoli Szepesség tájegységet keverte össze a Duna menti palánkkal.7

Georgiceo szerencsére több volt, mint egyszerű kém, az egyetemet járt, világlátott humanista tudós, több könyv szerzője nyitott szemmel, lankadatlan érdeklődéssel figyelte a hódoltságot és Boszniát. Akárcsak annyi más utazót, őt is nagyon érdekelték Bosznia és a magyarországi török hódoltság természeti adottságai. Részletesen beszámolt a boszniai bányákról, érclelőhelyekről, és akárcsak hét évtizeddel korábban a konstantinápolyi isztambuli követségbe utazó Hans Dernschwamot, őt is lenyűgözte az, hogy milyen gazdagok halban a magyarországi folyók és tavak, álmélkodva írta, hogy milyen sokféle, hatalmas, és főleg milyen olcsó halakkal találkoztak.8 De az utazó érdeklődését a magyarországi gólyák és madarak, valamint a boszniai rókák, vaddisznók, menyétek, ezek vadászata is felkeltették.

Georgiceo jelentéséből azonban a huszadik század történészeit a dunántúli gólyák leírásánál jobban meg fogják ragadni például azok a részletek, amelyekből sok mindent megtudunk a török hódoltságban élő keresztények gondolkodásmódjáról. A török katonák által állandó rettegésben tartott hódoltsági ráják szemmel látható élvezettel beszéltek Georgiceonak a keresztény győzelmekről.

Dunaföldvár után másfél mérföldre Georgiceo egy, a törökök által Aranycsatornának (Altun Oluk) nevezett völgybe ért, ahol beszámolója minden bizonnyal egy helyi legendát őrzött meg. Utazónknak nyilván a helybeliek mondták el, hogy a ,,kezdetben'', vagyis a régi török-magyar háborúkban, azaz mintegy nyolc évtizeddel korábban, még a 16. században, ebben a szorosban a magyarok többször legyőzték a törököket, és egyszer akkora zsákmányra tettek szert, hogy sapkaszámra osztogatták az aranydukátokat, ezért nevezik — írja Georgiceo — ezt a helyet Aranycsatornának. Dunaföldvár közelében valóban van több olyan völgy, amely e különben sík vidéken alkalmas leshely lehetett a portyázó magyar végváriak számára – ha volt alapja e legendának, az egy ilyen lesvetés lehetett.9

Nem sokkal később, a Sárvizen átkelve egy újabb, ezúttal nem sokkal korábban történt keresztény győzelem már-már legendás emlékét elevenítették fel a török iga alatt nyögő helybeliek: Siegfried Kollonich dunántúli kerületi kapitány legyőzte a török Dervis pasát, és nagy zsákmányra tett szert, amelyet azután már egy második török támadás sem tudott elvenni tőle.

Egy másik helyi legendát is megőrzött Georgiceo útleírása: A boszniai, Drina-parti Zvornik városában egy török lovaskatona, aki lándzsájával rásújtott Szűz Mária kegyképére, e szentségtörő tett után megbokrosodott lovával együtt beleesett a Drinába, és a folyó elnyelte, Nagyboldogasszony napján azonban minden évben háromszor felmerül a folyóból lovastúl, lándzsástúl. Ezt a csodás tüneményt a helyi keresztények és mohamedánok egyaránt minden évben látták, bár a magyarázatuk eltérő volt: a keresztények szerint Isten e jellel akar figyelmeztetni arra, hogy tisztelni kell Szűz Mária képét, a helyi mohamedánok viszont erre azt felelték, hogy Isten örök emléket állított ennek a török lovasnak, aki ilyen hősi tettet hajtott végre.

A boszniai felületesen iszlamizált falusi lakosság gondolkodásmódjában sok minden megőrződött még a keresztény hagyományból: ezek a vidéki törökök, akik nem tudtak törökül, (tehát délszláv nyelvet beszélő mohamedán parasztok voltak), aratáskor nagyon várták a ferences barátokat, akik a kolostoraiknak gyűjtöttek adományt, és ezért nyilván megáldották a termést – a muszlim parasztok is szilárdan meg voltak győződve arról, hogy azok a földek, amelyeket a ferencesek felkerestek, jobban teremnek.10

Igen érdekes Georgiceo leírása az olovoi Szűz Mária kegykép csodáiról is. A körmenetben haladó hívő karddal összevagdalt keze éppen úgy nyom nélkül meggyógyult, mint ahogyan az egyik ferencesnek, akit rabló vert össze, a koponyájából kilógó szeme is károsodás nélkül visszakerülhetett a helyére. Georgiceo érzékletes leírását adja a kegykép körül vonagló és üvöltöző megszállottaknak, akikből a gyógyulásukkor kondányi disznó távozott. A Szűz csodálatos segítségét a törökök, azaz mohamedánok is igénybe vették, és amikor az egyikük azt mondta a Madonnától segítséget remélő társának, hogy inkább Mohamed prófétában bízzon, a betegség a Szűzben hívő törökről rögvest a másikra szállt át.

Georgiceo nemcsak abban látta a Szűz csodálatos segítségét, hogy a keresztények szőleit nem verte a jégeső, míg a szomszédaikét elpusztította, hanem azt is Szűz Mária kegyelmének tulajdonította, hogy Olovoban mind a nők, mind a férfiak sokkal jobban öltözöttek voltak, mint bárhol máshol Boszniában. Az útleírásból kitűnik, hogy a helyi katolikusok próbára tették a Szűz csodatévő erejét, hogy így bizonyítsák be a törökök előtt a Gergely-naptár bevezetésének jogosságát: körmenetet tartottak mind az ortodoxok által használt régi, mind pedig a katolikusok által javasolt új naptár szerinti Nagyboldogasszony nap vigiliáján, de — a pópák nagy bánatára — az ónaptár szerinti ünnepen elmaradtak a Madonna szokásos csodái, amelyek a Gergely-naptár szerint tartott körmeneten bekövetkeztek.11

Georgiceo élesszemű megfigyelőnek mutatkozott a boszniai városok leírásánál is, útleírása fontos adalék Bosznia 17. századi demográfiájához. Banja Luka városában négyezer faházat vett számba, ezek közül kétszáz a katolikusoké, ötven az ortodoxoké volt, a többi a törököké, azaz a muszlimoké. A városban negyvenkét mecset állt. A ,,hajóformájú'' Szarajevóban utazónk igen szép kőhidakat és több mint ötven malmot írt le. A városban 115 mecset állt, és Georgiceo úgy becsülte, hogy itt 15 ezer ház lehetett, bennük a kereskedők és a kézművesek 12 ezer boltjával, ám a katolikusoknak mindössze negyven házuk volt. Az itteni kereskedők szerzőnk szerint igen gazdagok, közülük nem egy akad, akinek az áruján kívül 200–300 ezer dukát készpénze is van, hiszen Szarajevóban cserélnek gazdát a Dalmáciából és a török birodalomból érkezett áruk – Isztambult leszámítva, nincs is gazdagabb városa az oszmán birodalom európai tartományainak. Jajcában viszont a törököknek legfeljebb háromszáz házuk van, a katolikusoknak pedig csak tizenöt. A jajcai vár alatt, a hegy kopár szikláiba egy kápolnát vájtak, és bár utazónkat harmadnapos láz gyötörte, és a helyi katolikusok a törököktől félve szintén le akarták beszélni arról, hogy felmenjen oda, a kíváncsisága mégis erősebb volt: Georgiceo egy török kísérővel, úgy téve, mintha csak egy török meglátogatására lovagolnának ki, elindult, és felmászott sziklakápolnába. A gyertyafénynél két, egymás fölött kivájt kápolna tárult Georgiceo szeme elé, kőből kivésett oltárokkal, kereszt alakra kifaragott ablakokkal. Ellentétben az alsóval, a felső kápolna nem volt üres, itt egy kis tűzhely mellett melegedve böjtölt – egy török dervis.

A magyar történetírás számára azonban természetesen a jelentés harmadik (időrendben valójában első) része a legérdekesebb, amelyben Georgiceo leírja az útjukat Budáról Boszniába. Georgiceo és kísérői 1626. március 30-án indultak el Budáról – sajnos a szerző az egykori magyar fővárosról semmit sem ír, valószínűleg úgy gondolta, hogy erről a császárnak már nélküle is elegendő információja van. Georgiceo és társai két kocsin indultak útnak, a kocsisokon kívül összesen tizen. A többiek mind boszniai kereskedők voltak, és maga Georgiceo is bosnyák kereskedőnek öltözött, emiatt az út során többször is töröknek nézték – a horvát pásztorok rémülten menekültek előle, míg a Sárví;z folyó hídjánál nem mertek tőle hídvámot kérni. A hódoltság közbiztonságáról sokat elmond, hogy az utazók alaposan felfegyverkeztek, esetleges támadóikat összesen 18 pisztollyal és puskával várták. Akárcsak a többi utazónak, Georgiceonak is Érd volt az első napi szálláshelye, ,,Haszán bég szerája'' faluban, valójában Hamzabégen (ez volt Érd török neve) szálltak meg, itt Georgiceo részletes és igen érdekes leírását adja a karavánszerájnak.

Érden Georgiceo régészhez (vagy kémhez) méltó alapossággal írt le egy emeletes palotát, amely jórészt romokban hevert, de pincéje, konyhája, mosóháza még elég ép volt. Georgiceo különösen megcsodálta a csigalépcsős tornyot és a márvány kaput. Az egyik bosnyák kereskedő ,,felvilágosította'' Georgiceot, hogy ez a magyar királyné palotája volt, aki kijárt ide Budáról, hogy a tájban gyönyörködjék. Valójában Georgiceo a Mohácsnál elesett Sárkány Ambrus kastélyának — az 1869-ben lebontott — romjai között bolyongott. A mohácsi csata felé indulván, II. Lajos király több napig vendégeskedett ebben a kastélyban.12 Georgiceo gondosan megfigyelte az egyik márványkapu felett a címert is, amelyet a 18. században még láttak e romok között: ez egy koronából kiemelkedő meztelen embert ábrázolt, aki karjait összefonta, ezt egy sárkány fogta körbe, almával a szájában. Utazónk heraldikailag pontos leírását adta a Sárkány-család címerének, és ez a részlet ismét arról tanúskodik, hogy Georgiceo útleírása megbízható forrásunk. A palota mellett az érdi, szintén tető nélküli, romos templomot is leírta, feljegyezve az egyik kövön talált, nyilván a restaurálás évét megörökítő 1487. évszámot. Éppen az érdi kastély rendkívül pontos és más, régészeti és okleveles adatokkal egyaránt ellenőrizhető leírása miatt hihetünk Georgiceonak akkor is, amikor arról számolt be — amire más forrásból nem találtam adatot —, hogy az útjuk elején Buda várától mintegy nyolc kilométerre délre a Duna partján egy rőfnyi széles és ugyanolyan hosszú emlékkövet talált, amelyre (nyilván törökül) feljegyezték, hogy Szulejmán szultán három évvel a város elfoglalása után, azaz 1529-ben ismét Budára jött.

Georgiceo és társai utazásuk második napján elhaladtak Ercsinek a rablók ellen két évvel korábban épített palánkja mellett, és elértek az Adony mellett a Duna partján álló Dzsánkurtarán palánkjához, amelyről Georgiceo is elmondta a számos utazó által ránk örökített mondát Szulejmán szultánról és a vár nevéről: Bécs sikertelen ostromáról hazafelé menekülve, itt pihent meg Szulejmán szultán, aki felkiáltott: megmentettük a lelkünket, ennek emlékére építették ezt az erősséget. Dunapentele útba eső palánkváráról Georgiceo nem írt, helyette egy hattyúkkal teli tó ragadta meg a figyelmét, mielőtt Dunaföldvár palánkhoz értek volna. Georgiceo ezután felment a környék egyetlen, nem túl magas hegyére, minden bizonnyal 176 méter magas Malina-hegyre, és onnan körbenézett a hódoltsági tájon: A Duna egyik és másik oldalán sok romos templomot látott, jó időben pedig, mondták a kísérői, hatvan nagy templom romját is össze lehet számolni innen.

Ezután Paksra mentek, Georgiceo itt is gondosan megfigyelte a karavánszerájt, amelyet a templomhoz hasonló kövekből építettek, és mivel a főkaput két márványoroszlán őrizte, utazónk joggal következtetett arra, hogy az építtető pasa ezt a karavánszerájt egy keresztény templomból vagy kastélyból alakíttatta át. Az itteni vendégfogadóról 1663-ban Ottendorf is megemlékezett,13 ez a palánkon kívül állt, és nyilván ez lett a veszte is: Georgiceo még romokban találta, mert a hajdúk felgyújtották.

Tolnán a palánkvár közepén állt az igen nagy, de csak részben fedett templom, amelyet a törökök mecsetté alakítottak, míg a másik, a palánkon kívül álló és kissé romos templom keresztény kézen maradt. További török palánkok mellett elhaladva, átkeltek a Sárvíz folyó hídján, ahol látván török ruhájukat és fegyvereiket, nem mertek tőlük hídvámot kérni. Georgiceo leírása szöges ellentétben áll azzal, amit ugyanitt 1663-ban Evlia Cselebi tapasztalt, aki szerint a hidat őrző aga csak a bor után szed hídpénzt (ezt feltehetőleg nem tartotta a muszlimokhoz méltó árucikknek), ekkor azonban semmi másért nem kellett fizetni.14 Ezután a bosnyák kereskedők és Georgiceo Szekszárdra érkeztek, amelyről Georgiceo úgy tudta, hogy itt volt a kalocsai érsek rezidenciája. (Ez jól mutatja, hogy a 17. században mennyire elmosódtak már az egykori katolikus püspökségek határai: 1663-ban Ottendorf is úgy vélte, hogy Bátaszék a sosem létezett bajai (!) püspök birtoka volt.)15

Szekszárdon, ahol utazónk kiemelte a mezőváros két előkelő kútját, 40 háznyi török élt. Akárcsak korábban Hans Dernschwam,16 Georgiceo is szomorúan állapította meg, hogy a gazdagon termő gabonaföldek és szép szőlők körül csak pusztafalvakat és elhagyott templomok romjait látta – az igen bőven termő, virágzó természet és az elpusztult települések kontrasztja őt is megdöbbentette. Innen Bátaszékre mentek, ahol sok épület hevert romokban, ez Georgiceora éppen úgy nagy benyomást gyakorolt, mint 1663-ban Heinrich Ottendorfra vagy a török Evlia Cselebire. Ottendorf a palánkon belül sok egykori templom és épület romjait látta, míg Evlia Cselebi arról írt, hogy Bátaszék egykor ,,nagyon, de nagyon virágzó'' város volt, az épületek nyomai jól láthatóak.17 A mezőváros közepén fekvő, tető nélküli templom körül puszta falak álltak, ezért Georgiceo úgy vélte, hogy a templomhoz valaha kolostor tartozhatott. – Georgiceo valószínűleg hallott a szomszéd faluban, a megtévesztően hasonló nevű Bátán lévő, és ekkor pusztán álló bencés kolostorról, annak romjait vélte felfedezni a bátaszéki templom körüli romok közt.18 Dunaszekcső hegytetőre épült, nehezen megostromolható, hatvan török katonával megrakott palánkjáról Georgiceo érzékletes leírást adott, míg a Duna túlsó oldalán, a védettebb Mohácsi-szigeten református magyarok faluját találta. Mint minden erre járó utazó, a török Evlia Cselebitől a német Ottendorfig, Georgiceo is megnézte a nevezetes mohácsi csatamezőt, és elelmélkedett a középkori magyar királyság gyors bukásán.

Georgiceo Buda és a Dráva között egyedül Mohácson emlékezik meg a helybeli papról, aminek nyilvánvalóan az volt az oka, hogy mint délszláv anyanyelvű katolikus, sem az ortodox szerbekkel, sem a református magyarokkal nem került közelebbi kapcsolatba. A mohácsi katolikusok plébánosa, Don Simone Matkovics azonban igen szívélyesen fogadta.

Ez a mohácsi plébános korántsem csak egyike volt a török területen működő kevés katolikus papnak, hanem a 17. századi hódoltsági katolikus egyház messze legérdekesebb alakja, aki hívei érdekeit védelmezve egyaránt fellépett Rómában a pápa, Isztambulban pedig a szultán udvarában. Igen sok levelet küldött Rómába, és ezek szinte fékezhetetlen mesélőkedvről árulkodnak: joggal feltehető, hogy a nála vendégeskedő Georgiceot is bőven ellátta a környékre vonatkozó információkkal.

Don Simone Matkovics 1575 körül született a boszniai Olovóban, állítólag a bosnyák királyi családból származott, és viharokban gazdag életét 1639-ben mohácsi plébánosként fejezte be. A ferencesek boszniai kolostoraiban nevelkedett, és az első tonzúrát is felvette, de később mégsem akart szerzetes lenni, sőt — nyilván a kolostorokban elszenvedett sérelmek hatására — a Magyarországon térítő bosnyák ferencesek legelszántabb ellensége lett. Tizenhárom évig a szerémségi Babska falu plébánosa volt, de a görögkeleti püspökök — akik a délszláv anyanyelvű, energikus plébánosban veszélyes konkurenciát láttak — folyamatosan zaklatták, ezért Isztambulba ment. Itt a szultáni szeráj őre, egy eunuch, nagy szeretettel fogadta, mert — mint elmondta — ő is a bosnyák királyok családjából származott, a rokonai pedig Boszniában Don Simone apja házában nevelkedtek. (A befolyásos eunuch nyilván a gyerekadóval került a szultáni udvarba, és nem felejtkezett el egykori népéről, rokonságáról.) Ennek az eunuchnak a segítségével Matkovics magától a szultántól szerzett kiváltságleveleket a hódoltsági katolikusok védelmében, az ortodoxok, a reformátusok, az evangélikusok és az unitáriusok ellen. Don Simone, aki elég jól beszélt törökül, egyébként is igen jó török kapcsolatokkal rendelkezett, a pécsi törökök egyenesen azt mondogatták róla, hogy "ez az ember jó az ő országuk számára".

1612-ben Don Simone Rómába ment, ahol minden követ megmozgatott, hogy missziót szervezzen Belgrád környékén, és püspökké szenteljék. Pártfogói, a jezsuiták elérték, hogy a plébánost fogadja maga V. Pál pápa is. Azt azonban régi ellenségei, a bosnyák ferencesek, megakadályozták, hogy a pápa Don Simonét kinevezze belgrádi székhellyel szendrői püspöknek, bár Alberto Rengjich szendrői (belgrádi) püspök a Georgiceo útját követő évben, 1627-ben vikáriusává nevezte ki a mohácsi plébánost. 1622-ben, majd — már dalmát humanista útja után — 1630-ban Don Simone ismét Rómában járt, mindkét alkalommal a belgrádi missziós püspökséget szerette volna elnyerni, de hiába, mint egyszerű plébános halt meg. Don Simone 1630-ban hosszú jelentésben számolt be a Hitterjesztés Szent Kongregációjának arról, hogy előző római tartózkodása után hazafelé tartva Ljubljana környékén török nyelvű kiváltságleveleket gyűjtött össze, majd Bécsben járt, ahonnan Morvaországba ment Dietrichstein bíboroshoz. Mohács felé visszatérve több magyar főúr udvarában is megfordult, a keszthelyi várkapitányt pedig katolikus hitre térítette. E jelentésében részletesen leírta a ,,nagy ködként'' a katolikus hitet elhagyó mohácsi híveire szálló izzasztó járványt, és egy Orbanica nevű mohácsi boszorkány mesterkedéseit is, aki a nagy vízen, minden bizonnyal a Duna egyik mellékágán varázsolt vasárnaponként egy, a vízen égő fonállal haladó, lángoló rokkával, amíg meg nem jelent neki az ördög és el nem nyelte a föld.19 Don Simone — mint ez Georgiceo útleírásából kitűnik — a mezővároson kívüli nagy templomban misézett, amelynek csak az egy oldalról volt meg a teteje, bár a helyi katolikusok már összehordták az anyagot ahhoz, hogy teljesen befedjék. (Georgiceo nem mondja meg, hogy mi lehetett az akadálya annak, hogy a mohácsi katolikusok be is fedjék a templomukat, de nyilvánvalóan a szandzsákbég nem ingyen osztott engedélyére kellett várniuk.)

Mohácsot elhagyva Georgiceo két újabb templomromot látott, majd az ortodox szerbek négy kis faluját, ékes bizonyságaként a középkori magyar lakosság pusztulásának és a hódoltsági délszláv betelepedésnek.20 Baranyavárról Dárda palánkjához értek, ahol a dalmát utazó is megcsodálta a híres, ,,egy mérföldnyi hosszú'' eszéki hidat, ahol két szekér kényelmesen elhaladhatott egymás mellett. Georgiceo szemügyre vette egy másik, Szulemán szultán számára épült híd roncsait is.

Eszék igen régi város, de a törökök erősen kibővítették, állapította meg a mindent alaposan megfigyelő utazó, hiszen jól látható, hogy a régi falak kőből épültek, az újabbak viszont csak agyaggal tapasztott fából. Georgiceo, aki a várban három kerék nélküli ágyút is szemügyre vett, (ezek egyike hat tenyér hosszú volt, és elég durva kivitelű, állapította meg), ezúttal is inkább felderítőnek, mintsem útleírónak mutatkozott. Ezután átkelve a Száván Boszniába értek, és egyheti út után, virágvasárnap érkeztek Banja Lukába, ahol három hétig maradtak.

Georgiceo visszafelé megtett útjáról nem sokat tudunk, mert nem a korábbi társaival, a jól ismert bosnyák kereskedőkkel utazott, és az új, közelebbről meg nem nevezett útitársaiban már nem bízott meg. Így nem is mert jegyzetelni, mert attól tartott, hogy ha útközben írni látják, hamar rájönnek, hogy csak kiadja magát bosnyák kereskedőnek. Belgrádban akart ugyan feljegyzéseket készíteni, itt azonban ,,lelepleződött'', elterjedt a híre, hogy a trónörökös és Michael Adolf Althan gróf, császári végvári főkapitány küldték, hogy kikémlelje a környéket. Ezért azután jobbnak látta, ha elrejtőzik Belgrádban, majd megbízható emberekkel titokban Pécsre ment. Itt útlevelet kapott a szandzsákbégtől, majd azzal az ürüggyel, hogy egy szegény kereskedő, aki az adósát akarja felkeresni Győrben, a siófoki aga ajánlólevelével hódoltsági magyarokhoz csatlakozott, akik a győri püspök számára vitték a tizedet – ékes bizonyságául annak, hogy a török hódoltság terület&eacute;n is érvényesült a királyi Magyarországon élő püspökök befolyása. Georgiceo hosszú és viszontagságos utazás után így érkezett meg Veszprémbe, a Habsburgok országrészébe.

Georgiceo reményei, hogy a boszniai mecsetekből hamarosan ismét keresztény templomok lesznek, még nagyon sokáig nem teljesültek. Az olovoi útja alkalmából készült beszámolója azonban rendkívül pontos és életszerű képet rajzolt a 17. századi magyarországi török hódoltságról és lakóiról.

Athanasio Georgiceo útleírásának az első része az olovoi Szűz Mária-kegyképpel és ennek csodáival foglalkozik, a második része pedig Bosznia és az ottani fontosabb városok: Jajca, Banja Luka és Szarajevó leírását adja. A harmadik rész Georgiceo beszámolója a Budától Banja Lukáig megtett útjáról, ezt most magyar fordításban közöljük.

A forrás:

Archivio di Sacra Congregazione de Propaganda Fide, Roma.

Scritture riferite nei Congressi. Dalmazia Miscellanea Vol. 3. Fol. 136–141/f/v. egykorú másolat.

Athanasio Georgiceo úr jelentése a császárnak a Boszniában tett útjáról 1626-ban

Harmadik rész

Azokról a dolgokról, amelyeket naponta feljegyeztem Budáról a boszniai királyságba indulva.

Az első napon, március harmincadikán, 11 óra tájban indultunk el Budáról két kocsival, amelyekben a kocsisokon kívül tíz utas volt, mind bosnyák kereskedők, jó fegyverekkel, tizennyolc puska- és pisztolycsővel. Amikor egy mérföldnyire értünk, a Duna partján találtunk egy kőlapot, egy rőf hosszút és ugyanolyan széleset, amelyre felírták, hogy Szulejmán szultán Budára jött három évvel a város elfoglalása után.21 Ettől az írástól fél mérföldnyire egy nagy falu nyomát találtuk, közvetlenül a Duna partján, amelyet a törökök Taslikköi-nek, azaz a Köves-hely-falunak neveztek. Ez valóban nagyon szép helyen feküdt, a síkságról bizonyos szép dombokra felhúzódva, amelyek régen szőlőkkel voltak tele, mint ezt bizonyos osztásokból még látni lehetett.22 Emellett a dombok mellett fél mérföldet haladva megérkeztünk egy falucskába, amelyet korábban Haszán bég szerájának neveztek,23 és egy tágas, de ablaktalan házba érkeztünk, amelyet a törökök karavánszerájnak mondanak, és amelyet Szefer basa 24 építtetett tíz éve, hogy befogadja az utazókat. Itt nem volt más, mint tizennyolc kémény és hely sok embernek, lónak és szekérnek. Az, akinek az a feladata, hogy kinyissa és bezárja a nevezett karavánszerájt, csak fát, szénát és gabonát árul, és amikor valaki vesz tőle, mindjárt ki is kell fizetnie, azt hiszem, két okból: Egyrészt azért, hogy ne kelljen annyi számlát vezetnie, másrészt pedig azért, hogy a következő reggel minden utazó abban az órában távozhasson, amikor akar. Itt kell megjegyeznünk, hogy az egész, a törököknek alávetett Magyarországon és az egész Illiricumban25 vannak ehhez hasonló karavánszerájok, amelyeket gazdag törökök építtettek a lelkük üdvéért,26 és ezek olyan közel vannak egymáshoz, hogy déltől másnap délig az egyikből a másikba lehet érni, ott pedig, ahol szorosok és városok vannak, még több van ezekből. E falutól egy puskalövésnyi távolságra volt egy domb alatt egy palota, de tető nélkül, és nagy részt romosan, még az ablakokból is kiszedték a köveket. Ezt a palotát minden oldalról megnéztem, és a domb oldaláról igen mély pincéket találtam, ép boltozattal, és egy teljesen ép konyhával, amelynek a tetejét piramis alakúra készítették, ez még kéményként szolgált – igen előkelő építmény, volt bent egy teljesen kőből épült mosómedence is, amelyik eléggé kinyúlt a falon, itt, mint gondolom, a piszkos vizet öntötték ki. Ennek a palotának a másik részén egy sarokban volt egy kerek tornyocska, ebben nem volt más, mint egy csigalépcső, amelyen a felül lévő szobákba lehetett felmenni, ahol igen szép márványdarabokat lehetett látni. Ez a rész ennek a helynek, vagyis a dombnak a lejtése miatt magasan volt, három sorban voltak a szobák, az első rész szobái boltozatosak voltak, de a boltívek romosak, míg a két felső részben látszott, hogy itt valaha gyönyörű mestergerendák voltak. Az ajtó, amelyik az udvarról a boltozatos szobákba nyílt, szintén márványból készült, felette egy címer állt, amelynek mezejében egy korona volt kivésve, afölött egy ember, köldökig meztelen, aki keresztbe fonta a karjait, és ezt az embert a koronával egy sárkány fogta körbe, amelynek egy alma volt a szájában.27 Kimentem a palotafal egyik hasadékán, és egy lapos részt találtam, amelyet a Duna felől egy igen vastag fal tartott, ennek vastagsága megegyezett a palota első szobáiéval, úgy gondolom, hogy itt volt a kert, és alul még látszottak a régi, nem túl magas falak, amelyek az istállók és a szolgáknak épült házak nyomait mutatták. Ez a palota, ahogy az egyik kísérőm tájékoztatott, a magyarországi királynéé volt, aki időnként idejött Budáról, hogy gyönyörködjék eme fenséges helyben, egy puskalövésnyire a Dunától, ahol mintegy húsz lépésnyire a parttól egy kis sziget volt, tele aránytalanul nagy gyümölcsfákkal, amelyeket úgy gondolom, hogy még ez a királynő ültetett el. A fent nevezett palota és a Duna-part között egy igen szép, négyszögletes kövekből készített templom állt, négyszögletes harangtoronnyal, de egyiknek sem volt teteje. Belül az 1487-es évszámot találtam, nem tudom, hogy ez a templom építésének vagy pedig a felújításának az évszámát jelölte-e.28 A templom körül volt egy temető, amelyet négyszögletes kövekből épült fal övezett, nagy kapuval, nem messze innen néhány fal állt nagy ablakokkal, ebből arra következtettem, hogy ez valamelyik szerzetesrend lakása lehetett.29

Második nap, azaz március utolsó napján, jó korán elindultunk, és még napfelkelte előtt egy palánkhoz értünk, amelyet két évvel ezelőtt az útonállók miatt építettek, akik ebben a szorosban az utazókat fosztogatták. Ezt a palánkot nyolcvan lovas őrzi, és sok más gyalogos, akik nem kapnak más fizetést, mint azt vámot, amelyet ebben a szorosban szednek, mert minden teli szekér után harminc magyar dénárt és az üres után tizenötöt kapnak, senkivel sem tesznek kivételt, még ha az maga a budai pasa volna is. Ez a hely egy nem túl magas dombon áll a Duna partja mellett, ahol a keresztények idejében egy Ersin30 nevű, igen híres falu állt, ezért itt még látszanak egy templom falai. Szemben egy kis szigeten pedig látszott egy másik templom, teljesen épen, csak a teteje hiányzott, itt a fentieken kívül 70 háznyi szerb élt.

Innen elindulva egy újabb palánkhoz értünk, másfél mérföldnyire az előzőtől, ezt Szánkutaránnak, azaz a lélek megszabadításának hívják, mivel Szulejmán szultán, amikor Bécs ostromából menekült, és elért erre a helyre, megkérdezte a vezírjét, hogy hol van, mire az azt felelte, hogy a saját országában, Budától egynapi járóföldre, mire azt mondta a szultán: Áldott legyen az Isten neve, aki megszabadította a lelkemet az ellenségeim kezéből!31 Ezt a palánkot nyolcvan lovas és ugyanannyi gyalogos őrzi, akiket a szultán pénzéből fizetnek, és nincs itt más keresztény, csak tíz háznyi szakadár szerb. Ez is a Duna partján fekszik, nem messze egy szigettől, amely öt mérföld hosszú és három mérföld széles.32 Innen négy mérföldnyire találtunk egy nagyon nagy tavat, ahol rengeteg hattyút láttunk, és annyi más madarat, hogy sohasem láttam ehhez hasonlót. Ezenkívül elmondták nekem, hogy ebben a tóban igen sok hal él, sőt ekkor a falusiak nagyon sok halat hoztak a tóból és ezeket néhány dénárért megvettük. E tótól mintegy két puskalövésnyire volt egy palánk, amelyet Fuduarnak33 hívnak, szintén a Duna partján, ahol száz török és szerb lovas és ugyanannyi gyalogos szokott lenni, akik mind a szultán zsoldjában állnak. Ugyanezen a helyen 30 háznyi kálvinista magyar is él, nagyon kényelmesen, mert a töröknek nem tartoznak mással, mint gyalogosszolgálattal és levélhordással, vagy azzal, hogy kocsin a közszolgálatba küldött személyeket szállítsák, ha Budáról jönnek, akkor két mérföldnyire, ha Buda felé mennek, akkor négy mérföldnyire.

Fuduarról elindulva eltávolodtunk a Duna partjától mintegy egy mérföldnyire, és a fent mondott helytől mintegy másfél mérföldnyire újra a Dunához értünk, és beértünk egy völgybe, amelyet a törökök Altun Oluknak, azaz Aranycsatornának neveznek,34 ahol a balra fekvő domb oldalán egy tető nélküli templom volt, mind ennek a fekvése, mind a házak nyomai, mind pedig az innen nem messze folyó patak azt mutatták, hogy itt a múltban egy igen nagy falu volt. Mivel a háborúkban, amelyeket kezdetben vívtak a magyarok a törökökkel, ebben a szorosban a magyarok gyakran legyőzték a törököket, és egyszer akkora zsákmányra tettek szert, hogy kalappal osztogatták az aranydukátokat, emiatt ezt a helyett Aranycsatornának nevezik. Innen egy fél mérföldnyire találtunk egy nem túl magas, sem pedig nagyon széles hegyet,35 de mivel körülötte mindenütt síkság volt, innen sok templomot lehetett látni, a Duna egyik partján és a másikon, sőt valaki elmondta nekem, aki kényelmesen körbejárta a mondott hegy tetejét, hogy hatvan igen nagy templomot számlált össze, amelyek ma elhagyatottan és tető nélkül állnak, amiből meglátszik, hogy régen milyen sokan lakták ezt a vidéket.

Elhagyva ezt a hegyet, közvetlenül ezután egy Pana36 nevű faluba értünk, amely szintén a Duna partján fekszik, ahol jelenleg a törökök száz és a szakadárok negyven háza áll, van itt két igen nagy templom is, az egyik a dombtetőn, ez a tetejét leszámítva teljesen ép, a másik a falu közepén áll, ahol most ez a törökök mecsetje. Feltehető, hogy volt itt egy harmadik templom vagy pedig egy palota is a fent nevezettek mellett, mivel egy basa a templom köveihez hasonló kövekből építtetett egy karavánszerájt, azaz az utasok szálláshelyét, a főbejárat két oldalán két márványoroszlánnal. Ezt a karavánszerájt ólomtető fedi, de az elmúlt háborúkban a hajdúk felgyújtották, és nem maradt belőle más, csak a falak.

Harmadnap, azaz április elsején három magyar mérföldre haladtunk innen, amikor a Dunától egy kissé eltávolodva bizonyos nagyon veszélyes erdőkön37 mentünk keresztül, és Tolnába38 értünk, ebbe a Dunánál fekvő helységbe, ahol a palánk közepén állt egy igen nagy templom, amelynek csak egyik felét borította tető, ebben a törökök saját szektájuk hitét gyakorolták. E helyen a törökök és a kálvinista magyarok mintegy kétszáz háza állt. Volt ezenkívül még néhány rác szakadár, de csak kevés. Kevéssel a mondott palánk alatt találtunk egy igen szép templomot, ennek csak a boltívei omlottak le, mivel a teteje hiányzott. Tolnától egy mérföldnyire újabb palánkot találtunk, ezt mintegy húsz évvel ezelőtt építették,39 mellette folyik egy patak, amelyet magyarul Seruis-nek, azaz sáros víznek40 hívnak, de tele van halakkal. A hídon minden kocsi után nyolc magyar dénár hídvámot szoktak szedni, azonban az, aki erre gondot viselt, nem mert tőlünk pénzt kérni, mivel látta, hogy fel vagyunk fegyverezve és török módra öltöztünk.41 Ebben az új palánkban a törökök és szerbek élnek, mintegy harminc házban. Nem messze innen Collonich hatalmas öldökléssel legyőzte a Dervis pasát, és amikor nagy zsákmánnyal, győztesen távozott, a Nádasdi-vár mellett lesből rátámadtak, itt néhány emberét elvesztette, de a zsákmányát csak elvitte.42

Az új palánktól mintegy fél mérföldnyire Sexarra43 érkeztünk, ez volt — ahogy nekem elmondták — a kalocsai érsek rezidenciája, ez jól látszott a templomokból és a palotából is. És bár ezek tető nélkül álltak, mindazonáltal ezek az olyan szép emlékek egy ilyen kedves fekvésű helyen nemcsak csodálkozással, de egyben szánakozással is eltöltötték a szemlélőt, mivel soha sem lehet itt a vetést learatni, ellenkezőleg, ekkor láttuk a legszebb gabonaföldeket az egész utunk során. A fent nevezett hely egy dombnál feküdt, amely egy völgybe torkollott, ez mindkét oldalán szőlőkkel teli dombokkal sok mérföldnyire kiterjedt, és Sexar környékén mindkét irányban derékszögben meghajlott, egyik része a fent nevezett új palánk felé a főút mellett egy fél mérföldnyire folytatódott.

A völgynek a több mint egy mérföldnyire a főút felől előttünk kitárulkozó másik része egy szép, de nem túl széles síkság volt, mert innen egy olasz mérföldnyire a Duna folyt, ez a síkság, ahogy mondtam, tele volt szép vetésekkel. Ebben a Sexar helységben két igen előkelő kút található, az egyik a völgy felől, a másik a Duna felől. Ezen a helyen mindig volt egy szandzsákbég, és benne a törökök negyven háza áll. Sexartól elindulva mintegy másfél mérföld megtétele után két templomot találtunk, az egyik bizonyos hegyek lábánál állt, a másik a Duna felől, egymástól majdnem egy mérföldnyire, itt régen — amint ezt a templomok fekvéséből megérthettük — egy igen nagy falu állt. Innen fél mérföldre elhaladtunk Batorich44 mellett, amely helyet palánk vesz körül, ennek közepén egy igen nagy, tető nélküli templom állt, néhány fallal, amelyek elárulták, hogy itt valaha valamelyik szerzetesrend kolostora állt.45 A palánk egyik oldalán folyt a fent nevezett patak,46 amelyik tele volt hallal, a leginkább e helyen, mert az egyik útitársam elmondta, hogy egyszer nyolc darab csukát vett, darabját hat magyar dénárért, mindegyik rőfnyi hosszú volt, nincs is olyan hely a török uralom alatt, ahol olcsóbban lehetne halat venni. Batorich-ból elindulva fél mérföldet tettünk meg, szinte mindig felfelé mászva bizonyos ligetek között, és az út közepén a Duna felől bizonyos dombok oldalán volt két templom, egymástól mintegy két puskalövésnyire, az egyik nagyon nagy és szép volt, a másik kicsinyke, de egyiknek sem volt teteje. A mondott dombok alatt folyt a Saruis patak, amely mellett egy síkság terült el, gyönyörű rétekkel, a dombok másik oldalán a Duna felé volt egy falu, kálvinista magyarok harminc házával. Innen fél mérföldnyire Srecsuij-ba érkeztünk, ezt úgy vélem, hogy régen Sepusium-nak hívták.47 Ez a hely egy igen magas dombon áll, egy elég nagy, tető nélküli templommal, és néhány, várszerűen köréje épített fallal, amelyhez újabb, a törökök által épített falak csatlakoztak, a szárazföld felől48 egy nem túl nagy patak folyt, ezután néhány domb mosolygott, tele gyönyörű szőlőkkel és gyümölcsfákkal, a fent nevezett domb túloldalán a Duna fölött egy szakadék tette a várat bevehetetlenné, van ugyan itt egy kapaszkodó, nem épp kényelmes kezdettel. Alatta néhány bárka volt, részint halászatra szolgáltak, részint pedig arra, hogy átkeljenek rajtuk a szemben fekvő, egy mérföldnyi hosszú szigetre, amelynek a belsejében van a kálvinista magyarok faluja.49 A nevezett Srecsij-i várban hatvan katona van, akik ezt a szorost őrzik.

Innen továbbindulva mindig a Duna partja mellett haladtunk, és másfél mérföldnyire egy nem túl nagy patakhoz50 értünk, amelyben Lajos király, akit legyőzött egy ottomán sereg, leesett a lováról és a többi lovak utolérték és összetiporták, és itt fejezte be életét. Erről a helyről fél mérföldnyire igen késő este érkeztünk meg Muhach-ra,51 ahol ezen az éjszakán megpihentünk.

A negyedik napon, azaz április másodikán, megszemléltem a Muhach helyet, amely a Dunánál van, palánk veszi körül, és egy szandzsákbég székhelye, aki mintegy száz törökkel őrzi ezt a helyet. A mezővároson kívül van a kálvinista magyarok, a szakadár szerbek és a katolikus bosnyákok mintegy százötven háza, ez utóbbiak plébánosa Don Simon Matcouich,52 aki misét mondott a mezővároson kívüli igen nagy templomban, amelynek csak az egyik sarkán volt teteje, ott, ahol a misét mondták, bár ezek a szegény katolikusok a tető befedésére az anyagot már beszerezték. A mezőváros közepén volt egy másik templom is, de annak nem volt teteje. Innen elindulva jobb oldalon nagyon szép tájat láttunk, bal oldalon pedig egy igen nagy tavat vízimadarakkal, bár csak kevés helyen volt benne víz. Ez a tavat áradáskor a Duna fel szokta tölteni, és amikor pedig apad a folyó, bizonyos tavacskákban nagyon sok halat hagy hátra. E mellett a tó mellett, Mohácstól mintegy egy mérföldnyire volt egy kis domb, amelyet a janicsárok készítettek, amikor itt táborozott Szulejmán szultán,53 beásva magát, amint ma is meglátszik, amikor a népe legyőzte a nevezett Lajos királyt. Félmérföldnyire ettől a helytől bizonyos dombokon két templomot találtunk, romokban hevertek, de igen szép helyen feküdtek, egymástól mintegy egy olasz mérföld távolságra. A dombok oldalában igen sok diófa volt, és ezek alatt néhány igen szépen gondozott szántóföld, mivel ezek között a fák és dombok között a szakadár rácok négy kis faluja állt.

Innen elindulva és másfél mérföldet haladva Bargneuar-ra54 értünk, ez palánk formára épült helység, a Dunától több mint egy mérföldnyire, bent 50 török őrizte a mezővárost, a szakadároknak volt 30 háza, a mezőváros alatt egy lerombolt templom nyomai voltak. Bergneuar-tól három mérföldnyire egy Darda-nak55 nevezett palánkhoz értünk, a városon kívül a kálvinista magyarok és a rác szakadárok 30 háza állt, alattuk a Caratina-nak56 nevezett patak folyik, amely tele hallal, innen kezdődik egy teljesen tölgyfából épített híd,57 egy mérföld hosszú, és olyan széles, hogy két szekér kényelmesen elhaladhat rajta egymás mellett. Ezt a hidat sok falu készítette, és minden falunak kijelöltek egy részt, amelyet gondoznia kell, nincsenek is ezen a munkán kívül semmi másra kötelezve, bár néhányan azután azt mondták, hogy arra kényszerítik őket, hogy adót és rendkívüli fizetségeket adjanak. A nevezett falvak lakói közül egyesek szerb szakadárok, mások kálvinista magyarok. Amikor Szulejmán szultán Bécs ostromára ment,58 akkor emellett a híd mellett egy másik hasonlót építettek, amelynek romjai még felismerhetőek, egyik is, másik is Ossik59 kapuihoz vezetett, ez alatt a Dráva folyik, egy hajózható folyó, és itt, miként mások tájékoztatása alapján vélem, véget ér ezen a részen a Magyar Királyság.

Ossik fent nevezett városa igen-igen régi, de a törökök nagyon megnagyobbították, ami jól látszik, mert a régi falakat kockakövekből építették egy szép nagy kapuval, míg az új falakat agyaggal tapasztott fából készítették. Az óváros egyik sarkában három ágyút találtam kerekek nélkül, ezek egyike harminchat tenyér hosszú volt, nem valami jól csiszolt, úgy vélem, hogy a törökök maguk készítették, mivel török írás volt rajta. Ebben a városban mintegy háromszáz ház lehetett, amelyek közül tíz a katolikus keresztényeké, a mecsetek száma nyolc.

Az ötödik napon, mely április harmadika volt, Ossikból elindulva bizonyos igen veszélyes erdők között haladtunk négy egész mérföldet, nem láttunk mást, mint egy Esepiának60 nevezett falut a jobb oldalon, amelyben a kálvinista magyarok mintegy 40 háza állt, és a közepén látszott egy igen régi templom, amelyet a lakosok hat éve fedtek be. Ezután elérkeztünk Diacouo-ba,61 amely várként igen régi hely, és amelyben a törökök mintegy 200 háza áll, közöttük lehet a katolikusoknak mintegy 25 házuk, akik szláv nyelvet beszéltek. Itt négy mecset volt, a mezőváros körül gyönyörű kertek, és az egyik oldalról egy nem túl nagy folyó. Diacouo-ról elindulva több mint két mérföldet tettünk meg, és mivel közeledett az éjszaka, és nem tudtunk elérni a célunkhoz, elhatároztuk, hogy valamilyen falucskába megyünk, és így a szekereket egy völgybe fordítottuk, ahol úgy gondoltuk, hogy emberekre lelünk. Nem találtunk mást, csak két, a tűznél melegedő pásztort, akik, amikor megláttak minket, elmenekültek, ketten közülünk utánuk eredtek, de nem tudták utolérni őket. E tűz mellett a szekerekkel elhaladva találtunk néhány kis tavat, amelyeken lehetetlen volt átkelni. Mégis közülünk két ifjú bizonyos fákon át, amelyek keresztben feküdtek, átkeltek, és a túloldalon más, juhokat legeltető pásztorokat találtak, akik, amikor meglátták a mieinket, azt gondolva, hogy törökök, elmenekültek, hátrahagyva a juhokat. Végül látva, hogy a mieink hívják őket, és jó szóval szólnak hozzájuk,62 visszatértek. Nem kaphattunk tőlük mást, csak egy kevés szénát a lovaknak, és ezzel visszatértek a mieink egy völgybe a víz és az erdők között, és nagy tűzet raktak, és így töltöttük az éjszakát igen nagy félelemben.

A hatodik napon, mely április negyedike volt, hajnalban a nevezett völgyből elindulva hét óra tájban Brodba63 értünk, amely egy falu a Száva folyó partján mintegy 500 házzal, amelyben kilenc mecset van és a katolikusok 40 háza. Ezek és a környékbeli katolikusok lelkipásztora egy obszerváns ferences barát, a bosnyák Fra Pietro Bielavich. Brodról egy puskalövésnyire eltávolodva bizonyos igen vastag falakat találtunk, amelyek megmutatták, hogy itt egykor egy szép palota állt, amely György despotáé64 volt, és a bosnyákok úgy tartják, hogy a despota e palotától Jajcáig65 egyetlen nap alatt szokta megtenni az utat, ami 17 mérföldnyi út. Innen elindulva, mindig a Száva folyó partján haladva, két mérföldnyire találtunk egy régi révet egy öreg őrtoronnyal és a törökök mintegy negyven házával, a folyó másik partján hasonlóképpen egy fellegvár állt, amelyet Dubocsacz-nak66 hívnak, 250 házzal, ezek között lehetett a katolikus szlávok mintegy húsz háza, egy bosnyák baráttal, aki gondoskodik róluk, valamint a keresztények néhány környező falucskájáról. A folyónak ugyanezen az oldalán Dubocsaz-tól másfél mérföldnyire van egy falu, amelyben, miként az e vidéket jól ismerők állították nekem, mintegy 200 háznyi török él, én azonban az éjszaka sötétje miatt nem láthattam a falut, és innen még egy fél mérföldnyire haladva, éjjel tizenegy óra lévén, a nyílt mezőn éjszakáztunk.

A hetedik napon, amely április ötödike volt, hajnalban elindulva egy hatalmas erdőbe értünk, amelyet szláv nyelven Suignarski Lughi-nak hívtak, vagyis a disznók erdeinek,67 mivel ősszel rengeteg disznót hizlalnak itt az erdőben termő gyümölcsök hatalmas mennyisége miatt. Ez az erdő több mint egy mérföld hosszú, ás amikor a Száva folyó elönti, akkor nem lehet rajta átkelni, csak fél mérföld távolságra bizonyos hegyeken keresztül. Ettől az erdőtől fél mérföldnyire eltávolodva egy bárkában átkeltünk a Száva folyón, egy másik, a Szávába ömlő folyó mellett, amelyet Varbas-nak68 hívnak, egy mérföldet erdők és igen szép szántóföldek között tettünk meg, ahol rengeteg juh és nagyobb állat legelt, és megérkeztünk Vallup-ba, amely egy völgy a törökök harminc házával és a katolikus keresztények három vagy négy házával, valamint egy mecsettel. Innen letarolt földön haladtunk két mérföldet, majd bizonyos dombok közé értünk, amelyek igen szépek és jól megműveltek voltak, mivel nem voltak messze a keresztények falvai. E dombok között folyt a Verbas folyó, és e domboktól félmérföldnyire egy bizonyos vizet találtunk, amely nem tűnt nagyon nagynak, de azt mondják, hogy igen mély volt, amely fölött egy igen régi kőhíd állt, amelyet úgy hiszem, még a keresztények építettek, ahol 22 évvel ezelőtt egy, a szultán ellen törő lázadót vertek le. E hídtól fél mérföldet mentünk a síkságon és Bagnaluca-ba értünk virágvasárnap,69 estefelé, itt megültük az ünnepeket és három egész hétig maradtunk. A mondott Bagnaluca városról és Bosznia többi tudnivalójáról már szóltam ennek a jelentésemnek a második részében.

Azt, amit a Boszniából való visszatérésemkor láttam, nem mertem feljegyezni, mivel más úton jártam, mint az előbb, nem voltak velem a korábbi társaim, és az újabbakban nem bízhattam meg, mert látva, hogy útközben írok, könnyen valamiféle gyanú támadhatott volna bennük irántam, annál is inkább, mivel kereskedőként utaztam. Azt gondoltam, hogy amikor Nándorfehérvárra70 érkezem, feljegyezhetek valamit, és innentől útközben jegyzetelhetek, de mivel ebben a városban felfedeztek, és elterjedt a hír rólam, hogy a Felséges király, Felséged fia71 és a méltóságos Althan gróf úr72 küldtek, hogy megnézzem ezt a vidéket, bizonyos bosnyákok segítségével két napig rejtőzködtem. Ezalatt ezek a bosnyákok találtak nekem megbízható embereket, akikkel Pécsre73 jöttem, onnan más emberek kísértek tovább, ahol néhány keresztény segítségével a kormányzótól kaptam egy útlevelet, hogy kimehetek és bejöhetek ezeken a határokon keresztül azt színlelve, hogy egy szegény kereskedő vagyok, akinek Győrben74 van az adósa, és hogy azért megyek, hátha behajthatok tőle valamit. Az útlevélen kívül kaptam egy ajánlólevelet a Focca-i agától,75 (ez egy határmenti palánk), ahonnan néhány török társaságában két mérföldet haladtunk néhány magyarral, török alattvalókkal, akik a tizedet vitték a főtisztelendő győri püspök úrnak.76 Így jutottam Felséged országába, majd Veszprém77 városába. Hallgatok az út veszélyeiről, amelyeket utazásom alatt szenvedtem, mert súlyosabbakat is elviselnék Császári Felségedért, aki előtt a legalázatosabban meghajlok, és magamat ajánlom.

Jegyzetek:

1 Carlo Caraffa (1585. k. – 1644) 1616-tól aversai püspök, kölni, gráci nuncius, majd 1621–1628 között bécsi nuncius. Patritius Gauchat: Hierarchia catholica. Vol. IV. Monasterii 1935. 106. Walter Wagner: Die Bestände des Archivio della Nunziatura Vienna bis 1792. Römische Historische Mitteilungen

2. 1857–58. Graz 1959. 82–203. Henry Biaudet: Les nonciatures apostoliques permanentes jusqu'au 1648. Helsinki 1910. (Vienne). Caraffa és Magyarország kapcsolatára lásd: Archivio di Sacra Congregazione de Propaganda Fide, Roma. SOCG Vol. 66. Fol. 1. 9. 15. 53. 80. Vol. 67. 1–4.10–19. 33–46. 49–76. 87–95. Vol. 69. Fol. 52–54. 67. 86. Vol. 70. Fol. 33. 2 Simone Gliubich: Dizionario biografico degli uomini illustri della Dalmazia. Vienna-Zara 1856. 141. (Gliubich szerint Georgiceo Zágrábban halt meg a 17. század második felében.), Enciklopedija Jugoslavije. Vol.

3. Zagreb 1958. 453. A. Ciccarelli: Opuscoli riguardanti la storia degli uomini illustri di Spalato. Ragusa 1811. 12. Hrvojka Mihanović–Salopek: Hrvatska himnodija od srednjeg vijeka do preporoda. Split 1992. 93. Georgiceo művei:. Atanasije Gjorgjić: Od naslidovanja Isukarstova knjige četvere. Vienna 1629., Uő: Prilike i promišljenja sarca človičanskoga skupljena i slozena. Vienna 1633. Uő: Naslidovanja duhovna. Vienna 1633., Uő: Pisni za najpoglavitije, najsvetije dni svega godisća složene. Vienna 1635. (Eredeti példányok a bécsi Österreichische Nationalbibliothekban.) Vö. Enio Stipčević: Hrvatska glazba. Zagreb 1997. 94–96. 118. J. Andreis-D. Cvetko-S. Duric-Klajn: Historijski razvoj muzičke kulture u Jugoslaviji. Zagreb 1962. 87–89. Rosanda Jejonić: Istorija muzike jugoslovenskih naroda. I. Beograd 1983. 102. Leksikon pisaca Jugoslavije. II. Beograd 1979. 218. Valószinüleg rokona volt Athanasio Georgiceo-nak Don Francesco Giorgiceo, aki 1679-ben a római ,,illírek'' templomának, a San Girolamo degli Schiavoni templomnak az esperese. Ivan Crnčić: Oporuka Ivana Lucica. Starine JAZU XXVI. 1893. 20–26.

3 Az olovoi kolostorra és a boszniai ferencesekre lásd: Ivan Stražemanac: Povijest franjevačke provincije Bosne Srebrene. Zagreb 1993. 134–138. Juraj Božitković: Kritički ispit popisa bosanskih vikara i provincijala. Beograd 1935. 61–67. Dominik Mandić: Franjevacka Bosna. Razvoj i uprava bosanske vikarije i provincije 1340–1735. Rim (Roma) 1968. 175–180. Julian Jelenić: Kultura i bosanski Franjevci. I. Sarajevo 1912. 115–139. Srećko M. Džaja: Konfessionalität und Nationalität Bosniens und der Herzegowina. München 1894. 39–41. és Uő: Od bana Kulina do austro-ugarske okupacije. In: Katoličanstvo u Bosni i Hercegovini. Sarajevo 1993. 79–87. Esterházy Pál nádor a világ összes Mária-kegyképeit tárgyaló műve nem tud az olovoi Madonnáról: Esterházy Pál: Az egész világon lévő csudálatos boldogságos Szűz képeinek röviden föl tet eredeti. Nagyszombat 1696.

4 Hans Sturmberger: Kaiser Ferdinand II. und das Problem des Absolutismus. München 1957. 15–19. 39–41., Karl Eder: Rahmen und Hintergrund der Gestalt Ferdinands II. In: Festschrift Julius Franz Schütz. Hrsg. Berthold Sutter. Wien 1954. 315–323., Hugo Hantsch: Kaiser Ferdinand II. In: Gestalter der Geschicke Österreichs. Hrsg. Hugo Hantsch. Wien 1962. 157–171., Johann Franzl: Ferdinand II. Kaiser im Zwiespalt der Zeit. Wien 1978. 22–31. 222–229., Robert Bireley: Ferdinand II: Founder of the Habsburg Monarchy. In: Crown, Church and Estates. Central European Politics in the Sixteenth and Seventeenth Centuries. Ed. R. J. W. Evans-T. V. Thomas. London 1991. 226–244. Robert Bireley: Religion and Politics in the Age of the Counter-Reformation: Emperor Ferdinand II, William Lamormaini S. J. and the Formation of Imperial Policy. Chapel Hill 1981. 51–52. 235–237. Karl Vocelka–Lynne Heller: Die Lebenswelt der Habsburger. Kultur-und Mentalitätsgeschichte einer Familie. Wien 1997. 20–25. Dieter Albrecht: Ferdinand II. In: Die Kaiser der Neuzeit. Hrsg. Anton Schindling-Walter Ziegler. München 1990. 125–141. Volker Press: The Habsburg Court as Center of the Imperial Government. Journal of Modern History 58 (1986) suppl. 40–41. R. J. W. Evans: The Austrian Habsburgs: The Dynasty as a Political Institution. In: The Courts of Europe: Politics, Patronage and Royalty, 1400–1800. Ed. A. G. Dickens. London 1977. 135–138. Marie-Élizabeth Ducreux: Quelques problemes de la recatholicisation tcheque (Pietas Bohemica). Előadás Konfessionalisierung, Stände und Staat in Ostmitteleuropa (1550–1650) c. konferencián (Leipzig, 1997. dec. 12.). s. a.

5 Hans Dernschwam: Erdély. Besztercebánya. Törökországi útinapló. Szerk. Tardy Lajos. Bp. 1984. 139–142. 490–498. Ungnád Dávid konstantinápolyi utazásai. Szerk. Kovács József László. Bp. 1986. 32–36. a törökországi útleírások bibliográfiájával. 264–274. Budáról Belgrádba 1663-ban. Ottendorf Henrik képes útleírása. Szerk. Hermann Egyed. Pécs 1943. Evlia Cselebi török világutazó magyarországi utazásai.1660–1664. Kiadja: Karácson Imre, Fodor Pál jegyzeteivel. Bp.1985. 236–247. Edward Brown: A brief account of some travels in Hungaria, Servia.... London 1673. (facsimile, Ed. Karl Nehring) München 1975. 35–37., Útleírások, követnaplók: Salamon Ferenc: Két magyar diplomata a tizenhetedik századból. Bp. 1884. (Tholdalagi Mihály és Tassi Gáspár követségi naplói 1627-ből.) Fügedi Erik: Kimondhatatlan nyomorúság. Bp. 1976. Tardy Lajos: Rabok, követek, kalmárok az Oszmán birodalomról. Bp. 1977. Borsos Tamás: Vásárhelytől a Fényes Portáig. Bukarest 1972. Takács Sándor: Rajzok a török világból. II. Budapest 1916. 254., 358. Révay László 1620-ban, hat évvel korábban, ugyanazon a szárazföldi úton járt, mint Georgiceo: Révay László: Itineris Constantinopolitani vera descriptio. In: Magyar Történelmi Tár. III. Pest 1857. 245–247. Vö. Adam Wenner: Tagebuch der kaiserlichen Gesandtschaft nach Konstantinopel 1616–1618. Hrsg. Karl Nehring. München 1984. 20. Jakob von Betzek: Gesandschaftsreise nach Ungarn und in die Türkei im Jahre 1564/1565. Hrsg. Karl Nehring. München 1979. 12–13. Karl Nehring: Iter Constantinopolitanum. München 1984. 53–55. a követek listájával. Egy holland utazó Budán: Jacobi Tollii Epistolae itinerariae. Amstelaedani 1700. 198–202. Reprint kiadásban is megjelent, a felkeresett városok metszeteivel: Gioseppe Rosaccio: Viaggio da Venetia a Costantinopoli per mare e per terra. Venetia 1606. (reprint: Zagreb 1997.)

6 Az olasz mérföld (miglio italiano) 1750 méter volt, amikor Georgiceo egyszerűen mérföldről (lega) ír, ez a szövegben megadott távolságok alapján a német mérföld, mintegy 7–8 km. A magyar mérföld (lega Hongara) ennél valamivel hosszabb, mintegy 8 km. Volker Reinhardt: Kardinal Scipione Borghese (1605–1633). Vermögen, Finanzen und sozialer Aufstieg eines Papstnepoten. Tübingen 1984. XV., Uő: Überleben in der frühneuzeitlichen Stadt. Annona und Getreideversorgung in Rom 1563–1767. Tübingen 1991. XVIII.

7 Még kevesebb tudott Magyarországról az az ismeretlen másoló, aki miután lemásolta Georgiceo jelentését, belejavított a kéziratba. Számára nemcsak a magyar mérföld tűnt értelmetlen kifejezésnek, és ezért azt ,,elnyújtott'' mérföldre javította (lega slonghata lega Hongara helyett), de Bonfiniről sem hallott soha, így nem kis önbizalommal, mint tollhibát, a humanista történetíró nevét Bonifácra ,,javította.''

8 Igaz, a magyarországi utazó, Szepsi Csombor Márton ugyanezt állapította meg Hollandiáról, a felvidéki Szepsi Csomborra az óceán halbősége nagy benyomást gyakorolt: ,,Olcsóbb halat nem láttam semmi országban, mint itt, mert nyolc garason oly nagyot, mint egy másfél esztendős gyermek, vehettek''. Szepsi Csombor Márton: Europica varietas. Bp. 1979. 178.

9 A törökkori hőstettek továbbélő emlékéről a szájhagyományban bővebben írok: Tóth István György: Mivelhogy magad írást nem tudsz... Az írás térhódítása a művelődésben a koraújkori Magyarországon. Bp. 1996. 168–188.

10 Lásd az eredeti kéziratban a De catholici di Bosna e loro governo című fejezet végét.

11 A következő évben, 1627-ben Toma Ivkovich scradonai püspök és boszniai adminisztrátor azt az utasítást kapta a Hitterjesztés Szent Kongregációjától, hogy vizsgálja ki a Gergely-naptár bevezetését és használatát Boszniában, és folytasson tanúkihallgatást erről, valamint arról, hogy igaz-e, hogy az olovoi Szűz Mária kegykép csak az új és nem az ónaptár szerinti ünnepeken tesz csodát. 1628 januárjában a püspök el is végezte ezt a tanúvallatást, a megkérdezett boszniai ferencesek és olovoi keresztények részletesen beszámoltak a szerintük 1580-ban (valójában a naptárreform éve 1582 volt!) behozott Gergely-naptár bevezetése körüli bonyodalmakról, és az olovoi Szűznek az immár az új naptárhoz igazodó csodáiról, ,,de tutto questo ne fu dato conto a Constantinopoli, e di lŕ venne ordine che non fussero impediti li frati di celebrar la festa conforme al rito (!) Gregoriano.'' Archivio di Sacra Congregazione de Propaganda Fide. SC Dalmazia Misc. Vol. 3. Fol. 189–199/v. Miscellanee varie Vol. XVIII. Fol. 90.; Instruzioni Vol. I. (Dall'anno 1622.) Fol. 106–108. Vö. Nagy Balázs: A gregorián naptárreform sorsa Magyarországon. Magyar Könyvszemle 102 (1986) 1. 60–67. Tóth István György: Raguzai Bonifác, a hódoltság első pápai vizitátora. Történelmi Szemle XXXIX.(1997) 3–4. Bartolomeo Sfondrato raguzai jezsuita itt közölt levelének adataival jól összevethető Georgiceo leírása Szarajevóról: Sfondrato 1580-ban Szarajevóban kelt levelében azt írta, hogy a városban mintegy tizennyolcezer ház állt (Archivum Romanm Societatis Iesu, Róma, Italia Vo. 156. Fol. 169–170/v.), míg Georgiceo 1626-ban tizenötezerre becsülte a házak számát. Ez is arra mutat, hogy Georgiceo még a nagyobb számadatok becslésénél is nagyon körültekintő volt, ezért is megbízható forrás a leírása.

12 Brodarics históriája a mohácsi vészről. Kiadja: Szentpétery Imre. Bp. é. n. 29. ,,Még az nap, amelyen Budáról elindultunk, Sárkány Ambrus kastélyához érkeztünk, amely két mérföldnyire van Budától. Érdnek hívják ezt a helyet.... A király egy pár napig itt időzött.'' Ezután II. Lajos, aki továbbra is várta az újabb hadakat, a Georgiceo által is használt Duna-menti úton Ercsibe, majd Pentelére, onnan Földvárra ment. Uo. 29–30. 13 H. Ottendorf: i. m. 88–89. 14 Georgiceo csak kisebb hibát ejtett a Sárvíz magyar nevében, Ottendorf 1663-ban viszont Leciuitz-nek írta át a folyó nevét. Ottendorf: i. m. 18. 15 H. Ottendorf: i. m. 90. A hódoltsági egyházmegyéknek a köztudatban elhalványodó határára: Borsa Iván-Tóth István György: Benlich Máté belgrádi püspök jelentése a török hódoltság katolikusairól 1651–1658. Levéltári Közlemények 1989. 1. 88. és Relationes missionariorum de Hungaria et Transilvania 1627–1707. Edidit: István György Tóth. Roma-Bp. 1994. 13–15.

16 H. Dernschwam: i. m. 140–141. 491–493.

17 H. Ottendorf: I. m. 90–91. E. Cselebi: i. m. 237.

18 Rupp Jakab: Magyarország helyrajzi története fő tekintettel az egyházi intézetekre. I/2. Pest 1870. 378–379.

19 Don Simone Matkovics életére, és a csodákra: Tóth István György: A mohácsi plébános, a budai pasa és a kálvinista konstantinápolyi pátriárka. Don Simone Matkovics levelei a Hitterjesztés Szent Kongregációjához. Ráday Gyűjtemény Évkönyve. VIII. Szerk. Berecz Ágnes-Szabó András. Bp. 1997. 185–252. Vö. Archivum Romanum Societatis Jesu, Roma, Austria 20. Fol. 29–37/v. Kiadásai (én az eredetit használtam): Miroslav Vanino: Kašićevo izviješće o Don Simunu Matkoviću (1613). Vrela i prinosi (Sarajevo) 1(1932) 80–99. Erdélyi és hódoltsági jezsuita missziók. Szerk.: Balázs Mihály-Fricsy Ádám-Lukács László-Monok István. 1609–1625. I/1. Szeged 1990. 172–186. Don Simone további levelei: Marko Jaçov: Spisi Kongregacije za Propagandu Vere u Rimu o Srbima 1622–1644. I. Beograd 1986. 102–103. 113–114. 174–175. 183–184. Tóth István György: Egy hódoltsági plébános panasza a ferencesek, a jezsuiták és Róma ellen (1634). Miscellanea fontium historiae Europaeae. Emlékkönyv H. Balázs Éva történészprofesszor 80. születésnapjára. Szerk.: Kalmár János. Bp. 1997. 107–112. A magyarországi hódoltság katolikusaira: Djuro Kokńa: L'organizzazione periferica delle missioni in Ungheria e in Croazia. In: Sacrae Congregationis de Propaganda Fide Memoria rerum. Hrsg.: Joseph Metzler. Rom-Wien-Freiburg 1972. I/2. 274–285.

20 Szakály Ferenc: Szerb bevándorlás a török kori Magyarországra. In: Szomszédaink között Kelet-Európában. Emlékkönyv Niederhauser Emil 70. születésnapjára. Szerk. Glatz Ferenc. Bp. 1993. 75–88., Blazovich László: Déli szlávok Magyarországon és a Körös-Tisza-Maros közben a 15–18. században. In: Magyarország történeti demográfiája (896–1995), Szerk. Kovacsics József. Bp. 1997. 117–124.

21 Ez a minden bizonnyal török nyelvű emlékmű Szulejmán szultán 1529. évi budai látogatását örökítette meg.

22 Tas-lik-köi: köves falu (törökül). Georgiceo a Duna partján fekvő, a középkorban szőleiről nevezetes Csőt falu romjait látta. Itt mondok köszönetet Hegyi Klárának a török fogalmak magyarázatáért.

23 Hamza bég szerája, ez volt Érd falu középkori neve, egy 16. századi török bég nevéből.

24 Szefer tizenkét évvel korábban, 1614 februárjától októberéig volt budai pasa. (Fekete Lajos: Budapest a törökkorban. Bp. 1944. 217.)

25 A törököknek hódolt Balkán délszláv nyelvű tartományai, Szerbia és Bosznia.

26 A karavánszerájok vallási alapítványok formájában működtek.

27 Sárkány család ,,beszélő'' címere: ,,A pajzs udvarában koronából kiemelkedő meztelen ember körülkerítve egy koronás kígyó vagy inkább sárkány által, melyet két kiterjesztett kezével azon ember fog. A pajzs fölötti sisak koronáján szintén olyan ember, sárkány által körítve látható.'' Nagy Iván: Magyarország családai czímerekkel és nemzedékrendi táblákkal. X. Pest 1863. 59. Kereskényi Gyula, a helytörténész érdi plébános tévesen szűznek írta le a sárkány által körülfogott alakot, amely a Sárkány-család érdi kastélyának romjai közt talált címeren volt: Kereskényi Gyula: Érd (Hamzsabég) és Batta (Százhalom) községek történeti vázlata. Székesfejérvár 1874. 30–31. A kastélyra: Pest megye régészeti topográfiája. Szerk.: Torma István. Bp. 1986. 97. Az itt idézet leírással ellentétben azonban Georgiceo hangsúlyosan emeletes épületről beszél, ezt talán a törökkor utáni átépítésekor alakították földszintesre. Vö. még Bártfai Szabó László: Pest megye történetének okleveles emlékei 1002–1599. Bp. 1938. 356. 367. 387. Lukinich Imre: A podmanini Podmaniczky-család oklevéltára. II. Bp. 1939. 364–366. Pest megye műemlékei. Szerk. Dercsényi Dezső. I. Bp. 1958. 349. 356–357.

28 Az 1487. évszám minden bizonnyal az újjáépítést jelölte, mert Érd plébánosát már 1334-ben, majd 1468-ban is említik. Ide, az érdi Szent György templomba kívánt temetkezni Sárkány Ambrus is 1522-ban kelt végrendelete tanúsága szerint. Heinrich Ottendorf is megnézte 1663-ban Érden ezt a már ,,sok évvel ezelőtt lerombolt templomot''. Ottendorf Henrik: i. m. 37. Pest megye műemlékei...I. 350–353.

29 Georgiceo valószínűleg a plébánia romjait nézte kolostornak.

30 Ercsi.

31 Dzsánkurtarán vagy más néven Korkmaz erődje Adony mellett a Duna partján a Csepel-szigettel szemben állt. Hegyi Klára: Török berendezkedés Magyarországon. Bp. 1995. 82. A Georgiceo által is megörökített mondát Szulejmán szultánról Evlia Cselebi így írta le: 1529-ben a szultán Bécs alól ,,hat nap és hat éjjel abban a zordon télben menve, e Dsánkurtarán helyen Kuvin szigete előtt megállapodott. Szulejmán khán egy csónakon Kevin szigetére ment át, s vezíreinek megparancsolta, mondván: `Ezt a helyett Dsánkurtaránnak nevezzétek, mi Bécsből az iszlám sereggel ide jövén, lelkünket megmentettük (dsán kurtárdik).. gyorsan építsetek itt egy várat.' Amint e rendeletet kiadta, parancsa szerint hozzákezdtek az építéshez.'' Evlia Cselebi török világutazó magyarországi utazásai. Bp. 1985. 243. Leírja ezt Ottendorf is, e palánknál kérdezte meg a menekülő Szulejmán, hogy vajon a ,,gyaurok követik-e haderejükkel''. H. Ottendorf: i. m. 87. (,,liberatio animae oder Rettung der Seelen''). Révay László, aki 1620-ban járt ugyanezen az úton egy követséggel, más magyarázatot adott erre a névre: ,,háltunk Adomba, kit most a törökök Zankurtarannak hínak, azaz lélekszabadítónak, mert az benne lakozó törökök sok lelket szabadítanak meg a császár (=szultán) útján járó magyar csavargóktul.'' Révay László naplójából. Itineris Constantinopolitani vera descriptio. Magyar Történelmi Tár III. Pest 1857. 246. A Dzsánkurtarán a török nyelvterületen gyakori helységnév.

32 Csepel szigete, török neve Kuvin.

33 Dunaföldvár.

34 Georgiceo török fordítása most is jó, Altun oluk valóban Aranycsatornát jelent.

35 Ez a környező síkságból kiemelkedő hegy a Paks fölötti, 176 méter magas Malina-hegy.

36 Paks. Georgiceo valószínűleg Paxa-t írt, ezt a korabeli olasz íráskép mellett a másoló könnyen olvashatta Pana-nak.

37 Az erdők nyilván a rablók miatt voltak igen veszedelmesek.

38 Tolna mezőváros.

39 Palánkapuszta. Ottendorf 1663-ban félreértve a nevét, mint ,,Owar oder die neue Palanken'' néven írta le Tolna és Szekszárd között. H. Ottendorf: i. m. 89. Ottendorf le is rajzolta ezt a mocsár közepén fekvő szigeten álló ,,cölöpökből és sárfalakból'' épült négyszögletes erősséget. Uo. 48–49. Evlia Cselebi is leírta, mint Jeni-Palanka, azaz Új palánk ,,oszmánli építkezést'', vagyis ezt a Sárvíz partján álló települést a törökök építették a ,,Sárvíz folyón lévő húsz ívű fahíd'' védelmére. A városban szerinte egy dzsámi és tíz ház, a vár előtt néhány ház és bolt található. E. Cselebi: i. m. 238–239.

40 Sárvíz folyó.

41 Evlia Cselebi leírása szerint a híd fölött őrház állt, benne egy aga volt a hídfelügyelő. Cselebi szerint csak a hídon átvitt bor után kell fizetni (ezt nyilván nem tartották muszlimokhoz méltó árunak), ,,másféle tárgyak után semmit sem vesznek'' – ez szöges ellentétben áll Georgiceo leírásával. E. Cselebi: i. m. 239. Evlia Cselebi és a keresztény források összevetésére vö. Tóth István György: A magyarországi török építkezés forrásaihoz: a kanizsai vár házainak összeírása (1690). Zalai Múzeum 2. Nagykanizsa 1990. 221–230.

42 Több Dervis pasa volt a törökkorban a magyarországi hódoltságban, pl. így hívták az 1550-es években a mohácsi béget, és a Kollonich családnak is több tagja viselt katonai tisztségeket Magyarországon. Valószínűleg azonban Deli (,,Vad'') Dervis budai pasa (kormányzott 1622 októberében, Temesvárott október végén lováról lehullva halt meg – Gévay Antal: A budai pasák. Bécs 1841.) és Siegfried Kollonich (1572–1624) báró, királyi főlovászmester (1606–1608), dunántúli kerületi kapitány, érsekújvári várkapitány lehetett az összecsapás két szereplője. Kollonichra lásd portréját és annak feliratát, Historisches Museum der Stadt Wien, állandó kiállítás, XVII. Jh. Vö. Pálffy Géza: Kerületi és végvidéki főkapitányok és főkapitány-helyettesek a XVI-XVII. században. Történelmi Szemle XXXIX (1997) 2. 271.

43 Szekszárd. A kalocsai érseknek nem itt volt a rezidenciája, Georgiceot rosszul tájékoztatták.

44 Bátaszék.

45 Bátaszéken nem volt kolostor. Georgiceo akárcsak Érden, itt is ,,régészeti megfigyeléseket'' végzett, de más romos épületeket nézett kolostornak, talán hallott a közeli Báta pusztán álló bencés kolostoráról is.

46 Sárvíz.

47 Dunaszekcső. Sepusium vagy Scepusium a Szepesség latin neve, tehát nem falut, hanem nagyobb régiót jelöl, ráadásul innen sok száz kilométerre északra, a királyi Magyarországon.

48 Az eredetiben: T. F. azaz terra ferma.

49 Mohácsi-sziget. Itt, a csak a folyón át megközelíthető ideiglenes településen a magyarok nyilván nagyobb biztonságban érezték magukat.

50 Csele patak, ebbe fulladt bele a mohácsi csatáról menekülő II. Lajos király.

51 Mohács.

52 Don Simone Matkovics (született 1575 körül Olovoban, meghalt 1639-ben mohácsi plébánosként), bosnyák világi pap, misszionárius, a belgrádi székhelyű szendrői püspök vikáriusa, babskai, majd mohácsi plébános.

53 Szulejmán szultán (1520–1566) a mohácsi csata idején táborozott itt.

54 Baranyavár.

55 Dárda.

56 Karasica, Karańica patak.

57 Ez a híres eszéki híd, amelyet Zrínyi Miklós égetett fel 1664 telén.

58 1529-ben.

59 Eszék (Osijek, Horvátország)

60 Az útvonal alapján Vuka falu (Horvátország). A Mohács melletti Izsép (ma: Topolje) faluval keverhette össze.

61 Diakóvár, Diakovo, Đakovo.

62 Nem törökül, hanem horvátul.

63 Slavonski Brod.

64 Brankovics György szerb despota (1375 körül – 1456).

65 Jajca, Jajce, boszniai város, amelynek Georgiceo részletes leírását adja útleírása második részében.

66 Dubocsác, a Száva partján Bródtól délnyugatra.

67 Georgiceo fordítása ezúttal is pontos, a svinja disznót, a lug szó berket jelent horvátul.

68 Vrbas folyó, magyar neve: Orbász .

69 1626. április 5.

70 Az eredetiben: Alba Greca.

71 III. Ferdinándot, II. Ferdinánd fiát 1625. november 26-án a soproni országgyűlés még apja életében magyar királlyá választotta, uralkodott 1637-től 1657-ig.

72 Michael Adolf von Althan (†1636), gróf, 1601–1605 esztergomi, 1606-ban győri végvidéki főkapitány, a komáromi vár parancsnoka, a császár egyik követe a törökkel folytatott szőnyi béketárgyalásokon 1627-ben. Felnőttként katolizált, a katolikusok buzgó támogatója.

73 Az eredetiben: Cinque Chiese.

74 Az eredetiben: Giauarino.

75 A Siófoki agától.

76 Dallos Miklós győri püspök, e tisztet 1623-tól haláláig, 1630-ig töltötte be.

77 Az eredetiben: Vesprimio.

Századok c. folyóirat 1998/4. szám