2012. február 1., szerda

1704 - Rácjárás

Újabb érdekes írást kaptam Szerecz Miklós barátomtól, amiben Mohács is megemlítésre kerül. 1704-ben történt az un. "rácjárás". A véres események településünket se kímélték. Érdemes végigolvasni a teljes írást, mert nem közismert eseményről van szó. Aki pedig csak a lényegre kíváncsi, annak a Mohácsra vonatkozó részt piros színnel emeltem ki.


1704. február 1-én Pécs városát a császári zsoldban álló rácok feldúlták. A Rákóczi-szabadságharc egyik igen keserves és tragikus mozzanata volt a "rácjárás".

A rácok dúlása sokszor oly mértéket öltött, és oly visszhangot keltett, hogy már Bécs is megelégelte a vad és kíméletlen pusztítást; miként a Haditanács 1703. december. 5-én keltezett és Monasterly János tábornokhoz intézett parancsa is szigorúan eltiltja rác harcosait Pest, valamint Bács vármegye és Solt környékének rablásától és prédálásától.

A dunántúli területeken, ahol ekkor még meg sem jelentek a kurucok, már 1703 őszén megkezdődött a rácjárás. A szorult helyzetben lévő Udvari Haditanács ugyanis a határőrvidéki és szlavóniai rácokat mind a felvidéki területeken küzdő császári csapatok segítségére rendelte. A segítség nem érkezett meg időben, a császáriak ott vereséget szenvedtek, a szerb martalóc csapatok pedig keresztül-kasul kóboroltak a Dunántúlon. "Ezek az összességükben kb. 2-3000 főből álló hordák raboltak, fosztogattak, gyilkoltak, erőszakoskodtak. A közbiztonságnak ez a katasztrofális megromlása a másik magyarázata annak, hogy senki sem merte elhagyni faluját, városát, kúriáját és családját a rác veszélynek kitéve hátrahagyni."

Az év végén a magyarországi szerbek vezetője és szószólója, Csernovics Arzén patriarcha is kiszabadult a bécsi házi őrizetből, amelyet a Rákóczival való kapcsolat felvétele miatt róttak ki rá büntetésként és mintegy a szerbek csatlakozásának megelőzéseként, most ígéretet tett, hogy a rácok sohasem fognak a kurucokkal békességet kötni. Így is lett. A Rákóczi-szabadságharc egyik igen tragikus és gyászos fejezete a magyarok és a szerbek kegyetlenül véres, egymást szánalom és irgalom nélkül pusztító harca.

A szerbek jelentős része a balkáni török ellencsapások elől menekült Magyarországra a XVII. század utolsó évtizedében (mint erről már az előző fejezetekben szóltunk). Érdemes azonban megjegyezni, hogy a szerbek egy nagyon jelentős része már a török hódoltság idején is a hódítókat szolgálták, mint irregurális csapatok, egyszerű martalócok, akik zsoldot semmit nem húztak, hanem csak a rabolt és zsákmányolt prédáért katonáskodtak. A császári szolgálatba szegődött rácok kiváltságoltak lettek a katonai szolgálataikért, semmiféle megyei rendtartás alá nem tartoztak. Bár Rákóczi már az első esztendőben, számos pátensben szólította fel őket a felkeléshez való csatlakozásra, sőt hajdúszabadságot ígért nekik, ennek ellenére ők sem álltak zászlai alá, sőt valóságosan a legvadabb ellenségei voltak a magyaroknak. A Habsburg-kormányzat nem habozott, hogy egymásnak ugrassza a magyarokat és szerbeket. A rácok között olyan híreket terjesztettek, hogy Rákóczi katonái mind a kiirtásukra törekednek: valamint, hogy a magyarok mind esküszegők és elpusztítanak nem csak minden németet, de minden szerbet is. Elkeseredett, igen véres és kegyetlen háború bontakozott ki a rácok és a kurucok között.


Szomorú, de igaz tények, hogy a Rákóczi-szabadságharc rácjárásai gyakran azokat a településeket pusztították el végérvényesen, amelyek a hosszú török Hódoltságot is átvészelték. Így pusztítottak el Somogyban, a Kapos folyócska mentén ötven falut, de 1704-ben kegyetlenül feldúlták Pécset, Siklóst, de még Kaposvár is áldozatul esett. A rácok bátran szembeszálltak a fegyveresekkel is, de igazán akkor pusztíthattak – ezt olvashatjuk ki számos dokumentumból – ha semmilyen fegyveres ellenállásra nem kellett számítaniuk. A fegyverforgató erőben és korban lévő férfiakat irgalom nélkül lemészárolták, míg az asszonyokat és gyerekeket magukkal hurcolták, hogy a törököknek eladhassák őket. Ezeket a fosztogatásokat és rablásokat semmiféle katonai terv nem indokolta, nem is volt ezeknek a hordáknak semmilyen katonai fegyelme vagy rendtartása. Csak a terror, a prédálás és a bosszúállás vezérelte őket. Kollareck János császári tisztviselő emlékirataiban számolt be arról, hogy miféle dühöngéssel fosztogattak és dúltak a rácok a – nem sokkal előbb kurucok által gyötört – Pécset.

1704. április 24-én, Eszéken keltezett írásában olvasható, hogy a kegyetlenségük különösen dühöngött a katolikus papok, apácák és szerzetesek ellen, valamint, hogy milyen megszállottan fosztogatták a templomokat. Ebből azonban bonyodalom támadt – olvashatjuk Kollarecknél –, aki nagyon életteljesen számolt be mind erről, mivel a "szent egyházak" fosztogatása miatt viszálykodás támadt a seregben szolgáló katolikus és ortodox rácok között. Egy főtisztjük, bizonyos Saecula főkapitány, mikor meglátta a templomok gyalázatos kifosztását és a papok legyilkolását, dühösen megfenyegette emígy "vitézkedő" embereit, hogy "mindegy szálig levagdalja őket"; felrótta nekik, hogy miért nem a kurucokkal csatáznak, majd a pusztítástól – ez a hadakban már vélhetően sokszor forgott, és sokat látott, tapasztalt ember – maga is megiszonyodva kijelenti: "Ha igazán jó katonák lennétek, akkor ezt nem lett volna szabad megtennetek!"

A pécsi püspökség adataiból kiderül, hogy Mohácson 50 embert, magyarokat és sokácokat, Siklóson 196 magyart, Vörösmarton 11 katolikus rácot, Szentlőrincen 34 magyar és horvátot öltek meg, zömükben védtelen embereket: papokat, bírákat, asszonyokat és gyermekeket sem kíméltek. Ilyen dúlást láttunk az alföldi régióban, miként Kecskemét gazdag mezővárosa, amely a Hódoltság alatt, mint szultáni birtok megmenekült a török-tatár pusztítástól, most a rácok kóborlásaitól rettegett.

1707 áprilisában a "vad rácok" ráütöttek Kecskemétre és kirabolták, majd felégették azt. Egy korahajnali órában 2000 lovas és 1000 gyalogos rác lepte meg az alvó mezővárost; mire a segítség megérkezett a támadók eltűntek, számos foglyot és gazdag zsákmányt (több mint 100-ezer aranyforint értékben) hurcoltak magukkal, valamint közel másfélszáz ártatlan és fegyvertelen embert gyilkoltak meg.

Valóságos népirtás folyt e tekintetben az egymással való leszámolásként. Tudjuk, hogy nem egy császári parancsnok, mint Rabutin generális és alárendeltje, Tige ezredes Erdélyben, nyíltan maguk is folytatták ezt a kegyetlen irtóháborút: számos alkalommal megtörtént, hogy parancsukra nem csupán a fegyverforgatásra alkalmas férfiakat, de az asszonyokat és gyermekeket is halomba öldösték. Ugyanakkor a bécsi Udvar titkolt biztatása, vagy legalábbis helyeslése mellett, a Dunán, s főként a Dráván délről átkelt rác csoportok – ez látható a források tükrében – különösen a baranyai térségben egyenesen arra törekedtek, hogy az amúgy is gyérszámú lakosság teljes kiirtásával helyet készítsenek maguknak.

Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. Zrínyitől Rákócziig. - kézirat.