Újabb érdekes írást kaptam Szerecz Miklós barátomtól, amiben Mohács is megemlítésre kerül. 1704-ben történt az un. "rácjárás". A véres események településünket se kímélték. Érdemes végigolvasni a teljes írást, mert nem közismert eseményről van szó. Aki pedig csak a lényegre kíváncsi, annak a Mohácsra vonatkozó részt piros színnel emeltem ki.
1704. február 1-én Pécs városát a
császári zsoldban álló rácok feldúlták. A Rákóczi-szabadságharc egyik
igen keserves és tragikus mozzanata volt a "rácjárás".
A rácok dúlása sokszor oly mértéket
öltött, és oly visszhangot keltett, hogy már Bécs is megelégelte a vad
és kíméletlen pusztítást; miként a Haditanács 1703. december. 5-én
keltezett és Monasterly János tábornokhoz intézett parancsa is szigorúan
eltiltja rác harcosait Pest, valamint Bács vármegye és Solt környékének
rablásától és prédálásától.
A dunántúli területeken, ahol ekkor még
meg sem jelentek a kurucok, már 1703 őszén megkezdődött a rácjárás. A
szorult helyzetben lévő Udvari Haditanács ugyanis a határőrvidéki és
szlavóniai rácokat mind a felvidéki területeken küzdő császári csapatok
segítségére rendelte. A segítség nem érkezett meg időben, a császáriak
ott vereséget szenvedtek, a szerb martalóc csapatok pedig
keresztül-kasul kóboroltak a Dunántúlon. "Ezek az
összességükben kb. 2-3000 főből álló hordák raboltak, fosztogattak,
gyilkoltak, erőszakoskodtak. A közbiztonságnak ez a katasztrofális
megromlása a másik magyarázata annak, hogy senki sem merte elhagyni
faluját, városát, kúriáját és családját a rác veszélynek kitéve
hátrahagyni."
Az év végén a magyarországi szerbek
vezetője és szószólója, Csernovics Arzén patriarcha is kiszabadult a
bécsi házi őrizetből, amelyet a Rákóczival való kapcsolat felvétele
miatt róttak ki rá büntetésként és mintegy a szerbek csatlakozásának
megelőzéseként, most ígéretet tett, hogy a rácok sohasem fognak a
kurucokkal békességet kötni. Így is lett. A Rákóczi-szabadságharc egyik
igen tragikus és gyászos fejezete a magyarok és a szerbek kegyetlenül
véres, egymást szánalom és irgalom nélkül pusztító harca.
A szerbek jelentős része a balkáni török
ellencsapások elől menekült Magyarországra a XVII. század utolsó
évtizedében (mint erről már az előző fejezetekben szóltunk). Érdemes
azonban megjegyezni, hogy a szerbek egy nagyon jelentős része már a
török hódoltság idején is a hódítókat szolgálták, mint irregurális
csapatok, egyszerű martalócok, akik zsoldot semmit nem húztak, hanem
csak a rabolt és zsákmányolt prédáért katonáskodtak. A császári
szolgálatba szegődött rácok kiváltságoltak lettek a katonai
szolgálataikért, semmiféle megyei rendtartás alá nem tartoztak. Bár
Rákóczi már az első esztendőben, számos pátensben szólította fel őket a
felkeléshez való csatlakozásra, sőt hajdúszabadságot ígért nekik, ennek
ellenére ők sem álltak zászlai alá, sőt valóságosan a legvadabb
ellenségei voltak a magyaroknak. A Habsburg-kormányzat nem habozott,
hogy egymásnak ugrassza a magyarokat és szerbeket. A rácok között olyan
híreket terjesztettek, hogy Rákóczi katonái mind a kiirtásukra
törekednek: valamint, hogy a magyarok mind esküszegők és elpusztítanak
nem csak minden németet, de minden szerbet is. Elkeseredett, igen véres
és kegyetlen háború bontakozott ki a rácok és a kurucok között.
Szomorú, de igaz tények, hogy a
Rákóczi-szabadságharc rácjárásai gyakran azokat a településeket
pusztították el végérvényesen, amelyek a hosszú török Hódoltságot is
átvészelték. Így pusztítottak el Somogyban, a Kapos folyócska mentén
ötven falut, de 1704-ben kegyetlenül feldúlták Pécset, Siklóst, de még
Kaposvár is áldozatul esett. A rácok bátran szembeszálltak a
fegyveresekkel is, de igazán akkor pusztíthattak – ezt olvashatjuk ki
számos dokumentumból – ha semmilyen fegyveres ellenállásra nem kellett
számítaniuk. A fegyverforgató erőben és korban lévő férfiakat irgalom
nélkül lemészárolták, míg az asszonyokat és gyerekeket magukkal
hurcolták, hogy a törököknek eladhassák őket. Ezeket a fosztogatásokat
és rablásokat semmiféle katonai terv nem indokolta, nem is volt ezeknek a
hordáknak semmilyen katonai fegyelme vagy rendtartása. Csak a terror, a
prédálás és a bosszúállás vezérelte őket. Kollareck János császári
tisztviselő emlékirataiban számolt be arról, hogy miféle dühöngéssel
fosztogattak és dúltak a rácok a – nem sokkal előbb kurucok által
gyötört – Pécset.
1704. április 24-én, Eszéken keltezett
írásában olvasható, hogy a kegyetlenségük különösen dühöngött a
katolikus papok, apácák és szerzetesek ellen, valamint, hogy milyen
megszállottan fosztogatták a templomokat. Ebből azonban bonyodalom
támadt – olvashatjuk Kollarecknél –, aki nagyon életteljesen számolt be
mind erről, mivel a "szent egyházak"
fosztogatása miatt viszálykodás támadt a seregben szolgáló katolikus és
ortodox rácok között. Egy főtisztjük, bizonyos Saecula főkapitány, mikor
meglátta a templomok gyalázatos kifosztását és a papok legyilkolását,
dühösen megfenyegette emígy "vitézkedő" embereit, hogy "mindegy szálig levagdalja őket";
felrótta nekik, hogy miért nem a kurucokkal csatáznak, majd a
pusztítástól – ez a hadakban már vélhetően sokszor forgott, és sokat
látott, tapasztalt ember – maga is megiszonyodva kijelenti: "Ha igazán jó katonák lennétek, akkor ezt nem lett volna szabad megtennetek!"
A pécsi püspökség adataiból kiderül, hogy Mohácson 50 embert, magyarokat és sokácokat,
Siklóson 196 magyart, Vörösmarton 11 katolikus rácot, Szentlőrincen 34
magyar és horvátot öltek meg, zömükben védtelen embereket: papokat,
bírákat, asszonyokat és gyermekeket sem kíméltek. Ilyen dúlást láttunk
az alföldi régióban, miként Kecskemét gazdag mezővárosa, amely a
Hódoltság alatt, mint szultáni birtok megmenekült a török-tatár
pusztítástól, most a rácok kóborlásaitól rettegett.
1707 áprilisában a "vad rácok"
ráütöttek Kecskemétre és kirabolták, majd felégették azt. Egy
korahajnali órában 2000 lovas és 1000 gyalogos rác lepte meg az alvó
mezővárost; mire a segítség megérkezett a támadók eltűntek, számos
foglyot és gazdag zsákmányt (több mint 100-ezer aranyforint értékben)
hurcoltak magukkal, valamint közel másfélszáz ártatlan és fegyvertelen
embert gyilkoltak meg.
Valóságos népirtás folyt e tekintetben
az egymással való leszámolásként. Tudjuk, hogy nem egy császári
parancsnok, mint Rabutin generális és alárendeltje, Tige ezredes
Erdélyben, nyíltan maguk is folytatták ezt a kegyetlen irtóháborút:
számos alkalommal megtörtént, hogy parancsukra nem csupán a
fegyverforgatásra alkalmas férfiakat, de az asszonyokat és gyermekeket
is halomba öldösték. Ugyanakkor a bécsi Udvar titkolt biztatása, vagy
legalábbis helyeslése mellett, a Dunán, s főként a Dráván délről átkelt
rác csoportok – ez látható a források tükrében – különösen a baranyai
térségben egyenesen arra törekedtek, hogy az amúgy is gyérszámú lakosság
teljes kiirtásával helyet készítsenek maguknak.
Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. Zrínyitől Rákócziig. - kézirat.
