Egy tévhit tisztázása... a devsírme - gyermekadó és "Janicsárok törvényei" 1606-ból.
Közkedvelten elfogadott nézet a
közvéleményben a történelmi hagyomány nyomán, s mondhatni közismert,
hogy a török hatalom a különböző háborúságai során úgymond a rabolt
gyermekek tömegét nevelte a szultánhoz mindhalálig hű janicsárokká (vö. "a szultán fiai").
Az is elfogadott nézet, hogy ezen gyerekek mind keresztények voltak, s
köztük igen számosan magyarok. Hogy tisztában lássuk a képet érdemes
szólani néhány dologról...
Elsőben is a gyermekadó - törökül
devsirme (összegyűjtés) intézményéről. Az iszlám világbirodalmakban - az
arab kalifátusokon keresztül a különböző türk kaganátusokon át stb. -
elfogadott volt már a korai középkor századaiban is, hogy hadifoglyokból
és rabszolgákból állítsák ki az uralkodóhoz "mindhalálig"
hű testőrséget, katonai elitet (vö. az egyiptomi kalifa mamelukjai).
Ezt a hagyományt az Oszmán-török Birodalom is folytatta - sőt mondhatni
"tökéletesre" fejlesztette. Az első írásos beszámoló a gyermekadóról
(devsirméről) a XIV. század végén olvasható:
"melyik szenvedést ne
ismerte volna meg az az ember, aki váratlanul, idegen kezek által
elragadva különös szokásokra kényszerítve látja azt a gyermeket, akit
nemzett, aki miatt oly gyakran sírt s akinek csak a legnagyobb
szerencsét kívánta. Kit sírasson inkább az apa: önmagát vagy gyermekét?
Önmagát, mert megfosztották öregségének támaszától? A gyermeket, mert
szabadból szolgává, nemesből barbár szokások követőjévé alacsonyítják?" - 1395-ben írta ezt Izidor Glabasz thesszaloniki főpapja egy kisázsiai útján.
A devsirem a XV. század folyamán már
teljesen általánossá lett az Oszmán Birodalomban és a következő
évszázadban a XVI. században, Nagy Szulejmán szultán uralkodása alatt
(1520-1566) volt a janicsárok fénykora. A közhiedelemmel ellentétben -
noha nyilván számos magyar gyermek is a soraikba került - a magyarokat
kevésbé sújtották ezzel az "adóval".
Az 1606-ban keltezett Janicsárok
törvényei című munkából ismerjük, hogy az Oszmán Birodalom népei közül
kiket kellett és lehetett a „véradó”-val
(devsírme = összegyűjtés) sújtani, vagyis mely népek fiait fogdoshatták
össze és nevelhették már gyermekkoruktól kezdve a szultánhoz halálig hű
janicsárrá:
„...tilos volt a muszlimokat (letelepült és nomád törököket, kurdokat, cigányokat), grúzokat, zsidókat, magyarokat és horvátokat összegyűjteni (ez utóbbi kettőt azért, mert úgy tartották róluk: sosem lesznek hithű muszlimok). Az iszlamizált bosnyákokkal azonban kivételt tettek, mert ‘akiket eddig ebből a népből elvittek – írja a janicsár törvénykönyv szerzője –, azok többsége jól bevált, magas tisztségekbe jutott, eszesnek és rátermettnek bizonyult.”
„...tilos volt a muszlimokat (letelepült és nomád törököket, kurdokat, cigányokat), grúzokat, zsidókat, magyarokat és horvátokat összegyűjteni (ez utóbbi kettőt azért, mert úgy tartották róluk: sosem lesznek hithű muszlimok). Az iszlamizált bosnyákokkal azonban kivételt tettek, mert ‘akiket eddig ebből a népből elvittek – írja a janicsár törvénykönyv szerzője –, azok többsége jól bevált, magas tisztségekbe jutott, eszesnek és rátermettnek bizonyult.”
Nagy feladat volt a jó és fegyelmezett
haderő megszervezése és felállítása ekkoriban: Ebben a törökök még a
XVI. század folyamán is – Nagy Szulejmán uralkodása alatt – mindenképpen
jeleskedtek. Ahogyan Lutfî Paşa írja: „Katona kevés legyen, de jó legyen...” A gyermekek a szülői házból kiragadva nehéz megpróbáltatások után váltak a "szultán fiai"-vá, de
"Akármelyik pályára kerültek
is, akár mennyire szenvedtek is, az egykori keresztény fiúk többsége
utólag óriási szerencsének érezte, hogy azon a balvégzetűnek induló
napon megakadt rajta a devsirme-biztos szeme. Még az egyszerű
közjanicsárok is úgy gondolták, pedig szerény körülmények között éltek,
évről-évre vásárra vitték a bőrüket, s többnyire egyedül, szegényen
haltak meg; ráadásul általában jól emlékeztek szüleikre, szülőföldjükre,
nem felejtették el anyanyelvüket sem, s időnként gúnyolódtak az iszlám
valláson, Mohameden, titokban keresztény szent könyveket olvastak. Ám
fölfogták és élvezték, hogy földijeikhez mérten óriásit emelkedtek a
társadalmi ranglétrán: kiszolgáltatott parasztból szinte törvények
felettivé váltak, egy világhatalom elit hadseregének tagjai lehetettek, s
még a politikába is beleszólhattak. Övéiket ugyan nem tagadták meg,
sokan kapcsolatot tartottak rokonságukkal, de szülőatyjuk helyett inkább
a 'szultán fiai' lettek - ahogy már a 15. században nevezték őket.
Döntő többségük nyilván egyetértett volna azzal az albán származású
nagyvezérrel, aki a devsirme-sors demokratizmusát dicsérte: 'Az oszmánok
nagy bölcsességgel a leghátrányosabb helyzetű parasztokat választották
ki azon nemzetekből, amelyek nem az igaz Istenben hisznek, aztán
igazhitűeket, győzedelmes tiszteket és kiváló kormányzókat formáltak
belőlük. Én is ezek közé tartozom'."
