Mindemellett a haditechnika fejlődésének következményeként az egyre korszerűbb tűzfegyverek megjelenése eredményezte, hogy a középkori lovagi harcmód, a nehézpáncélos lovasság uralkodása a csatatereken megszűnt, s helyébe a gyalogság tömeges alkalmazása vált döntővé, amely nagy tűzerővel rendelkezett, védelemben és támadásban egyaránt kiválóan és hatásosan alkalmazható volt. Ugyanezzel a lovasság szerepe valamelyest háttérbe szorult. A kötelékharcászat megjelenése, a különböző fegyvernemek mozgatása a terepen, mind nagyon lényegessé és fontossá tették, hogy a katonákat hosszan és alaposan kiképezzék, rendkívüli fegyelmet követelve tőle.
A XVI. század folyamán a svájci majd a spanyol gyalogság uralta az európai harctereket, őket tartották a legjobbaknak, hamarosan megjelentek a németek, a svédek és a franciák, majd a XVII. század végére – a svédek, a franciák és a török ellen vívott háborúkban megedződött – Habsburg Monarchia hadserege lett a követendő minta.
A magyar hadügy folyamatos leértékelődése, szinte egybeesik a XVI. századi török expanzió megindulásával.
1525-ben I. Ferenc francia király és V. Károly német-római császár és spanyol király zömében lovagi seregei még egy hatalmas ütközetet vívnak egymással az észak-itáliai Pávia városa mellett, amely a császár győzelmével végződik, de mondhatjuk, hogy Nyugat-Európában ez volt a lovagi seregek hattyúdala.
Egy esztendővel később, 1526-ban Európa egy másik szegletében, nem kevésbé jelentős ütközetet vívnak Mohácsnál, itt is azt láttuk, hogy a keresztény sereg derékhadát a páncélos nehézlovasság adta (maga a király, a vesztes ütközetből menekülő II. Lajos is annak köszönhette nyomorult pusztulását, hogy a nehéz páncélzata, a megáradt Csele-patak vizének mélyére húzta). Arról is szóltunk már, hogy a törökkel szembeni könnyűlovas harcmód, az állandó portyákra és betörésekre adott egyetlen lehetséges válaszaként, a mozgékonyság mindent magamögé utasító kényszerének eredményeként született meg a legendás magyar fegyvernem a huszárság.
Amikor 1532-ben a török szultán hadseregével Nyugat felé masírozik, a lázasan védelemre készülő V. Károly császár azt írta magyarországi megbízott tisztjeinek, hogy legalább 8-10-ezer főnyi magyar könnyűlovast toborozzanak össze, mert bár spanyol, olasz és német katonákból álló serege gyülekezett, hogy megvédje Bécset, de az uralkodó úgy látja, hogy a török elleni háborúra egyetlen nemzet sem alkalmasabb a magyarnál: "akik egyrészt a velük született bátorságnál fogva, másrészt, mivel saját országukat, saját házaikat, templomaikat, saját üdvüket és szabadságukat kell védeniük, nyilván ők lesznek a leglelkesebbek."
Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. Zrínyitől Rákócziig. – kézirat
