Egy érdekes momentum – az 1532. évi nagy török hadjárat európai visszhangja és a nyugati segítség…
Természetszerű, hogy Szulejmán szultán 1532-es támadása a kor Európájának nagypolitikai sakktábláján meghatározó erővel bírt, s elsőben a Habsburg és Valois-ház vetélkedésének egyik momentumaként is értelmezhető, abban a tekintetben, hogy tudjuk, V. Károly német-római császár, spanyol és nápolyi király legnagyobb ellenfele I. Ferenc francia király – aki a hagyományosan a „legkeresztényibb király” címet viselte – már hamarosan a mohácsi mezőn bekövetkezett katasztrófa után – szövetséget kötött Nagy Szulejmán szultánnal éppen a Habsburgok két tűz közé szorítása érdekében.
Megjegyzendő, hogy ez a francia külpolitikára jóformán 200 éven át jellemző maradt – s a Porta Franciaország megbízható szövetségesének bizonyult a Habsburg Birodalom ellenében.
Érdekesség még az 1532-ben megindult török támadás kapcsán az is, hogy bár a megindult oszmán-török hadjárat hírére I. Ferdinánd magyar és cseh király azonnal segítséget kért, a spanyol és itáliai ügyekben elfoglalt bátyjától, V. Károlytól, aki ezt meg is ígérte. Sőt, mondhatni elég gyorsan gyűlt össze egy nagy nyugat-európai – zömében birodalmi német, valamint vallon, cseh, olasz, spanyol zsoldosokból álló – serege. Oly annyira, hogy már 1532. év első felében olyan hírek terjedtek Európában, hogy a császár nagy győzelmet aratott a szultán felett (holott a török hadak ekkor még meg sem érkeztek) a célpontjukat jelentő Bécs alá, avagy az osztrák tartományok közelébe.
Azt is pontosan tudjuk, hogy a nyár folyamán zajló hősies kőszegi küzdelem ténylegesen megszabadította a mögöttes császárvárost, Bécset, s ezt maguk a kortársak, sőt V. Károly császár is pontosan emígy adta elő, amikor 1536. áprilisában a pápával, III. Pállal találkozott Rómában;
… az Isten neki nagy győzedelmet adott Magyarországon – fogalmazott a császár – kinek birodalmában soha sem nyugodott le a Nap –, hiszen fel sem kellett kötni a sarkantyút, egy kardcsapást sem kellett ejteni, és a törököt sikerült a hatalmas összehozott hadsereg elől meghátrálásra bírni.
Egyébként V. Károly ezen kijelentése nem jár messze az igazságtól: bizonyosan mondhatjuk, hogy Jurisics Miklós kapitány és a kőszegiek önfeláldozó harca meglehetősen hátráltatta a török ármádia felvonulását, s veszteséget is okozott neki. Így a szultán megfontoltan és bölcsen határozta azt, hogy az idő elhúzódása és elszenvedett veszteségei miatt nem vállalja a kockázatos ostromot Bécs alatt, ahol ekkorra már egy óriási erejű keresztény hadsereg is összegyűlt…
Számunkra – és a kortárs I. Ferdinánd király számára is – az volt a legfájdalmasabb, hogy a nagy keresztény had végül eloszlott és nem indult Magyarország felszabadítására (noha ekkor a török uralom még jórészt csak az ország déli végeit érintette). Pontosan tudjuk, hogy a zsoldoshad hangoztatta nem kíván Magyarországon harcolni, inkább visszatérne V. Károllyal a gazdag Itáliába. (Talán nem véletlenül.)
Ugyanakkor az sem hallgatható el, hogy ennek a zsoldoshadnak a felvonulása a német területeken keresztül olyan iszonyú pusztítást jelentett, s magában Bécs alatti táborozásakor – hogy Brodarics István kancellár szavaival – a török csapásnál is nagyobb vészt jelentett. Ezt tetőzve– amely a korabeli hadi táborok higiéniája mellett mindennapos volt – felütötte fejét a járvány, s pusztított a rettegett döghalál, amely természetszerűleg nem csak a katonaság, de a polgári lakosság soraiban is szedte áldozatait.
Summa: a török visszafordult Bécs alól a hősies kőszegi harc és a gyülekező keresztény hadsereg fenyegetésének hatására, a pusztítás azonban így sem maradt el; Magyarország dunántúli területeit a törökök, az örökös tartományokat és Ausztriát a saját zsoldosai égették-dúlták, aztán aratott a fekete halál, úgy hogy V. Károly, ha akarta sem tudta volna még kisujját sem mozdítani az öccse, I. Ferdinánd magyar koronájáért (de bátran mondhatjuk, nem is akarta); Magyarország pedig még hosszú ideig a török torkában maradt…
Nyugati zsoldosok a táborban. Egy XVI. század első feléből származó metszeten.
