2012. július 16., hétfő

A hősi vitézi attitűd...

Felvetődik a kérdés, hogy miért vállalták a végváriak ezt az önfeláldozó küzdelmet? És itt nem csupán Zrínyi példájáról beszélhetünk, hiszen láthattuk mindezt, Jurisics Miklós, Szondi György, Losonczy István, vagy Dobó István példáján is…

Bizton állíthatjuk, hogy a korban e hősies magatartásforma, avagy "emberül" viselkedni a harcmezőn, a kor követendő magatartás mintája volt. A vitézi életre való felkészítés, már kicsiny gyermekkortól fogva elkezdődött, s mind a környezet, mind az ideológiai háttér, a vallásos neveltetés – történjék az akár katolikus, akár protestáns légkörben –, arra tanította őket, hogy a "hitért és a hazáért" harcolni, s akár az életet áldozni a legnagyobb érdem.

Ezt mindaz a történeti helyzet felerősítette, amelynek a XVI-XVII. századi Magyarország foglya volt. Különösen hangsúlyos, hogy ez a magatartás minta, nem csupán valami lovagi korból áthagyományozódott, Don Quijote-i ábránd volt, hanem nagyon is élő valóság. Mindezt még az is felerősítette, hogy legtöbb esetben – de nem feltétlenül – mindazok, akik ily példát adtak, s tanúságot mutattak, azok gyakran saját birtokuk védelmében nem egyszer kénytelenek is voltak küzdeni, másrészt azonban az is elfogadott nézet volt, hogy az uralkodó szolgálata, a "haza védelme" hasznos és elengedhetetlen kötelesség.

Ugyanakkor az sem elhanyagolható és meggondolandó szempont – amelyet a mai korszak embere csak nehezen érthet meg –, hogy a XVI-XVII. század magyarországi világa, a "török világ", veszélyes korszak volt, melyben az állandósult harc nem rejtette el a halál arcát, mondhatni, annak élménye mindennapos volt: a harcban forgódók – s gyakran a "békés" lakosság – élete is állandó veszélyben forgott. A helytállást a bátorság és a rendíthetetlenség példázza. Az önmagát feláldozó hős példája élő és serkentő erőt képvisel.

Szondi György hősies vitézsége egy XIX. századi ábrázoláson.

Az önfeláldozó küzdelem sohasem hiábavaló, miként példát jelentett Szondi György és Losonczy István és Dobó István hősiessége 1552-ben. Bennük fel sem merült a kérdés, hogy ne áldoznák életüket a hazáért és a hitért. (...) 

Az európai keresztény kultúra férfiúi ideáltípus már hosszú ideje a "harcos hős" és a "szent" volt. Az önfeláldozó, az egyéni érdekeiről a közösség javára (ti. respublica Christiana) lemondó, és ha kell az életét is gondolkodás nélkül feláldozó férfi.

Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. Zrínyitől Rákócziig. – kézirat

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése