Felvetődik a kérdés, hogy miért
vállalták a végváriak ezt az önfeláldozó küzdelmet? És itt nem csupán Zrínyi
példájáról beszélhetünk, hiszen láthattuk mindezt, Jurisics Miklós,
Szondi György, Losonczy István, vagy Dobó István példáján is…
Bizton állíthatjuk, hogy a korban e hősies magatartásforma, avagy "emberül"
viselkedni a harcmezőn, a kor követendő magatartás mintája volt. A
vitézi életre való felkészítés, már kicsiny gyermekkortól fogva
elkezdődött, s mind a környezet, mind az ideológiai háttér, a vallásos
neveltetés – történjék az akár katolikus, akár protestáns légkörben –,
arra tanította őket, hogy a "hitért és a hazáért" harcolni, s akár az életet áldozni a legnagyobb érdem.
Ezt mindaz a történeti helyzet
felerősítette, amelynek a XVI-XVII. századi Magyarország foglya volt.
Különösen hangsúlyos, hogy ez a magatartás minta, nem csupán valami
lovagi korból áthagyományozódott, Don Quijote-i ábránd volt, hanem
nagyon is élő valóság. Mindezt még az is felerősítette, hogy legtöbb
esetben – de nem feltétlenül – mindazok, akik ily példát adtak, s
tanúságot mutattak, azok gyakran saját birtokuk védelmében nem egyszer
kénytelenek is voltak küzdeni, másrészt azonban az is elfogadott nézet
volt, hogy az uralkodó szolgálata, a "haza védelme" hasznos és elengedhetetlen kötelesség.
Ugyanakkor az sem elhanyagolható és
meggondolandó szempont – amelyet a mai korszak embere csak nehezen
érthet meg –, hogy a XVI-XVII. század magyarországi világa, a "török világ",
veszélyes korszak volt, melyben az állandósult harc nem rejtette el a
halál arcát, mondhatni, annak élménye mindennapos volt: a harcban
forgódók – s gyakran a "békés" lakosság –
élete is állandó veszélyben forgott. A helytállást a bátorság és a
rendíthetetlenség példázza. Az önmagát feláldozó hős példája élő és
serkentő erőt képvisel.
Szondi György hősies vitézsége egy XIX. századi ábrázoláson.
Az önfeláldozó küzdelem sohasem hiábavaló, miként példát jelentett Szondi György és Losonczy István és Dobó István hősiessége 1552-ben. Bennük fel sem merült a kérdés, hogy ne áldoznák életüket a hazáért és a hitért. (...)
Az európai keresztény kultúra férfiúi ideáltípus már hosszú ideje a "harcos hős" és a "szent" volt. Az önfeláldozó, az egyéni érdekeiről a közösség javára (ti. respublica Christiana) lemondó, és ha kell az életét is gondolkodás nélkül feláldozó férfi.
Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. Zrínyitől Rákócziig. – kézirat
