2012. július 18., szerda

XVII. századi tüzérség: Ágyúk, mozsarak


Korabeli tüzérség: Ágyúk és mozsarak

A XVII. század végén a tüzérség sok fajta ágyúból állott. Ekkor még nem volt egységes kaliberrendszer így az ágyúk technikai mutatóiban igen nagy eltérések voltak (közel 20%-os eltérések mutatkoznak pozitív és negatív irányba egyaránt).


A legnagyobb űrméretű ágyúk ekkor az egész (ganze) és a háromnegyed (dreiviertel) Karthaune – vagy másként ostromágyú. Ez jelentette a nehéz tüzérséget, nehézkesen mozgatható és jelentős kiszolgáló személyzetet igénylő fegyver volt. A negyedes (viertel) Karthaune már az átmenetet képviselte. 



A tábori ágyúk között a legnagyobb a kígyó- de magyarul gyakrabban sugárágyúnak (Feldschlange) nevezett ágyú, melynek nagy volt a tűzereje, így nem csak a csatamezőn, de gyakran az ostromoknál is használták. 
A sólyomágyú (Falkaune) könnyebb volt, s könnyen mozgatható, ez tette jelentős fegyverré a korszak háborúiban. 
A sólymocska (Falkonet) és a kígyócska (Serpentinel) leginkább védelmi szerepe volt, vagyis várakban, erődökben az ostromlók ellen használták fel. 

A császári hadseregben pedig rendszeresítve volt a kiskaliberű ezredlöveg (Regimentstück), mely a gyalogság támadását támogatta a harcban.



Az úgynevezett vetőágyúk a mozsár és a haubic. Eltérőek voltak a többi ágyútól abban, hogy kisebb csőhosszal rendelkeztek (nem haladta meg a másfél méter), és magas ívű röppályán lőtték ki a lövedékeket. A mozsaraknál akkoriban igen változatos volt a kaliber. Képesek voltak egész nagy száz fontos lövedékek kilövésére is. Legelterjedtebbek a 10, 12, 30, 60, 100, 200 és 300 fontos mozsarak terjedtek el. Buda ostromakor 400 fontos mozsarat is bevetettek (de ez nem volt mindennapos a csatatereken). 



A hatalmas mozsarak szállítása igen nehézkes volt, és tűzgyorsasága sem volt optimális. Például a 300 fontos mozsarak esetében a lövedék átmérője 48 cm volt, míg a csőfurat átmérője 50 cm volt. A csőfala is rendkívül vastag volt, így a tömege megközelítette az ostromágyúkét. A mozsár kezelését 1-2 tűzmester és 6-10 segédszemélyzet végezte.



A nagy mozsarakkal a várak ostromakor nehéz kőgolyókat, vagy robbanó- és gyújtólövedékeket röpítettek ki, főként a kazamatákat, földtöltésű sáncokat, illetve tüzérségi állásokat támadtak vele. A kisebb kaliberrel bíró mozsarak a fedezékben, falak, vagy futóárkok mögött megbújó gyalogságot tüzelték. Gyakran lőttek ezekkel kézigránátokat, illetve robbanólövedékeket 200-400 méternyi távolságra.


A haubic átmenetet jelentett a mozsár és az ágyú között. Legtöbbször az erődök falain, illetve kapuk védelmében volt hatásos, ahol a szűk átjáróban felállítva kartácslövést adtak a támadók összetorlódott tömegére. Pusztító hatású fegyver volt. A haubic csöve átlagosan 4-6 kaliberhosszú (azaz 60-140 cm volt), az űrmérete pedig 8-30 fontos volt (azaz 14-22 cm). Ezt is 1-2 tűzmester kezelte és 8-12 fő segédkezhetett mellette.



A tüzérség legfontosabb feladata a várostromok során a réstörés és a réshez vezető út járhatóvá tétele. Többféle módszer létezett e feladat végrehajtására. Egy korábbi eljárás szerint állandóan csökkenő irányzékkal a fal tetejének mindig egy kis darabját faragták le. A másik megoldásnál előbb egy képzeletbeli ’v’ betű két felső csúcsára tüzeltek, amíg a fal ott megrepedt, majd a ’v’ alsó pontjára lőttek, hogy a megrepesztett rés alátámasztását szétlőjék. A XVII. század végén leginkább alkalmazott módszer a fal lábától 2 méternyire egy vízszintes irányú hosszú rést lőttek, majd fokozatosan emelt irányzékkal tüzeltek és úgy tágították a rést, amíg a fal a saját súlyától leszakadt.



Emellett nagyon fontos volt az ellenséges ágyúk elhallgattatása és megsemmisítése, valamint a védők lezavarása a falakról. Ezt általában a mozsarakkal tüzelve végezték, de az ágyúkkal is lőttek kazamatákra, ágyúállásokra, lőrésekre. Ezek merőleges irányú és nagy erejű lövések voltak, melyek sikeresen némították el az ellenséges tüzérséget. A várbeliek ellen a fal síkjával párhuzamosan lőtték be a mellvédek mögötti területet a „pattintott” lövéssel, amely azt jelentette, hogy az ágyúgolyó becsapódásakor pattogva rombolja az ágyúállásokat és a katonákat.

forrás: História 1986. A Buda visszafoglalásának 300. évfordulójára kiadott emlékszám.