2013. január 26., szombat

Szigetvár és Mohács

1560 - Szigetvári hajdúkalandok 

 


„...a hajdúk gyakran megneszelik, amikor a szpáhik és a várkatonák a maguk dolgában kimennek a falvakba, azután váratlanul rajtuk ütnek, némelyiküket vértanúvá teszik, némelyiküket meg foglyul ejtik...”

Egy különös felmentés és a szigetvári hajdúkalandok összefüggése.

1560. január 22-én kiadott rendeletében a szultáni tanács felmenti az alattvalókat a fogolykiváltás terhétől...

A szultáni parancsból sok minden kiolvasható. Elsősorban az, hogy a mohácsi bég arra panaszkodik, hogy „A szandzsákban lévő Szigetvár ellenséges, fegyveres hajdúi titokban a falvakban kóborolnak. Ahol ennek hírét veszik, nyomban utánuk erednek, akiket elkapnak, azokat megbüntetik.”

Túl azon, hogy külön izgalmas – erről már szóltunk – Szigetvár még nincs is a szultán kezében, de környékéről a szultán úgy rendelkezik, mintha a török szandzsákbég hatalma esne, az sem elhanyagolható, hogy ezen szigeti hajdúk elleni harc korántsem olyan rózsásan áll, mint ahogyan a mohácsi szandzsákbég szerette volna, hiszen:
„Azonban a hajdúk gyakran megneszelik, amikor a szpáhik és a várkatonák a maguk dolgában kimennek a falvakba, azután váratlanul rajtuk ütnek, némelyiküket vértanúvá teszik, némelyiküket meg foglyul ejtik, és visszatérnek várukba. Ilyenkor az áldozatul esett muzulmánok rokonai a falvak népétől vérdíjat (eredetiben: „diyet”) követelnek, illetve a fogságba hurcoltakat velük akarják kiváltani.”

A dolog érdekessége abban áll – és ez alaposan árulkodójel a szigetiek támadásainak sikereiről és azok sűrű és intenzív voltáról –, hogy a rendelet további részleteiben így folytatódik:
„A ráják erre azt válaszolják, hogy rendesen megfizetik a harácsot, az iszpendzsét és a szokásos adókat és művelik a földet, de arra nem képesek, hogy ellenálljanak az ellenséges várakból felfegyverkezve bejövő hajdúknak. És nem is szűrik össze velük a levet. Ezért ha az áldozatok vérdíját és kiváltását rájuk terhelik szét fognak széledni.”

A szultáni tanács rendeletében azt az utasítást adja, hogy a foglyok kiváltásának terhe ne az alattvalókon nyugodjon, de az áldozatok vérdíját – a muszlim vallásjogot követve – kötelesek legyenek megfizetni.

Ugyanakkor az is nagyon érdekes, hogy noha ebben az iratban arra hivatkoznak, hogy a „ráják” nem működnek együtt a „hitetlen” hajdúkkal – vélhető, hogy itt a mohácsi szandzsákbég kedvez az alattvalóinak a jelentésében, mert éppen ugyanezen a napon kelt, másik rendelet, amely azonban a pozsegai béghez ment Szlavóniába, azt olvashatjuk, hogy:
„A szandzsákhoz tartozó falvak rájái közül egyesek összeszűrik a levet a Szigetvár nevű hitetlen vár gonosztevőivel; titokban a házaikba engedik és őrzik őket, gondoskodnak szükségleteikről, és vezetőként segítik őket a környékbeli falvak kirablásában.”

Ezért a szultáni tanács elrendeli ezeknek az „együttműködők”-nek a felkutatását és szigorú megbüntetését.

Ezek a szultáni rendeletek számos érdekes információjuk mellett – beszédes bizonyítékai, amit már többször állítottunk, hogy 1556-os sikeres várvédelmük után a szigetiek valóságos offenzívát folytattak a török Hódoltságban – pontosan utalnak arra, hogy a török parancsnokokat rendre utasították a védelem megerősítésére. Például 1559-ben, amikor a szekszárdi bég, Dur Ali tudatja, hogy
„Szandzsákjában hajdú gonosztevők tűntek fel. Amikor neki vagy embereinek ellenük kellett vonulniuk, Paks, Tolna és Ete városoktól és szandzsákjában lévő egyéb hászokról puskásokat kért, ám azok vonakodtak őket kiállítani.”

Egyenesen a szultáni parancsra van szükség, hogy a fegyelem megszilárduljon és a bég a védelemhez feltétlenül szükséges katonai kontingenst megkapja. Már most a szekszárdi bég területe ezen időben valóban számos „apró csaták” helyszíne, mivel észak felől mind a palotaiak (és a hozzájuk csatlakozó tihanyiak), délnyugatról a szigetiek veszélyeztették – ezenkívül a szandzsákban feltűnő „hajdú gonosztevők” lehettek saját szakállukra portyázó szabadlegények is.

Egy másik rendelet – mely néhány nappal később 1559. november 13-án kelt – bár egy szomszédos szandzsák – mohácsi – viszonyaiba intézkedik, de itt már egyértelműen megnevezi a támadókat. A mohácsi bég panaszolja, hogy
„Miközben semmit sem tesznek, ami sérthetné a bécsi királlyal fennálló szerződést, csupán védelmi feladataikat látják el, Horváth Márk, a szigetvári vár kapitánya a Mohácsi szandzsákban számos muzulmán utazót és szpáhit fogott el, akiket a várában rejteget. Mikor leveleket küldve felszólítják, ne engedje a hajdúkat a birodalom területén kóborolni, ne fogasson el muzulmánokat és az elfogottakat engedje szabadon, akkor mindent letagad, azt állítja, e dolgokról mit sem tud, és a gaztetteket Zrínyi és Nádasdy Tamás hajdúi követik el.”

A mohácsi bég beszámol arról is, hogy nem rég 25 hajdút fogtak el Szentmártonnál – ebből tizenötöt elengedtek (ez nyilvánvalóan valamiféle fogolycsere keretében ment) és a másik tízet bizonyítéknak foglyul vitték. Azt is kiolvashatjuk a szultáni rendeletből (de erre csak következtethetünk), ha ezen foglyokat a szigetiek nem váltották ki, akkor bizonyosan a legszörnyűbb kínhalál – a karóba húzás – várt rájuk, mivel a Porta parancsa egyértelművé teszi:
„...ha a hajdúk a jelentésben leírtak szerint a birodalom területén efféle gaztetteket követnek el, fogassa el és irgalom nélkül a helyszínen szabják ki rájuk a legszörnyűbb halálbüntetést.”
A vérdíj – diyet. „A muszlim vallásjog szerint ha a gyilkos személye ismeretlen, annak a háznak, falunak vagy városnegyednek a lakói kötelesek vérdíjat fizetni az örökösöknek, amelyben vagy amely közelében a holttestet megtalálták. Az összeg a 16. század közepén 40-60 000 akcse között mozgott.”

 
Uriel Heyd: Studies in Old Ottoman Criminal Law. Ed. by. V. L. Ménage. Oxford, 1973. 308-311.

„Talányos eredetű, jobbára csak Ruméliában kivetett adó, amelyet az önálló háztartással és meghatározott vagyonnal rendelkező, felnőtt, nős, nem muzulmán férfiak, olykor az ilyenek hasonló vagyonú állapotú testvérei, felnőtt fiai, néha (kisebb összeggel) az özvegyasszonyok fizetnek, jobbára a javadalom birtokosoknak. Magyarországon kapuadóként volt ismeretes, s két részletben, Szent György és Szent Demeter napján rótták le. Összege megegyezett a harácséval vagy a dzsizjéével (eleinte 50 akcse).” 


Halil Inalcik: Ispence. In: Türkiye Diyanet Vakfi Islam Ansiklopedisi. 23. Istambul, 2001. 177.
lásd. Mühimme defteri 3, 247/714 (Konstantinápoly) 1560. január 22. In: Dávid Géza - Fodor Pál: „Ez az ügy fölöttébb fontos.” A szultáni tanács Magyarországra vonatkozó rendeletei (1559-1560, 1564-1565). Bp. 2009. 75.
Mühimme defteri 3, 248/716 (Konstantinápoly) 1560. január. 22. In: Uo. 76.
Mühimme defteri 3, 179/491 (Konstantinápoly) 1559. november 6. In: Uo. 49.
Mühimme defteri 3, 184/509 (Konstantinápoly) 1559. november 13. In: Uo. 52-53.
Mühimme defteri 3, 185/516 (konstantinápoly) 1559. november 19. In: Uo. 54-55.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése