2013. január 28., hétfő

Hadászat a XVII. század elején


A katonai stratégiai vagy hadászat hosszú fejlődési folyamaton ment keresztül a történelem folyamán, és ez a fejlődés korántsem volt egyenletes. (…)

A XVI. század elején Machiavelli tett jelentős kísérletet a hadviselés művészetével kapcsolatos gondolatok kifejtésére. Az ókori hadvezetés klasszikus tapasztalatainak általánosítása alapján megalkotta 'A hadművészetről' című munkáját, amely párbeszédes formában kifejtette a zsoldoshadseregnek milicista népi hadsereggel történő felváltására, a lovasság és tüzérség szervezési elveire és szerepére, valamint a hadvezérrel szemben támasztott néhány általános követelményre vonatkozó javaslatát. Az elméleti hadtudósok mellett egyre inkább gyakorlati hadvezérek kezdtek hadászati elméletekkel, elvi következtetésekkel is foglalkozni, mint pl. Orániai Móric, Nassaui Vilmos, Gusztáv Adolf vagy a Magyarországon is tevékenykedő Basta György császári hadvezér.

A hadászat vagy a katonai stratégia egyes vélemények szerint a XVII. században nem fejlődött sem tudománnyá, sem művészetté. A hadviselési elvek döntő többsége már az ókorban létezett és ezeket az elveket igyekezetek összeegyeztetni a tűzfegyverek hatásával. Ez a kísérletezés azonban nem nagy sikerrel járt. A hadviselésre a cselekvés határozatlansága lett egyre inkább jellemző, a gyors hadműveletek és döntő harccselekmények helyébe a várharc lépett.

A XVII. század első felében már kezd némi fejlődés kibontakozni a hadászat területén. (…) A XVII. század első harmadában is rendkívül nagy stratégiai fontossága volt a váraknak és a védművekkel ellátott városoknak. A nagy csatákat is többnyire ilyen várak vagy erődített helyek közelében vívták meg. A stratégiai elveken és gyakorlaton sokat módosított Gusztáv Adolf fellépése. A svéd stratégia meglehetősen szervezett gazdasági és politikai alapokra támaszkodott; viszonylag szilárd hátországra és többségében hazai származású, s a protestantizmussal eggyé forrasztott ideológiájú, nagy létszámú, jól képzett és jól felszerelt hadseregre; fejlett modern fegyverzetre, katonailag képzett és az uralkodó személyéhez hű parancsnoki karra. A svéd stratégia igyekezett a döntésnek a nyílt ütközetben történő kierőszakolására is.

A várak és erődített helyek stratégiai fontossága megnövekedett, aminek több oka volt. Így például a polgárság gazdasági súlyának növekedése a védművekkel ellátott városok megszerzésére sarkalta az uralkodókat és hadvezéreiket. Ugyanakkor a felduzzadt létszámú hadseregek ellátásához szükséges élelmet már nem lehetett a helyszínen beszerezni, azt jóval a hadjáratok megkezdése előtt raktárakban kellette összegyűjteni és a hadműveletek alatt a hadsereg után szállítani. Mindez óriási nehézségeket jelentett, s az élelem utánpótlás problémája is a várak felé fordította a figyelmet, mert azokba telepítették, vagy azokkal fedezték az élelmiszerraktárakat. Az utánpótlási nehézségekből következett, hogy az előrenyomuló hadsereg nem hagyott maga mögött ellenség kezén lévő várakat, mert azok helyőrsége megakadályozhatta volna az utánpótlást. Kevés hadvezér vállalta ezt a kockázatot, mert számos katasztrófa fűződött az ilyen könnyelmű lépéshez. Mindezeket összevetve, a várak és erősségek stratégiai jelentősége a következőkben foglalható össze:

1. a határok biztosítása ellenséges betörés ellen, vagy ha az ellenség az erősségek között elhaladna, folytonos zaklatása;

2. a közlekedési vonalak és legfontosabb átkelési pontok biztosítása;

3. az uralkodók és más vezető személyek, továbbá az ország kincseinek és lakóinak biztosítása;

4. a tüzérségi lőszer és egyéb hadi eszközök, illetve az élelmiszerkészletek tárolása;

5. a menekülő saját hadsereg visszavonulásának lehetővé tétele;

6. a megszerzett új tartományok birtoklásának biztosítása.

A váraknál és egyéb állandó erődítéseknél általában a németalföldi mintát követték és fejlesztették tovább. Az erődített helyek ostrománál még a XVII. század első harmadában is a korábbi ostrommódszer szerint jártak el. A harmincéves háború vége felé előbb a svédek, majd a császáriak is megkezdték a futóárkok, továbbá a különféle célokra szolgáló ostromüregek alkalmazását. Az aknaharc művészetét magasabb fokra emelték. Az ostromlottak a támadót ellen-közelítőárkokkal igyekeztek távol tartani. Vizek mellett épült erődöknél a zsilipek egyre nagyobb jelentőségre tettek szert.

A császári hadsereg stratégiája hosszú időn keresztül fokozott mértékben jellemezte a várakra, a megerődített helyekre való támaszkodás és a nagy nyílt ütközetek kerülése. Egy kortárs feljegyzés szerint: 'secretum tanácsban vagyon az németek regulájuk, hogy soha az törökkel derék erővel meg ne víjjon az német, hanem beássa magát és az mint lehet, mindenképpen elludalja az török szándékát.' Végigtekintve a török elleni több mint másfél száz éves harc eseménytörténetét, valóban azt látjuk, hogy a sok várharc mellett alig alakult ki egy-két nagyobb nyílt ütközet az egész korszak alatt. Ennek oka az is, hogy a török és a császári hadsereg operációi között fáziskülönbség mutatkozott.

A várak és a megerősített táborhelyek védelmére vagy ellenséges várak ostromára épülő, ide-oda vonulgatással kombinált hadviselés eredményes lehetett Nyugat-Európa hadszínterein, de a török ellen annál kevésbé. Illetve minden ilyen módon elért kis eredmény Magyarország óriás méretű pusztulása árán következhetett csak be. A török könnyűlovasok ugyanis kikerülték a megerősített táborhelyeket, s messze a császáriak háta mögött pusztították a hátországot. Ez az óvatos, döntő összecsapásokat általában elkerülő, többnyire csupán a 'status quo' megőrzésére törekvő stratégia csak nagyon ritkán hozott átütő eredményeket. Kialakulásának okai között az általános hadművészeti indítóokon kívül Magyarországon közrejátszott az is, hogy a Nyugat-Európában lekötött Habsburgok az országot hosszú időn keresztül védelmi elő terepnek tekintették és emiatt kevésbé törődtek azzal, hogy milyen méretű pusztulás lesz az ára az ilyen stratégiának. (...)


Gusztáv Adolf svéd király hősi halála a lützeni csatában, 1632. november 6-án.
Az ütközet azonban így is svéd győzelemmel ért véget.

lásd. Nagy László: „Megint fölszánt magyar világ van.” Társadalom és hadsereg a XVII. század első felének Habsburg-ellenes küzdelmeiben. Bp. 1985. 193-195.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése