A katonai stratégiai vagy hadászat hosszú fejlődési folyamaton
ment keresztül a történelem folyamán, és ez a fejlődés korántsem volt
egyenletes. (…)
A XVI. század elején Machiavelli tett
jelentős kísérletet a hadviselés művészetével kapcsolatos gondolatok
kifejtésére. Az ókori hadvezetés klasszikus tapasztalatainak
általánosítása alapján megalkotta 'A hadművészetről' című munkáját,
amely párbeszédes formában kifejtette a zsoldoshadseregnek milicista
népi hadsereggel történő felváltására, a lovasság és tüzérség szervezési
elveire és szerepére, valamint a hadvezérrel szemben támasztott néhány
általános követelményre vonatkozó javaslatát. Az elméleti hadtudósok
mellett egyre inkább gyakorlati hadvezérek kezdtek hadászati
elméletekkel, elvi következtetésekkel is foglalkozni, mint pl. Orániai
Móric, Nassaui Vilmos, Gusztáv Adolf vagy a Magyarországon is
tevékenykedő Basta György császári hadvezér.
A hadászat vagy a katonai stratégia
egyes vélemények szerint a XVII. században nem fejlődött sem tudománnyá,
sem művészetté. A hadviselési elvek döntő többsége már az ókorban
létezett és ezeket az elveket igyekezetek összeegyeztetni a tűzfegyverek
hatásával. Ez a kísérletezés azonban nem nagy sikerrel járt. A
hadviselésre a cselekvés határozatlansága lett egyre inkább jellemző, a
gyors hadműveletek és döntő harccselekmények helyébe a várharc lépett.
A XVII. század első felében már kezd
némi fejlődés kibontakozni a hadászat területén. (…) A XVII. század első
harmadában is rendkívül nagy stratégiai fontossága volt a váraknak és a
védművekkel ellátott városoknak. A nagy csatákat is többnyire ilyen
várak vagy erődített helyek közelében vívták meg. A stratégiai elveken
és gyakorlaton sokat módosított Gusztáv Adolf fellépése. A svéd
stratégia meglehetősen szervezett gazdasági és politikai alapokra
támaszkodott; viszonylag szilárd hátországra és többségében hazai
származású, s a protestantizmussal eggyé forrasztott ideológiájú, nagy
létszámú, jól képzett és jól felszerelt hadseregre; fejlett modern
fegyverzetre, katonailag képzett és az uralkodó személyéhez hű
parancsnoki karra. A svéd stratégia igyekezett a döntésnek a nyílt
ütközetben történő kierőszakolására is.
A várak és erődített helyek stratégiai
fontossága megnövekedett, aminek több oka volt. Így például a polgárság
gazdasági súlyának növekedése a védművekkel ellátott városok
megszerzésére sarkalta az uralkodókat és hadvezéreiket. Ugyanakkor a
felduzzadt létszámú hadseregek ellátásához szükséges élelmet már nem
lehetett a helyszínen beszerezni, azt jóval a hadjáratok megkezdése
előtt raktárakban kellette összegyűjteni és a hadműveletek alatt a
hadsereg után szállítani. Mindez óriási nehézségeket jelentett, s az
élelem utánpótlás problémája is a várak felé fordította a figyelmet,
mert azokba telepítették, vagy azokkal fedezték az élelmiszerraktárakat.
Az utánpótlási nehézségekből következett, hogy az előrenyomuló hadsereg
nem hagyott maga mögött ellenség kezén lévő várakat, mert azok
helyőrsége megakadályozhatta volna az utánpótlást. Kevés hadvezér
vállalta ezt a kockázatot, mert számos katasztrófa fűződött az ilyen
könnyelmű lépéshez. Mindezeket összevetve, a várak és erősségek
stratégiai jelentősége a következőkben foglalható össze:
1. a határok biztosítása ellenséges betörés ellen, vagy ha az ellenség az erősségek között elhaladna, folytonos zaklatása;
2. a közlekedési vonalak és legfontosabb átkelési pontok biztosítása;
3. az uralkodók és más vezető személyek, továbbá az ország kincseinek és lakóinak biztosítása;
4. a tüzérségi lőszer és egyéb hadi eszközök, illetve az élelmiszerkészletek tárolása;
5. a menekülő saját hadsereg visszavonulásának lehetővé tétele;
6. a megszerzett új tartományok birtoklásának biztosítása.
A váraknál és egyéb állandó
erődítéseknél általában a németalföldi mintát követték és fejlesztették
tovább. Az erődített helyek ostrománál még a XVII. század első
harmadában is a korábbi ostrommódszer szerint jártak el. A harmincéves
háború vége felé előbb a svédek, majd a császáriak is megkezdték a
futóárkok, továbbá a különféle célokra szolgáló ostromüregek
alkalmazását. Az aknaharc művészetét magasabb fokra emelték. Az
ostromlottak a támadót ellen-közelítőárkokkal igyekeztek távol tartani.
Vizek mellett épült erődöknél a zsilipek egyre nagyobb jelentőségre
tettek szert.
A császári hadsereg stratégiája hosszú
időn keresztül fokozott mértékben jellemezte a várakra, a megerődített
helyekre való támaszkodás és a nagy nyílt ütközetek kerülése. Egy
kortárs feljegyzés szerint: 'secretum tanácsban vagyon az németek
regulájuk, hogy soha az törökkel derék erővel meg ne víjjon az német,
hanem beássa magát és az mint lehet, mindenképpen elludalja az török
szándékát.' Végigtekintve a török elleni több mint másfél száz éves harc
eseménytörténetét, valóban azt látjuk, hogy a sok várharc mellett alig
alakult ki egy-két nagyobb nyílt ütközet az egész korszak alatt. Ennek
oka az is, hogy a török és a császári hadsereg operációi között
fáziskülönbség mutatkozott.
A várak és a megerősített táborhelyek
védelmére vagy ellenséges várak ostromára épülő, ide-oda vonulgatással
kombinált hadviselés eredményes lehetett Nyugat-Európa hadszínterein, de
a török ellen annál kevésbé. Illetve minden ilyen módon elért kis
eredmény Magyarország óriás méretű pusztulása árán következhetett csak
be. A török könnyűlovasok ugyanis kikerülték a megerősített
táborhelyeket, s messze a császáriak háta mögött pusztították a
hátországot. Ez az óvatos, döntő összecsapásokat általában elkerülő,
többnyire csupán a 'status quo' megőrzésére törekvő stratégia csak
nagyon ritkán hozott átütő eredményeket. Kialakulásának okai között az
általános hadművészeti indítóokon kívül Magyarországon közrejátszott az
is, hogy a Nyugat-Európában lekötött Habsburgok az országot hosszú időn
keresztül védelmi elő terepnek tekintették és emiatt kevésbé törődtek
azzal, hogy milyen méretű pusztulás lesz az ára az ilyen stratégiának.
(...)
Gusztáv Adolf svéd király hősi halála a lützeni csatában, 1632. november 6-án.
Az ütközet azonban így is svéd győzelemmel ért véget.
lásd. Nagy László: „Megint fölszánt magyar világ van.”
Társadalom és hadsereg a XVII. század első felének Habsburg-ellenes
küzdelmeiben. Bp. 1985. 193-195.
