2013. január 30., szerda

Harcászat a XVII. század elején

„E hadművészeti ágazat, amely az erőknek az ütközetben való alkalmazását foglalja magába és közvetlenül a harctevékenység eszközeivel, a harceljárásokkal foglalkozik, ebben az időszakban jelentős változásokon ment keresztül. A fejlődés nyomon követhető a felfelé ívelő, az egyszerűtől a bonyolulthoz vezető folyamat: a harcrend az egyszerű falanxtól az erőknek az arcvonalon történő egyenlőtlen elosztásáig, a svájci négyszögtől a vonalharcrendig fejlődött és a harcászati eljárások az egyszerű frontális összeütközéstől a harcrend szárnyainak együtt működéséig, majd a manőver bonyolult, korszerű formájáig fejlődött tovább.

A korszak harcászata a XVII. század első felében is a fegyverzet fejlődésének útját követve alakult, fejlődött. A várak és az erődített helyek birtokáért folytatott harcok előtérbe állították a várvédelem és várostrom harcformáinak jelentőségét, és a várharcászat mögött sokáig háttérbe szorult a nyílt ütközetek harcászata. Az erődítés fejlődése a földtöltéses várfalak és az oldalazó tűzre alkalmas bástyák irányába haladt, az ostromharcászat terén pedig megjelent a sáncásás, a cirkumvallációs és kontravallációs vonalak készítése. A korszak erődítési rendszerei tulajdonképpen a XVI. században elért erődítéstechnikai eredményekre épültek: a fejlett bástyarendszerekre, a szabályos alaprajzra való törekvésre, a kazamatarendszerre, a külső védművek rendszere és a nagyon alapos tüzérségi ismeretekre. A védelem eszközeinek erőssége azonban azt eredményezte, hogy egészen Vauban fellépéséig az ostromok általában nagyon hosszú ideig elhúzódtak. Ha nyílt ütközetre került sor, a szemben álló felek általában tűzerejükkel akartak döntő csapást mérni egymásra. A XVII. századi harcászati fejlődés útja az összefüggő tűzvonalra való törekvés, a tűzhatás legnagyobb kihasználása, az egész csatarend áttekinthető elrendezése irányába haladt. Ez a taktika engedelmes és hajlékony apparátussá változtatta a hadsereget.

A XVI. században a harcrendben a gyalogság még négyszögoszlopban állt fel. A lándzsával felfegyverkezettek zárt alakzatban helyezkedtek el, az alakulat két szárnyán pedig lövészek álltak 8-10 sornyi mélységben. A sorok felváltva lőttek. Ahhoz, hogy az első sor újra töltsön és tüzelhessen, 8-10 sor tüzelésének megfelelő időre volt szükség. Amikor az ellenség mintegy 200 lépésnyire megközelítette a felállított sorokat, az első sor össztüzet adott le, majd oldalra húzódott és az utolsó sorba ment, hogy megtöltse puskáját, míg a többi sor katonái tüzelnek. Ennek megtörténte után ismét az eredeti első sor adott össztüzet.

A lovasság – főként a német lovasság – sok esetben kikerülte a közvetlen rohamot. Ehelyett nagy mélységben felállítva soronként jött előre és tűzfegyverét használta. Előfordult az is, hogy a lovasságot és gyalogságot összevegyítették, a gyalogosok a lovasok kengyelébe kapaszkodva törtek előre.

A lovasoknál mutatkozó problémák megoldására már a XVI. században Közép-Európa több államában kezdtek lovas-vadász egységeket szervezni. Marechel de Brissac – aki 1555-ben a piemonti erőket mintasereggé kívánta tenni – nyugaton dragonyos név alatt először alkalmazta a gyalogságtól függetlenül a lovas-vadászokat. Ezek tulajdonképpen csak menetben voltak lovasok, harcmódjuk lényegében gyalogsági harcmód volt. Ha ellenséges lovasságra bukkantak, lóról leszállva a lovas karabélyosok megalkották az első három 'glédát', mögöttük pedig a kopjások öt sorban állva, 'en grande' állásban várták a lovasságot. (…) Ha ellenséges gyalogsággal ütköztek össze, nyeregben maradtak. A kopjások ilyen esetben a tartalékot képezték, a karabélyosok pedig cselekvő föllépésben végrehajtották a 'pistolade'-ot: minden sor szimpla oszlopban vágtatva az ellenség arcvonala vagy oldala mellett és fegyverével oldalról tüzelve rá, félkörben visszavágtatott csapattestéhez.

A XVII. század első felében a könnyített muskéta bevezetése után a gyalogságnál a 8-10 ember mélységű lövészlakzatot 4-6 ember mélységűre csökkentették. A könnyű tábori lövegek tűzhatásának megnövekedése miatt a lándzsások már nem állhattak fel a korábbi mélységben. Így a harcrend korábbi négyszög formája mindinkább elnyúlt és vonalalakzatot vett fel. Ebben az időszakban a harcrend általában két vonalból és tartalékból állott. Az ágyúk és a lovasság részben középen, részben pedig a szárnyakon helyezkedett el.

A vonaltaktika kialakulása legjobban a svéd hadsereg harcászatában figyelhető meg. Gusztáv Adolf harcrendje két hosszú, 3 vagy 6 sor mélységű vonalból állott. Az első vonal közepén helyezkedtek el a gyalogos dandárok (egy zászlóalj elől, kettő hátul, a második vonal dandárai az első vonal dandárainak térközei mögött álltak), a lovasságot pedig a szárnyakon állította fel 3-6 sor mélységben. A lövegek az első vonal gyalogsági dandárainak térközei előtt foglaltak tüzelőállást.

A svéd sereg ilyen harcrendben felállítva mintegy 2 kilométernyi hosszú frontvonalat alakított ki. A vonalharcászat előnye az, hogy így a legnagyobb lehetőség nyílt a fegyverek használatára. Ugyanakkor hátrányai közé tartozott, hogy gyengítette a hadsereg manőverezési képességét, nyílt, tagolatlan terephez volt kötve, nehézséggel járt a tartalékképzés. A vonalharcászat idején a csata általában tüzérségi és gyalogsági fegyvertűz, valamint lovasroham keretében zajlott le. (…)

A császári hadsereg harcászatára alapvetően azokat a jellemvonásokat hordozta, amelyek a nyugat-európai hadseregekre voltak jellemzők. Némi sajátosságot jelentett az a körülmény, hogy a császári lovasok és gyalogosok fokozatosan támaszkodtak a tűzerő kihasználására, és a csapatok mozgását nehézkesség jellemezte. Ebből adódóan (kiváltképpen a nyugat-európai seregekkel szemben) ritkán tudták a nagy tűzerőből fakadó harcászati előnyöket kiaknázni, hadászati sikerré fejleszteni. A lendület és mozgékonyság hiányát olyan kiváló császári hadvezérek, mint Basta, Buquoi, Dampierre, Wallenstein felismerték, s igyekeztek segíteni a helyzeten. E célból magyar, horvát, lengyel és kozák könnyűlovasokat alkalmaztak a császári seregekben, de ezek a más fegyverzetű és más harcmódhoz szokott csapatok a legtöbb esetben nehezen tudtak beilleszkedni, szervesen együttműködni a nehézfegyverzetű császári katonasággal. (...)

A lützeni csata, 1632

lásd. Nagy László: „Megint fölszánt magyar világ van.” Társadalom és hadsereg a XVII. század első felének Habsburg-ellenes küzdelmeiben. Bp. 1985. 207- 209.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése