„E hadművészeti ágazat, amely az erőknek az ütközetben való
alkalmazását foglalja magába és közvetlenül a harctevékenység
eszközeivel, a harceljárásokkal foglalkozik, ebben az időszakban
jelentős változásokon ment keresztül. A fejlődés nyomon követhető a
felfelé ívelő, az egyszerűtől a bonyolulthoz vezető folyamat: a harcrend
az egyszerű falanxtól az erőknek az arcvonalon történő egyenlőtlen
elosztásáig, a svájci négyszögtől a vonalharcrendig fejlődött és a
harcászati eljárások az egyszerű frontális összeütközéstől a harcrend
szárnyainak együtt működéséig, majd a manőver bonyolult, korszerű
formájáig fejlődött tovább.
A korszak harcászata a XVII. század első
felében is a fegyverzet fejlődésének útját követve alakult, fejlődött. A
várak és az erődített helyek birtokáért folytatott harcok előtérbe
állították a várvédelem és várostrom harcformáinak jelentőségét, és a
várharcászat mögött sokáig háttérbe szorult a nyílt ütközetek
harcászata. Az erődítés fejlődése a földtöltéses várfalak és az oldalazó
tűzre alkalmas bástyák irányába haladt, az ostromharcászat terén pedig
megjelent a sáncásás, a cirkumvallációs és kontravallációs vonalak
készítése. A korszak erődítési rendszerei tulajdonképpen a XVI.
században elért erődítéstechnikai eredményekre épültek: a fejlett
bástyarendszerekre, a szabályos alaprajzra való törekvésre, a
kazamatarendszerre, a külső védművek rendszere és a nagyon alapos
tüzérségi ismeretekre. A védelem eszközeinek erőssége azonban azt
eredményezte, hogy egészen Vauban fellépéséig az ostromok általában
nagyon hosszú ideig elhúzódtak. Ha nyílt ütközetre került sor, a szemben
álló felek általában tűzerejükkel akartak döntő csapást mérni egymásra.
A XVII. századi harcászati fejlődés útja az összefüggő tűzvonalra való
törekvés, a tűzhatás legnagyobb kihasználása, az egész csatarend
áttekinthető elrendezése irányába haladt. Ez a taktika engedelmes és
hajlékony apparátussá változtatta a hadsereget.
A XVI. században a harcrendben a
gyalogság még négyszögoszlopban állt fel. A lándzsával
felfegyverkezettek zárt alakzatban helyezkedtek el, az alakulat két
szárnyán pedig lövészek álltak 8-10 sornyi mélységben. A sorok felváltva
lőttek. Ahhoz, hogy az első sor újra töltsön és tüzelhessen, 8-10 sor
tüzelésének megfelelő időre volt szükség. Amikor az ellenség mintegy 200
lépésnyire megközelítette a felállított sorokat, az első sor össztüzet
adott le, majd oldalra húzódott és az utolsó sorba ment, hogy megtöltse
puskáját, míg a többi sor katonái tüzelnek. Ennek megtörténte után ismét
az eredeti első sor adott össztüzet.
A lovasság – főként a német lovasság –
sok esetben kikerülte a közvetlen rohamot. Ehelyett nagy mélységben
felállítva soronként jött előre és tűzfegyverét használta. Előfordult az
is, hogy a lovasságot és gyalogságot összevegyítették, a gyalogosok a
lovasok kengyelébe kapaszkodva törtek előre.
A lovasoknál mutatkozó problémák
megoldására már a XVI. században Közép-Európa több államában kezdtek
lovas-vadász egységeket szervezni. Marechel de Brissac – aki 1555-ben a
piemonti erőket mintasereggé kívánta tenni – nyugaton dragonyos név
alatt először alkalmazta a gyalogságtól függetlenül a lovas-vadászokat.
Ezek tulajdonképpen csak menetben voltak lovasok, harcmódjuk lényegében
gyalogsági harcmód volt. Ha ellenséges lovasságra bukkantak, lóról
leszállva a lovas karabélyosok megalkották az első három 'glédát',
mögöttük pedig a kopjások öt sorban állva, 'en grande' állásban várták a
lovasságot. (…) Ha ellenséges gyalogsággal ütköztek össze, nyeregben
maradtak. A kopjások ilyen esetben a tartalékot képezték, a karabélyosok
pedig cselekvő föllépésben végrehajtották a 'pistolade'-ot: minden sor
szimpla oszlopban vágtatva az ellenség arcvonala vagy oldala mellett és
fegyverével oldalról tüzelve rá, félkörben visszavágtatott
csapattestéhez.
A XVII. század első felében a könnyített
muskéta bevezetése után a gyalogságnál a 8-10 ember mélységű
lövészlakzatot 4-6 ember mélységűre csökkentették. A könnyű tábori
lövegek tűzhatásának megnövekedése miatt a lándzsások már nem állhattak
fel a korábbi mélységben. Így a harcrend korábbi négyszög formája
mindinkább elnyúlt és vonalalakzatot vett fel. Ebben az időszakban a
harcrend általában két vonalból és tartalékból állott. Az ágyúk és a
lovasság részben középen, részben pedig a szárnyakon helyezkedett el.
A vonaltaktika kialakulása legjobban a
svéd hadsereg harcászatában figyelhető meg. Gusztáv Adolf harcrendje két
hosszú, 3 vagy 6 sor mélységű vonalból állott. Az első vonal közepén
helyezkedtek el a gyalogos dandárok (egy zászlóalj elől, kettő hátul, a
második vonal dandárai az első vonal dandárainak térközei mögött
álltak), a lovasságot pedig a szárnyakon állította fel 3-6 sor
mélységben. A lövegek az első vonal gyalogsági dandárainak térközei
előtt foglaltak tüzelőállást.
A svéd sereg ilyen harcrendben
felállítva mintegy 2 kilométernyi hosszú frontvonalat alakított ki. A
vonalharcászat előnye az, hogy így a legnagyobb lehetőség nyílt a
fegyverek használatára. Ugyanakkor hátrányai közé tartozott, hogy
gyengítette a hadsereg manőverezési képességét, nyílt, tagolatlan
terephez volt kötve, nehézséggel járt a tartalékképzés. A vonalharcászat
idején a csata általában tüzérségi és gyalogsági fegyvertűz, valamint
lovasroham keretében zajlott le. (…)
A császári hadsereg harcászatára
alapvetően azokat a jellemvonásokat hordozta, amelyek a nyugat-európai
hadseregekre voltak jellemzők. Némi sajátosságot jelentett az a
körülmény, hogy a császári lovasok és gyalogosok fokozatosan
támaszkodtak a tűzerő kihasználására, és a csapatok mozgását nehézkesség
jellemezte. Ebből adódóan (kiváltképpen a nyugat-európai seregekkel
szemben) ritkán tudták a nagy tűzerőből fakadó harcászati előnyöket
kiaknázni, hadászati sikerré fejleszteni. A lendület és mozgékonyság
hiányát olyan kiváló császári hadvezérek, mint Basta, Buquoi, Dampierre,
Wallenstein felismerték, s igyekeztek segíteni a helyzeten. E célból
magyar, horvát, lengyel és kozák könnyűlovasokat alkalmaztak a császári
seregekben, de ezek a más fegyverzetű és más harcmódhoz szokott csapatok
a legtöbb esetben nehezen tudtak beilleszkedni, szervesen együttműködni
a nehézfegyverzetű császári katonasággal. (...)
A lützeni csata, 1632
lásd. Nagy László: „Megint fölszánt magyar világ van.” Társadalom
és hadsereg a XVII. század első felének Habsburg-ellenes küzdelmeiben.
Bp. 1985. 207- 209.
