2013. március 16., szombat

Mátyás halála után

Nem optikai csalódás az, ha Mátyás halála után, olyan király alatt, kinek üstökét az urak markukban tartják, folytonos hanyatlást látunk a magyar közéletben, de ezt előre megállapítva, mégsem szabad a nemzeti energiák kiszáradásáról, az életerő elszikkadásáról beszélnünk. A magyarság népi és faji összetételében semmi változás nem történt, s a hanyatlás miazmái nem is a történet e termő talaját szállották meg, hanem annak egy adott felépítményét, a politikai uralkodás formáit. Több mint egy emberöltője következett el a tényleg királytalan korszaknak, amikor a rendiség az ő organikusan is nélkülözhetetlen ellensúlya nélkül kívánt működni, uralkodó és rendek dualizmusa végzetesen megszakadt és a vezérétől megfosztott rendiség, önmagát marcangolva, vakon támolygott Mohács felé. Hunyadi Mátyás uralkodása alatt hazánk előtt még nyitva volt a jövő, mely az újkor nagyhatalmai közé vezethette azon népeket, melyek e kritikus történeti fordulatnál szerencsések voltak; nemzeti abszolutizmus, jobbágyosztály lassú felemelése, városi polgárság kifejlesztése, központi bürokratikus kormányzás, állandó hadsereg: ezek tették naggyá nyugati szomszédainkat. Mindennek erős királyság volt a letéteményese; a Jagellók szabadjára engedett rendisége viszont mind ennek épp az ellenkezőjét valósítá meg: rendi kormányokat, árnyékkirályságot, a jobbágyság elnyomását, a városok degradálását s miközben száz év előtti színvonalra sülyeszté vissza a honvédelem eszközeit, nagyhatalmi jövő helyett valósággal megásta a mohácsi sírt, és előkészítette századok török rabságát és osztrák-német kormányzását. II. Ulászló, a lengyel születésű cseh király megválasztásával Magyarország elvált a renaissance és újkori abszolutizmus útján haladó Nyugattól és egyet lépve lefelé, összeállott a szláv államokkal, melyek ekkor már évtizedek óta rendi uralom fegyelmetlenségében vonszolták életüket, várva, Csehországként, a hatalmast, mely lecsap reá, vagy Lengyelországként azokat a századokat, melyek a rendiség uralmával együtt a teljes felbomlást hozták magukkal.

II. Ulászló

II. Ulászló megválasztása már ily félreismerhetlenül lengyeles országgyűlésen ment végbe. Mátyás fia, Corvin János bizonyára nem örökölte atyja politikai tehetségét, de nem az ő hibája volt, ha a királysága érdekében letett esküről a legtöbb nagyúr megfeledkezett, más trónjelöltektől várható ígéretek, anyagi javak hatása alatt. Corvin mellett Ujlaki Lőrinc, Kanizsai György, Ernuszt Zsigmond pécsi püspök állottak, dunántúli urak, valamint az egyeneslelkű Várdai Péter kalocsai érsek, kiben Mátyás a rabsággal sem tudta megtörni a házához való ragaszkodást. Trónkövetelőként lépett fel, az 1463. évi örökösödési szerződést hangoztatva, Miksa római király, továbbá a sokgyermekes lengyel király fiai közül a még ellátatlan János Albert, s ennek testvére, a cseh király Ulászló. Ez utóbbinak gyönge kormányzása ismeretes volt, s egyúttal jó ajánlólevél a Mátyás szigorát megúnt rendekhez. A jelöltek a lengyel királyválasztások mintájára előbb vesztegetéssel, birtokadományok kiállításával, utóbb fegyveres erővel dolgoztak a „szabad” királyválasztáson. Ulászló mellett Filipec váradi püspök fáradozott, aki talán morva nemzeti érzésből is jónak látta a magyar és cseh korona kapcsolatát; ő nyerte meg Mátyás tanácsosát, Bakócz Tamás győri püspököt, akivel egyesülten próbálták egyenkint megvesztegetni a vezető embereket. Ők ígértették meg Ulászlóval, hogy Zápolyai Istvánnak Lublót és Podolint és a kiváltandó szepesi városokat adja és hogy a szintén önjelölt özvegy Beatrixot feleségül fogja venni. 

 II. Ulászló

A pesti országgyűlésen a felvidéki nemesség egy része János Albertet kiáltotta királlyá, de ezt nem vették tekintetbe, a főurak és főpapok heteken át tanácskoztak, míg a nemesség el nem széledt, hatvan megbízottját hagyva hátra a királyválasztásra. A habozó Corvin Jánost épp lekenyerezték az urak azzal, hogy ha nem lesz király, megtartja összes uradalmait, szlavón herceg, bosnyák király lesz – amikor dunántúli hívei többezer fegyveressel megérkeztek. Buda és Visegrád még Mátyás rendelkezéséből az ő kezében volt, de ezt a hatalmat nem tudta felhasználni, az Ulászló-pártiak majdnem körülzároltak Budavárában, amit kikerülendő, az Ujlaki és Ernuszttól hozott sereg fedezete alatt dél felé indult, hogy ottani birtokain megszervezze az ellenállást. Azonban Tolnában, a Sárvíznél Báthory István erdélyi vajda és Kinizsi Pál hadaikkal utólérték, seregét szétverték. Mátyás király fia ezzel megtört és Ulászló koronázási menetében maga vitte a koronát. Az urak így szabadon megválaszthatták a cseh királyt, aki hajlandó volt az országgyűléstől elkészített választási feltételeket elfogadni. Ezt meg is tette az országhatárra érkezve Farkashidán, megígérve az ország szabadságainak fenntartását, a Mátyás-féle újításoktól, így különösen az egyforintos adótól tartózkodást, beleegyezve abba, hogy a koronát a rendek őrizzék Visegrádon, a cseh tartományok visszaváltásából várható összegeket is a rendek kezeljék, külpolitikai ügyekben, így Ausztria birtokáról az országtanács nélkül ne határozzon, belügyekben, így a pénz dolgában is a rendekkel együttesen intézkedjék. A farkashidai oklevél, egy nagyralátó, de gyönge embertől kicsikarva, a Jagelló-kori rendiség első alapokmánya, mely nemcsak Mátyás uralkodásának eredményeit tagadta meg, de mindennemű valóságos fejedelmi hatalmat is lehetetlenné tett.

 II. Ulászló

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése