Nem optikai csalódás az, ha Mátyás halála után, olyan király alatt,
kinek üstökét az urak markukban tartják, folytonos hanyatlást látunk a
magyar közéletben, de ezt előre megállapítva, mégsem szabad a nemzeti
energiák kiszáradásáról, az életerő elszikkadásáról beszélnünk. A
magyarság népi és faji összetételében semmi változás nem történt, s a
hanyatlás miazmái nem is a történet e termő talaját szállották meg,
hanem annak egy adott felépítményét, a politikai uralkodás formáit. Több
mint egy emberöltője következett el a tényleg királytalan korszaknak,
amikor a rendiség az ő organikusan is nélkülözhetetlen ellensúlya nélkül
kívánt működni, uralkodó és rendek dualizmusa végzetesen megszakadt és a
vezérétől megfosztott rendiség, önmagát marcangolva, vakon támolygott
Mohács felé. Hunyadi Mátyás uralkodása alatt hazánk előtt még nyitva
volt a jövő, mely az újkor nagyhatalmai közé vezethette azon népeket,
melyek e kritikus történeti fordulatnál szerencsések voltak; nemzeti
abszolutizmus, jobbágyosztály lassú felemelése, városi polgárság
kifejlesztése, központi bürokratikus kormányzás, állandó hadsereg: ezek
tették naggyá nyugati szomszédainkat. Mindennek erős királyság volt a
letéteményese; a Jagellók szabadjára engedett rendisége viszont mind
ennek épp az ellenkezőjét valósítá meg: rendi kormányokat,
árnyékkirályságot, a jobbágyság elnyomását, a városok degradálását s
miközben száz év előtti színvonalra sülyeszté vissza a honvédelem
eszközeit, nagyhatalmi jövő helyett valósággal megásta a mohácsi sírt,
és előkészítette századok török rabságát és osztrák-német kormányzását.
II. Ulászló, a lengyel születésű cseh király megválasztásával
Magyarország elvált a renaissance és újkori abszolutizmus útján haladó
Nyugattól és egyet lépve lefelé, összeállott a szláv államokkal, melyek
ekkor már évtizedek óta rendi uralom fegyelmetlenségében vonszolták
életüket, várva, Csehországként, a hatalmast, mely lecsap reá, vagy
Lengyelországként azokat a századokat, melyek a rendiség uralmával
együtt a teljes felbomlást hozták magukkal.
II. Ulászló
II. Ulászló megválasztása már ily félreismerhetlenül lengyeles
országgyűlésen ment végbe. Mátyás fia, Corvin János bizonyára nem
örökölte atyja politikai tehetségét, de nem az ő hibája volt, ha a
királysága érdekében letett esküről a legtöbb nagyúr megfeledkezett, más
trónjelöltektől várható ígéretek, anyagi javak hatása alatt. Corvin
mellett Ujlaki Lőrinc, Kanizsai György, Ernuszt Zsigmond pécsi püspök
állottak, dunántúli urak, valamint az egyeneslelkű Várdai Péter kalocsai
érsek, kiben Mátyás a rabsággal sem tudta megtörni a házához való
ragaszkodást. Trónkövetelőként lépett fel, az 1463. évi örökösödési
szerződést hangoztatva, Miksa római király, továbbá a sokgyermekes
lengyel király fiai közül a még ellátatlan János Albert, s ennek
testvére, a cseh király Ulászló. Ez utóbbinak gyönge kormányzása
ismeretes volt, s egyúttal jó ajánlólevél a Mátyás szigorát megúnt
rendekhez. A jelöltek a lengyel királyválasztások mintájára előbb
vesztegetéssel, birtokadományok kiállításával, utóbb fegyveres erővel
dolgoztak a „szabad” királyválasztáson. Ulászló mellett Filipec váradi
püspök fáradozott, aki talán morva nemzeti érzésből is jónak látta a
magyar és cseh korona kapcsolatát; ő nyerte meg Mátyás tanácsosát,
Bakócz Tamás győri püspököt, akivel egyesülten próbálták egyenkint
megvesztegetni a vezető embereket. Ők ígértették meg Ulászlóval, hogy
Zápolyai Istvánnak Lublót és Podolint és a kiváltandó szepesi városokat
adja és hogy a szintén önjelölt özvegy Beatrixot feleségül fogja venni.
II. Ulászló
A
pesti országgyűlésen a felvidéki nemesség egy része János Albertet
kiáltotta királlyá, de ezt nem vették tekintetbe, a főurak és főpapok
heteken át tanácskoztak, míg a nemesség el nem széledt, hatvan
megbízottját hagyva hátra a királyválasztásra. A habozó Corvin Jánost
épp lekenyerezték az urak azzal, hogy ha nem lesz király, megtartja
összes uradalmait, szlavón herceg, bosnyák király lesz – amikor
dunántúli hívei többezer fegyveressel megérkeztek. Buda és Visegrád még
Mátyás rendelkezéséből az ő kezében volt, de ezt a hatalmat nem tudta
felhasználni, az Ulászló-pártiak majdnem körülzároltak Budavárában, amit
kikerülendő, az Ujlaki és Ernuszttól hozott sereg fedezete alatt dél
felé indult, hogy ottani birtokain megszervezze az ellenállást. Azonban
Tolnában, a Sárvíznél Báthory István erdélyi vajda és Kinizsi Pál
hadaikkal utólérték, seregét szétverték. Mátyás király fia ezzel megtört
és Ulászló koronázási menetében maga vitte a koronát. Az urak így
szabadon megválaszthatták a cseh királyt, aki hajlandó volt az
országgyűléstől elkészített választási feltételeket elfogadni. Ezt meg
is tette az országhatárra érkezve Farkashidán, megígérve az ország
szabadságainak fenntartását, a Mátyás-féle újításoktól, így különösen az
egyforintos adótól tartózkodást, beleegyezve abba, hogy a koronát a
rendek őrizzék Visegrádon, a cseh tartományok visszaváltásából várható
összegeket is a rendek kezeljék, külpolitikai ügyekben, így Ausztria
birtokáról az országtanács nélkül ne határozzon, belügyekben, így a pénz
dolgában is a rendekkel együttesen intézkedjék. A farkashidai oklevél,
egy nagyralátó, de gyönge embertől kicsikarva, a Jagelló-kori rendiség
első alapokmánya, mely nemcsak Mátyás uralkodásának eredményeit tagadta
meg, de mindennemű valóságos fejedelmi hatalmat is lehetetlenné tett.
