A 16-17. század magyarországi politikai eseményei a katonaságnak
döntő szerepet juttattak. Ennek ellenére a hazai hadügy szervezete korszerűtlen
volt. Mivel a Magyar Királyságban a nemesség továbbra is ragaszkodott
adómentességéhez (míg pl. az osztrák és cseh rendeknek nem volt meg ez a
privilégiumuk), változatlanul fenn kellett tartani - bármennyire alkalmatlannak
bizonyult is - a középkorból örökölt banderiális rendszert (azaz a rendek saját
költségen kiállított katonaságát, melyet azonban egyre inkább pénzen váltottak
meg), és a nemesi felkelés (inszurrekció)
intézményét. Ez utóbbi azt jelentette, hogy az ország megtámadása esetén, a
király vagy a nádor hívó szavára a nemesség személyesen szállt hadba, továbbá
birtokai arányában minden 100 jobbágy után 10 lovast állított ki.
Elképzelhető, hogy mennyit ért e gyakorlatlan, vegyesen felszerelt katonaság!
Minthogy a Magyarországról származó összes jövedelem - az
adókkal, vámokkal és a bányászatból befolyókkal együtt - a török elleni
védekezési költségek legfeljebb harmadát fedezte, kb. ugyanennyivel
hozzájárultak az örökös tartományok is. Mivel azonban az még ezzel együtt is
kevés volt, ezért emelkedett jelentőségre a
német birodalmi gyűlés által az uralkodó részére (egyszersmind német-római
császár is volt) megszavazott ún. töröksegély (Türkenhilfe).
Csakhogy a külföldi hozzájárulás mindenkor csupán meghatározott időre szólt,
ezért nem lehetett rá folyamatosan építeni.
Ezért még leginkább a jobbágyok
százanként 10-10 puskás gyalogos kiállítására való kötelezettsége alapján
összejött katonaságra (telekkatonaság), meg a
zsoldosokra lehetett számítani a helyi összecsapások alkalmával. Az utóbbiakat
a kincstár vagy a birtokos fizette. Egy könnyűlovas fizetése a 16. század végén
kb. 6, a gyalogos katonáé 2,5-3 forint volt havonta. Ebből kellett ruházniuk és
élelmezniük magukat (lovasok esetében élelmet vásárolni lovuk számára is).
Csakhogy e „hópénzt” igen ritkán kapták meg időben. A zsoldba fogadás elterjedt
hazai formája az évi fizetésre többedmagukkal való lovasszegődtetés volt, amit
német eredetű szóval „jargalás”-nak hívtak. A jargalókat a többi zsoldosnál
szorosabb kötelék fűzte kenyéradójukhoz: ellenséges támadás esetén családjukat
is uruk várába menekítették. Zömmel a szegény nemesek közül és a letelepített,
kollektív kiváltsággal ellátott hajdúkból kerültek ki.
Az ország védelmi rendszere a nádorra,
e méltóság betöltetlensége esetén pedig külön kinevezett országos főkapitányra tartozott, akinek teendőit
területi alapon hatfelé osztották. Az országos főkapitány elnöklete alatt állt
a hadiszék, mely kivételes esetben a seregszék fellebbezési fóruma volt. Ez utóbbi a
választott, vagy a várkapitány kinevezte seregbíró
irányításával és választott tisztek, altisztek valamint közlegények
részvételével ítélkezett a királyi várak őrsége felett. A földesúri
magánkatonasággal kapcsolatos ügyek azonban - csakúgy, mint a jobbágyok esetében
- az úriszékre tartoztak.
A végvárrendszer 85%-a magánföldesúri kézen volt, annak
ellenére, hogy a nagybirtokosok igyekeztek az ellenségtől távolabb eső,
biztonságosabb birtok ellenében elcserélni fenyegetett váraikat a királlyal. A
török támadások következtében a várakat ellátó, azok környezetében fekvő
falvak és mezővárosok lakossága általában elmenekült, az őrség élelmezése így
egyre megoldatlanabbá vált. A végvári katonaságot ezért sokszor a szükség is
hajtotta távoli települések megsarcolására.
A várak zöme korszerűsítésre szorult, ami annyi pénzt igényelt, amennyi
többnyire nem állt sem a király, sem a földesurak rendelkezésére. Az
eredetileg nagyrészt lakóhelynek és uradalmi központnak szánt váraknak a török
terjeszkedés nyomán egyszeriben határvédelmi funkciót kellett ellátniuk. E
feladatnak legfeljebb csak komoly átalakítás után tudhattak megfelelni. A
várakat oly módon kellett korszerűsíteni, hogy minél kevésbé szolgáltassanak
célpontot az ellenséges tűzfegyvereknek, hogy falaikon ágyúkat lehessen
elhelyezni, s hogy mennél nagyobb létszámú őrséget tudjanak befogadni. Ezért a
tornyokat lebontották, s miközben a falakat megvastagították, a magasságukat
csökkentették. Az egykori várból - külső vár hozzáépítésével - belső vár lett,
s a falakat vizesárokkal vették körül. A legfontosabb várak korszerűsítéséhez
Bécsből az e mesterség legjobb szakértőinek számító itáliai hadmérnököket
küldtek. Ők honosították meg az ún. olaszbástyás építkezést, ami alkalmassá
tette a várat az ágyútűz elleni védekezésre. A várak alaprajza szabályos sokszög
volt, két-két falsík metszéspontján bástyát képeztek ki, ahová az ágyúállásokat
is tették az óolasz változatúakban. Az újolasz bástyák még ún. füllel is rendelkeztek,
mely az ágyúállásoknak a támadók tűzereje elleni védelmét is szolgálta, egyben
pedig lehetőséget nyújtott a falsíkoknak az ostromlókkal szembeni védelmére
is. A munkálatok sürgőssége, a pénzszűke és a helyenkénti kőhiány miatt gyakran
építettek palánkfalakat sárral tapasztott fa- és vesszőfonatból, mely
folyamatos karbantartás híján hamar tönkrement.
Kalmár János: Magyarország története a 16-18. században
