2013. március 14., csütörtök

Katonák és végvárak



A 16-17. század magyarországi politikai eseményei a katona­ságnak döntő szerepet juttattak. Ennek ellenére a hazai hadügy szervezete korszerűtlen volt. Mivel a Magyar Királyságban a ne­messég továbbra is ragaszkodott adómentességéhez (míg pl. az osztrák és cseh rendeknek nem volt meg ez a privilégiumuk), változatlanul fenn kellett tartani - bármennyire alkalmatlannak bizonyult is - a középkorból örökölt banderiális rendszert (azaz a rendek saját költségen kiállított katonaságát, melyet azonban egyre inkább pénzen váltottak meg), és a nemesi felkelés (inszurrekció) intézményét. Ez utóbbi azt jelentette, hogy az ország megtámadása esetén, a király vagy a nádor hívó szavára a ne­messég személyesen szállt hadba, továbbá birtokai arányában minden 100 jobbágy után 10 lovast állított ki. Elképzelhető, hogy mennyit ért e gyakorlatlan, vegyesen felszerelt katonaság!

Minthogy a Magyarországról származó összes jövedelem - az adókkal, vámokkal és a bányászatból befolyókkal együtt - a tö­rök elleni védekezési költségek legfeljebb harmadát fedezte, kb. ugyanennyivel hozzájárultak az örökös tartományok is. Mivel azonban az még ezzel együtt is kevés volt, ezért emelkedett jelentőségre a német birodalmi gyűlés által az uralkodó részére (egy­szersmind német-római császár is volt) megszavazott ún. török­segély (Türkenhilfe). Csakhogy a külföldi hozzájárulás min­denkor csupán meghatározott időre szólt, ezért nem lehetett rá folyamatosan építeni. 

Ezért még leginkább a jobbágyok százan­ként 10-10 puskás gyalogos kiállítására való kötelezettsége alap­ján összejött katonaságra (telekkatonaság), meg a zsoldosokra lehetett számítani a helyi összecsapások alkalmával. Az utóbbia­kat a kincstár vagy a birtokos fizette. Egy könnyűlovas fizetése a 16. század végén kb. 6, a gyalogos katonáé 2,5-3 forint volt havonta. Ebből kellett ruházniuk és élelmezniük magukat (lova­sok esetében élelmet vásárolni lovuk számára is). Csakhogy e „hópénzt” igen ritkán kapták meg időben. A zsoldba fogadás elterjedt hazai formája az évi fizetésre többedmagukkal való lovasszegődtetés volt, amit német eredetű szóval „jargalás”-nak hívtak. A jargalókat a többi zsoldosnál szorosabb kötelék fűzte kenyéradójukhoz: ellenséges támadás esetén családjukat is uruk várába menekítették. Zömmel a szegény nemesek közül és a le­telepített, kollektív kiváltsággal ellátott hajdúkból kerültek ki.
  
Az ország védelmi rendszere a nádorra, e méltóság betöltetlensége esetén pedig külön kinevezett országos főkapitányra tarto­zott, akinek teendőit területi alapon hatfelé osztották. Az orszá­gos főkapitány elnöklete alatt állt a hadiszék, mely kivételes eset­ben a seregszék fellebbezési fóruma volt. Ez utóbbi a választott, vagy a várkapitány kinevezte seregbíró irányításával és válasz­tott tisztek, altisztek valamint közlegények részvételével ítélke­zett a királyi várak őrsége felett. A földesúri magánkatonasággal kapcsolatos ügyek azonban - csakúgy, mint a jobbágyok eseté­ben - az úriszékre tartoztak.

A végvárrendszer 85%-a magánföldesúri kézen volt, annak ellenére, hogy a nagybirtokosok igyekeztek az ellenségtől távo­labb eső, biztonságosabb birtok ellenében elcserélni fenyegetett váraikat a királlyal. A török támadások következtében a vára­kat ellátó, azok környezetében fekvő falvak és mezővárosok lakossága általában elmenekült, az őrség élelmezése így egyre megoldatlanabbá vált. A végvári katonaságot ezért sokszor a szükség is hajtotta távoli települések megsarcolására.
A várak zöme korszerűsítésre szorult, ami annyi pénzt igényelt, amennyi többnyire nem állt sem a király, sem a földesurak rendelkezé­sére. Az eredetileg nagyrészt lakóhelynek és uradalmi központnak szánt váraknak a török terjeszkedés nyomán egyszeriben határvédelmi funkciót kellett ellátniuk. E feladatnak legfeljebb csak komoly átalakítás után tud­hattak megfelelni. A várakat oly módon kellett korszerűsíteni, hogy minél kevésbé szolgáltassanak célpontot az ellenséges tűzfegyvereknek, hogy falaikon ágyúkat lehessen elhelyezni, s hogy mennél nagyobb létszámú őrséget tudjanak befogadni. Ezért a tornyokat lebontották, s miközben a falakat megvastagították, a magasságukat csökkentették. Az egykori várból - külső vár hozzáépítésével - belső vár lett, s a falakat vizesárok­kal vették körül. A legfontosabb várak korszerűsítéséhez Bécsből az e mesterség legjobb szakértőinek számító itáliai hadmérnököket küldtek. Ők honosították meg az ún. olaszbástyás építkezést, ami alkalmassá tette a várat az ágyútűz elleni védekezésre. A várak alaprajza szabályos sok­szög volt, két-két falsík metszéspontján bástyát képeztek ki, ahová az ágyúállásokat is tették az óolasz változatúakban. Az újolasz bástyák még ún. füllel is rendelkeztek, mely az ágyúállásoknak a támadók tűzereje elleni védelmét is szolgálta, egyben pedig lehetőséget nyújtott a falsíkok­nak az ostromlókkal szembeni védelmére is. A munkálatok sürgőssége, a pénzszűke és a helyenkénti kőhiány miatt gyakran építettek palánk­falakat sárral tapasztott fa- és vesszőfonatból, mely folyamatos karban­tartás híján hamar tönkrement.

Kalmár János: Magyarország története a 16-18. században

 

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése