2013. március 30., szombat

Út Mohácsig

Mindezek már valósággal a szultán árnyékában mentek végbe, hiszen a sok egyéb híren kívül már 1526 elején biztos hírt hozott Szolimán készülődéséről az országba menekülő Bakics Pál rác vajda a nagyvezir, Ibrahim basa barátja. A végek tovább töredeztek, Szörény vára elesett, a horvát urak, Zrinyi Miklós, Korbáviai János, vagy a törökkel egyezkedtek s átbocsátották birtokaikon, vagy Ferdinánd főherceg zsoldjába álltak, aki Salm Miklós alatt leküldte védelmükre a birodalmi segélycsapatot. Délen a régi várövből egyedül Jajca állott, elszigetelve minden segítségtől; az előző nyáron a korábbi császári zsoldosvezér, gróf Frangepán Kristóf kis sereggel csak hősies harcok árán tudta a várat élelemmel és friss őrséggel ellátni. 


Az alsó végek kapitánysága Tomori Pál kalocsai érsek kezén volt, korábban bátor vitéz, lázadó székelyek és rendetlenkedő diétális nemesség leverője, majd jámbor ferences, aki csak a pápa külön parancsára hagyta el kolostorát és vállalta az érsekséggel együtt a török védelmet, mikor a déli határon már csak az érseki vár, Pétervárad volt védhető. A köznemesség évtizedek óta elszokott a lóraüléstől, elnyomott jobbágyaitól tartva különben sem igen merte elhagyni otthonát, a főnemességet nem volt erő hadba kényszeríteni, Lajos királynak, bármennyire törte szegény fejét, nem volt pénze a királyi bandérium felállítására, a tanácsban csak Burgio példája vette rá az urakat némi adakozásra, Burgio fizette Tomori katonáit, ő rendelte el az egyházi kincsek összegyüjtését a védelem céljaira, ő hozatott pápai pénzen morva zsoldosokat és küldött le Tomorinak Pétervárad védelmére huszárt, gyalogost, kis ágyúkat. Magyar akarat híján szinte természetes módon lépett munkába ez idegen akarat megmentésünkre, ami azonban a rendszerré vált anarchia mellett reménytelen volt. Az állam agyaglábakon állva várta a lökést, mely feldöntse és darabokra zúzza.

Szolimán szultán április végén indult el Konstantinápolyból, miután Ibrahim nagyvezirt előre küldte Pétervárad elfoglalására. Ebben Tomori nevében Alapi György intézte a védelmet, a már korábban szétszéledt, de Tomoritól összeszedett dunai naszádosokkal együtt működve; a vár július végén hősies védelem után elesett. Ekkor még csak néhány napja volt, hogy Lajos király Budáról mindössze 3000 katonával a Duna jobb partján megindult, lassú menetekben haladva előre, hogy urak és megyék csatlakozhassanak hozzá. Mint 35 év óta mindig, most is fejetlenség uralkodott, az erdélyi vajdának egymásután négy parancsot küldtek a király nevében, először a fősereghez csatlakozásra, azután, hogy Havasalföldére törjön be; a két utolsó ismét a királyi sereggel egyesülésre szólt. Zápolyai futárával óvta a kormányt, ne ütközzenek addig, míg ő meg nem jön, de a két utolsó parancsot oly későn küldték el számára, hogy Mohácsra többé meg nem érkezhetett. 

Frangepán Kristóf - Zágráb

Ugyanígy járt a horvát hadakkal készülődő Frangepán Kristóf is, aki szintén az ütközet elhalasztását kérte, míg seregével megérkezhetik. Tomori csekély erőivel nem tudta sem Pétervárad elestét megakadályozni, sem azt, hogy a szultán serege Eszéknél átkeljen a Száván. Lajos király Báthory nádort próbálta Eszék felé küldeni az átkelő török feltartóztatásra, de a király nélkül senki sem akart menni. Ekkor végre megtalálta Lajos király a tragikus helyzethez illő szavakat, az uraknak szemükre vetve, hogy az ő személyét használják gyávaságuk mentségére. „Isten segítségével megyek veletek oda, hova nélkülem nem akartok menni.” Ilymódon Magyarország királya az egész kormánnyal együtt, minden stratégiai ok nélkül elébe ment a szultánnak, nem várva be az urak, megyék és esetleg a külföldi segély csapatait. 

Az utolsó pillanatban kerestek vezért, s mivel az senki se akart lenni, ráerőszakolták Tomorira és a hadidolgokban tudatlan Zápolyai Györgyre. Tomori most a királyi sereghez, Báttára akarta visszavezetni saját csapatait, melyek a Dráva és a Karassó között álltak, miután az eszéki átjárást nem tudták a török elől elzárni. Ez a karassói különítmény azonban gyávaságot és árulást látott abban, hogy visszavonuljanak, s megüzenték a báttai fővezérnek, hogy ha ez nem jön le hozzájuk, akkor a királyt, nem a szultánt fogják megtámadni. 

Ily fenyegetésre Lajos tanácsa az előnyomulás és a Mohács alatt megvívandó harc mellett döntött, nem várva meg sem Zápolyait, sem Frangepánt, sem a cseh-morva csapatokat; ez utóbbiak a mohácsi csata napjára Székesfejérvárig jutottak. Az egész magyar sereg 24–25.000 emberből állott, fele gyalogos, fele lovas, a 85 ágyúból az ütközet napjára csak 53-at tudtak a dunai naszádokból kihajózni, a csekély tüzérség idegenekből állott, vezetőjük gróf Hardegg János volt. Az egész seregnek csak kétharmada, legfölebb 16-17.000 ember volt a magyar, a többit lengyel, német, morva zsoldosok tették ki. Velük szemben a szultán 70-80.000 főnyi rendes és 40-50.000-nyi irreguláris katonasággal rendelkezett, melyet lassan tolt észak felé, ahol Tomori és az ifjú Perényi Péter kis erőkkel próbálták előhaladását akadályozni. Aug 24-én Tomori 10.000 főnyi török előhadat vert szét.