Mindezek már valósággal a szultán árnyékában mentek végbe, hiszen a
sok egyéb híren kívül már 1526 elején biztos hírt hozott Szolimán
készülődéséről az országba menekülő Bakics Pál rác vajda a nagyvezir,
Ibrahim basa barátja. A végek tovább töredeztek, Szörény vára elesett, a
horvát urak, Zrinyi Miklós, Korbáviai János, vagy a törökkel
egyezkedtek s átbocsátották birtokaikon, vagy Ferdinánd főherceg
zsoldjába álltak, aki Salm Miklós alatt leküldte védelmükre a birodalmi
segélycsapatot. Délen a régi várövből egyedül Jajca állott, elszigetelve
minden segítségtől; az előző nyáron a korábbi császári zsoldosvezér,
gróf Frangepán Kristóf kis sereggel csak hősies harcok árán tudta a
várat élelemmel és friss őrséggel ellátni.
Az alsó végek kapitánysága
Tomori Pál kalocsai érsek kezén volt, korábban bátor vitéz, lázadó
székelyek és rendetlenkedő diétális nemesség leverője, majd jámbor
ferences, aki csak a pápa külön parancsára hagyta el kolostorát és
vállalta az érsekséggel együtt a török védelmet, mikor a déli határon
már csak az érseki vár, Pétervárad volt védhető. A köznemesség évtizedek
óta elszokott a lóraüléstől, elnyomott jobbágyaitól tartva különben sem
igen merte elhagyni otthonát, a főnemességet nem volt erő hadba
kényszeríteni, Lajos királynak, bármennyire törte szegény fejét, nem
volt pénze a királyi bandérium felállítására, a tanácsban csak Burgio
példája vette rá az urakat némi adakozásra, Burgio fizette Tomori
katonáit, ő rendelte el az egyházi kincsek összegyüjtését a védelem
céljaira, ő hozatott pápai pénzen morva zsoldosokat és küldött le
Tomorinak Pétervárad védelmére huszárt, gyalogost, kis ágyúkat. Magyar
akarat híján szinte természetes módon lépett munkába ez idegen akarat
megmentésünkre, ami azonban a rendszerré vált anarchia mellett
reménytelen volt. Az állam agyaglábakon állva várta a lökést, mely
feldöntse és darabokra zúzza.
Szolimán szultán április végén indult el Konstantinápolyból, miután
Ibrahim nagyvezirt előre küldte Pétervárad elfoglalására. Ebben Tomori
nevében Alapi György intézte a védelmet, a már korábban szétszéledt, de
Tomoritól összeszedett dunai naszádosokkal együtt működve; a vár július
végén hősies védelem után elesett. Ekkor még csak néhány napja volt,
hogy Lajos király Budáról mindössze 3000 katonával a Duna jobb partján
megindult, lassú menetekben haladva előre, hogy urak és megyék
csatlakozhassanak hozzá. Mint 35 év óta mindig, most is fejetlenség
uralkodott, az erdélyi vajdának egymásután négy parancsot küldtek a
király nevében, először a fősereghez csatlakozásra, azután, hogy
Havasalföldére törjön be; a két utolsó ismét a királyi sereggel
egyesülésre szólt. Zápolyai futárával óvta a kormányt, ne ütközzenek
addig, míg ő meg nem jön, de a két utolsó parancsot oly későn küldték el
számára, hogy Mohácsra többé meg nem érkezhetett.
Frangepán Kristóf - Zágráb
Ugyanígy járt a
horvát hadakkal készülődő Frangepán Kristóf is, aki szintén az ütközet
elhalasztását kérte, míg seregével megérkezhetik. Tomori csekély erőivel
nem tudta sem Pétervárad elestét megakadályozni, sem azt, hogy a
szultán serege Eszéknél átkeljen a Száván. Lajos király Báthory nádort
próbálta Eszék felé küldeni az átkelő török feltartóztatásra, de a
király nélkül senki sem akart menni. Ekkor végre megtalálta Lajos király
a tragikus helyzethez illő szavakat, az uraknak szemükre vetve, hogy az
ő személyét használják gyávaságuk mentségére. „Isten segítségével
megyek veletek oda, hova nélkülem nem akartok menni.” Ilymódon
Magyarország királya az egész kormánnyal együtt, minden stratégiai ok
nélkül elébe ment a szultánnak, nem várva be az urak, megyék és esetleg a
külföldi segély csapatait.
Az utolsó pillanatban kerestek vezért, s
mivel az senki se akart lenni, ráerőszakolták Tomorira és a
hadidolgokban tudatlan Zápolyai Györgyre. Tomori most a királyi
sereghez, Báttára akarta visszavezetni saját csapatait, melyek a Dráva
és a Karassó között álltak, miután az eszéki átjárást nem tudták a török
elől elzárni. Ez a karassói különítmény azonban gyávaságot és árulást
látott abban, hogy visszavonuljanak, s megüzenték a báttai fővezérnek,
hogy ha ez nem jön le hozzájuk, akkor a királyt, nem a szultánt fogják
megtámadni.
Ily fenyegetésre Lajos tanácsa az előnyomulás és a Mohács
alatt megvívandó harc mellett döntött, nem várva meg sem Zápolyait, sem
Frangepánt, sem a cseh-morva csapatokat; ez utóbbiak a mohácsi csata
napjára Székesfejérvárig jutottak. Az egész magyar sereg 24–25.000
emberből állott, fele gyalogos, fele lovas, a 85 ágyúból az ütközet
napjára csak 53-at tudtak a dunai naszádokból kihajózni, a csekély
tüzérség idegenekből állott, vezetőjük gróf Hardegg János volt. Az egész
seregnek csak kétharmada, legfölebb 16-17.000 ember volt a magyar, a
többit lengyel, német, morva zsoldosok tették ki. Velük szemben a
szultán 70-80.000 főnyi rendes és 40-50.000-nyi irreguláris katonasággal
rendelkezett, melyet lassan tolt észak felé, ahol Tomori és az ifjú
Perényi Péter kis erőkkel próbálták előhaladását akadályozni. Aug 24-én
Tomori 10.000 főnyi török előhadat vert szét.