2013. március 28., csütörtök

Korrajz

A köznemesség politikai éretlenségében a főurak is osztakoztak, s megesett, hogy az állami élet lábraállításán nem az országnagyok, hanem az idegenek törték a fejüket. Miksa és Zsigmond egyként rajta tartották az országon szemüket, nemcsak a rokonság, hanem a várható örökség miatt is; gyámságukat komolyan vették és az országgyűlésektől követelték gyámi jogkörük gyakorolhatását. Követeik együttesen kérték, hogy a magyar királyi tanácsban két lengyel és két császári tanácsos is helyet kapjon, s ezeknek ott a magyar tanácsosokkal egyenlő befolyásuk legyen. Követelték egy szűkebb kormányzótestület felállítását, mely a törvényeket végrehajtaná, az adókat beszedné, a rendet fenntartaná, követelték a nemesség adózását és hogy jó példával járjon elől, Miksa maga ajánlkozott Jajca védelmére. A nemzeti autonómiának mély sülyedésére volt szükség, hogy külországok ilyen ajánlattal jöhettek: ők vállalkoztak annak megtételére, amit a magyar urak és nemesek nem voltak hajlandók megtenni. És a központi hatalom e végzetes hiányában egyetlenegy politikai tehetség nem akad, aki valami pozitívumot tudna alkotni. 


Zápolyai vajdának a parasztok leverése óta népszerűsége van, liberator regninek tartják, de ő nem foglalkozik egyébbel, mint a királyi gyám, Bornemissza eltávolításával a budai várnagyságból. Ezért köt konföderációt Báthory Istvánnal és Várday Ferenccel, amibe 1519-ben beveszik a kancellárt, Szatmárit is. Ugyanez évben hal meg Perényi nádor, helyén a nemesség egyrésze Zápolyait látná szívesen, de ez többre tartja az erdélyi vajdaságot, melyben egész országrész fegyveres erejét használhatja saját céljaira, beleegyezik ecsedi Báthory István megválasztásába, aki ugyan nagy család fia, a kenyérmezei hős unokaöccse, de tehetségtelen, részeges ember. Közelről nézve e viszonyokat, nem mondhatjuk, hogy a „széthúzás” tette tönkre az országot, a konföderációk divatja ellenkezőleg egyesítette a hatalmasokat és voltak pillanatok, mint 1519-ben is, mikor nádor, kancellár és vajda, a köznemesség vezére, a legszorosabb viszonyban álltak egymáshoz. 

Erőskezű király alatt, aki kijelöli mindenkinek a feladatát, mindezen urak hasznos szolgálatokat végeztek volna a hazának, aminthogy bizonyos, hogy Zápolyai János nem volt rosszabb atyjánál, s talán Szatmári sem Vitéz Jánosnál. A rendiség azonban képtelen volt király nélkül élni, s a központi hatalom végletes tönkrejutása, nem pedig valami „erkölcsi mocsár” az, ami akkori lengyeles állapotainkat magyarázza. Király, hadsereg, adózás, diplomácia mind elpusztult, a hatalmas nagybirtokosok látókör híján csak tapogatóztak a tennivalók dolgában, illúziókban éltek és bakokat lőttek. Az urak tájékozatlanságára mi sem jellemzőbb, mint hogy Miksa halálakor komolyan azt képzelték, hogy az ifjú Lajos királyt császárrá választhatják és helyesen látta e kor kiváló kutatója, Fraknói Vilmos, hogy „naivitás dolgában egyik sem múlta felül Verbőczit, aki arra vállalkozott, hogy a pápát és az olasz fejedelmeket Lajos jelöltségének megnyerje.” E célból és hogy a török ellen segítséget kérjen, a doge és X. Leó pápa előtt szónokolt, amikor otthon mindkét célt már elejtették: V. Károly követe, Cuspinianus rábeszélésére a tanács kimondta, hogy Lajosnak mint cseh királynak szavazata Habsburgi Károlyra adassék, s egyúttal a törökkel is békét kötöttek. Szatmári 5000 forintot, Szalkai László püspök 3000-et kapott az osztrák követtől, s a füstbe ment külföldi fáradozások fájdalomdíjaként Verbőczi birtokadományban részesült. 

Az ügyek ily intézésmódján a köznemesség befolyása sem segíthetett, hiszen ennek látóköre csak az idegen befolyás eltávolítását, udvari és állami hivatalok megszerzését, nem-adózást és nem-katonáskodást foglalta magában, akaratát demagógiával lehetett megnyerni, mint Verbőczi a hatvani gyűlésen, mikor megígérte a nemeseknek, hogy többé nem kell adózniok, egy jobbágyházat sem kell eztán megróni, s „ezenfelül házunkat is ezüsttel béleljük ki.” A jelen chaotikus összevisszaságban terült el e nemzedék szeme előtt, s a zavaros tömkelegből mind imponálóbban emelkedett ki, a távol tiszta légkörében, Mátyás korszaka, a magyar nagyság elmúlt dicsősége, a régi jó idők. 


A magábaszállás egy pillanatában Verbőczi is felismerte, hogy Mátyás nagyságának oka a királyi tekintély volt: a király vigyázott rá, hogy minden rend dolgát végezze és neki engedelmeskedjék. A felismerésből azonban akarat és tett nem következett. 1514 után csak hat év kellett, hogy Verbőczi észrevegye és kimondja a parasztok nyomorát, „kiknek adójából élünk; el vannak nyomva, koldussá vannak téve (depauperati), ki vannak szipolyozva és sokan közülök a nyomor miatt koldulni mennek”. A művelt, világotlátott Verbőczi sok bajt meglátott, de ő sem volt az orvoslás embere.

Romlott kor, erkölcsi mocsár terjengett itt? A magyar Duna völgyében, s annak miazmáiból szövődött vajjon össze Mohács katasztrófája? E moralizáló felfogással szemben is hangsúlyoznunk kell, mily nehéz és felelősséges munka egy egész kort ily bűnök tömegével megterhelni. Minden korban emberek csinálják a történetet és amint ezeket angyaloknak sem, éppoly kevéssé tarthatjuk őket ördögöknek. Egy-egy korszak mélybeindulását egyszerűen a népesség erkölcsi megromlásából magyarázni: általánosító szemlélet volna. Minden hanyatlásnak kell, hogy szemmellátható, felismerhető okai legyenek, s azt hisszük, a Mohács-előtti kort illetőleg ezeket a politikai viszonyokban találhatjuk meg. 

Mátyás monarchiájának nagy életenergiáit senki sem vezette többé egységes mederben hasznos nemzeti munkára, szétáradtak tehát és zabolátlanul pusztítottak, miközben önmaguk is a megsemmisülés felé siettek. II. Lajos nádora és vajdája, Báthory és Zápolyai, közepes tehetségű emberek voltak, akik erős központi vezetés alatt belesimultak volna a nemzeti közösségbe, ahelyett, hogy a magas társadalom renaissance-individualizmusában rakoncátlanul rohanjanak önző céljaik után. A renaissance-nak ez erkölcsi parancs alól felszabadító hatása különben is csak a legfelsőbb körökre korlátozódott; mélyebben hatolva a nemzeti társadalomban, ott hanyatlás helyett erkölcsi és kulturális emelkedés tendenciáit figyelhetjük meg. A renaissance-követelte magasabb műveltség csirái még a középkori vallásosság talajába hullanak, s abból varázsolnak elő irodalmat, művészetet, továbbfejlődésre képes keresztény, katolikus kultúrát. 


 A Mátyás korában felemelkedő, már félig polgárias városi lakosságot a kolduló-szerzetesek, ferencesek és domonkosrendiek vezetik, az ő körükben Mátyás utolsó éveiben és a Jagellók alatt reformtörekvések jutnak győzelemre, a hitélet elmélyül és a lelkeket immár, a renaissance felfogásával párhuzamosan, a nemzeti nyelven próbálják Isten igéivel táplálni. Az új fegyelemnek eredetileg vallásos követelményei hozzák létre a kolostorok kódex-irodalmának legnagyobb virágzását. Az observans ferenceseknek budai és pesti kolostora, a tőlük gondozott beginaház Budán, a klarisszák Óbudán, a marianus ferencesek óbudai, a domonkosok budai férfi- és margitszigeti apácakolostora már magyar olvasmányokkal látják el a rendtársakat és híveket, felnő a Ráskai Leák és Sövényházi Márták írástudó, könyvíró, könyvolvasó nemzedéke, s Temesvári Pelbárt latin műveiből megírják a ferences főnököknek, Laskai Osvátnak, Segösdi Lukácsnak, a tudós domonkos vizitátornak, Váczi Pálnak névtelen fráterei a magyarnyelvű legendák, prédikációk, példák, leckék, azon szerzetesi szabályok tömkelegét, melyet kódexirodalomnak nevezünk. Névtelenek még ez írók, kik Isten dicsőségére dolgoznak, de már nagy magyar írói tehetségek körvonalai ismerhetők fel soraikban, minő a Karthauzi Névtelen, aminthogy a szintén vallásos célokat szolgáló képzőművészetek is ebben a korban teremtenek jellegzetes mestereket, a késő gótikát barokkizáló M. S. mestert és a Veit Stoss művészetét követő és elérő faszobrász Lőcsei Pált. 

Városok és kis falvak díszes szárnyasoltárokat rendelnek templomaik számára, s a festészet ez oltárok képtábláin éli tovább középkori gótikus formáit, de már átveszi a nagy német művészet, Dürer és társai formanyelvét is. A vallásos érzés valóságos renaissance-át bizonyítják ezek a Mátyás utolsó évtizedeiben és a Jagellók alatt megrendelt és elkészített képtáblák, melyek a hívők szükségleteit elégítették ki, az ő rendelésükre készültek, nem pedig hatalmas urak egyéni kedvtelései voltak. Mátyás királynak és humanistáinak például semmi kapcsolatuk nem volt e művészethez, melynek termékei, a figurális alkotások, az üldöző török uralom következtében az Alföldön és a Dunántúl megsemmisültek, de megmaradtak a Felvidéken és Erdélyben. 

Ma ilyen képet, Zsigmond korától kezdve, de túlnyomólag az 1470–1526 közti időből a Felvidékről 1388-at, Erdélyből 324-et, Dunántúlról 15-öt, Alföldről 20-at, Horvátországból kettőt ismerünk. A városi és falusi lakosság mély vallásosságát egyéb adatok is bizonyítják; végrendeletek teli vannak egyházi, kegyes célra tett hagyományokkal, a lakosság mind szorosabban tömörül vallásos jellegű céhekbe és keresztény caritast gyakorló egyesületekbe, búcsújárások kegyhelyekhez, falusi templomok védőszentjeinek ünneplése még tipikusan középkori, bensőséges hitéletet árul el, mely csak a Mohácsot követő fegyverzajban lesz mind halkabb és mind színtelenebb.