A köznemesség politikai éretlenségében a főurak is osztakoztak, s
megesett, hogy az állami élet lábraállításán nem az országnagyok, hanem
az idegenek törték a fejüket. Miksa és Zsigmond egyként rajta tartották
az országon szemüket, nemcsak a rokonság, hanem a várható örökség miatt
is; gyámságukat komolyan vették és az országgyűlésektől követelték gyámi
jogkörük gyakorolhatását. Követeik együttesen kérték, hogy a magyar
királyi tanácsban két lengyel és két császári tanácsos is helyet kapjon,
s ezeknek ott a magyar tanácsosokkal egyenlő befolyásuk legyen.
Követelték egy szűkebb kormányzótestület felállítását, mely a
törvényeket végrehajtaná, az adókat beszedné, a rendet fenntartaná,
követelték a nemesség adózását és hogy jó példával járjon elől, Miksa
maga ajánlkozott Jajca védelmére. A nemzeti autonómiának mély sülyedésére volt szükség, hogy külországok ilyen ajánlattal jöhettek: ők
vállalkoztak annak megtételére, amit a magyar urak és nemesek nem
voltak hajlandók megtenni. És a központi hatalom e végzetes hiányában
egyetlenegy politikai tehetség nem akad, aki valami pozitívumot tudna
alkotni.
Zápolyai vajdának a parasztok leverése óta népszerűsége van,
liberator regninek tartják, de ő nem foglalkozik egyébbel, mint a
királyi gyám, Bornemissza eltávolításával a budai várnagyságból. Ezért
köt konföderációt Báthory Istvánnal és Várday Ferenccel, amibe 1519-ben
beveszik a kancellárt, Szatmárit is. Ugyanez évben hal meg Perényi
nádor, helyén a nemesség egyrésze Zápolyait látná szívesen, de ez többre
tartja az erdélyi vajdaságot, melyben egész országrész fegyveres erejét
használhatja saját céljaira, beleegyezik ecsedi Báthory István
megválasztásába, aki ugyan nagy család fia, a kenyérmezei hős
unokaöccse, de tehetségtelen, részeges ember. Közelről nézve e
viszonyokat, nem mondhatjuk, hogy a „széthúzás” tette tönkre az
országot, a konföderációk divatja ellenkezőleg egyesítette a
hatalmasokat és voltak pillanatok, mint 1519-ben is, mikor nádor,
kancellár és vajda, a köznemesség vezére, a legszorosabb viszonyban
álltak egymáshoz.
Erőskezű király alatt, aki kijelöli mindenkinek a
feladatát, mindezen urak hasznos szolgálatokat végeztek volna a hazának,
aminthogy bizonyos, hogy Zápolyai János nem volt rosszabb atyjánál, s
talán Szatmári sem Vitéz Jánosnál. A rendiség azonban képtelen volt
király nélkül élni, s a központi hatalom végletes tönkrejutása, nem
pedig valami „erkölcsi mocsár” az, ami akkori lengyeles állapotainkat
magyarázza. Király, hadsereg, adózás, diplomácia mind elpusztult, a
hatalmas nagybirtokosok látókör híján csak tapogatóztak a tennivalók
dolgában, illúziókban éltek és bakokat lőttek. Az urak
tájékozatlanságára mi sem jellemzőbb, mint hogy Miksa halálakor komolyan
azt képzelték, hogy az ifjú Lajos királyt császárrá választhatják és
helyesen látta e kor kiváló kutatója, Fraknói Vilmos, hogy „naivitás
dolgában egyik sem múlta felül Verbőczit, aki arra vállalkozott, hogy a
pápát és az olasz fejedelmeket Lajos jelöltségének megnyerje.” E célból
és hogy a török ellen segítséget kérjen, a doge és X. Leó pápa előtt
szónokolt, amikor otthon mindkét célt már elejtették: V. Károly követe,
Cuspinianus rábeszélésére a tanács kimondta, hogy Lajosnak mint cseh
királynak szavazata Habsburgi Károlyra adassék, s egyúttal a törökkel is
békét kötöttek. Szatmári 5000 forintot, Szalkai László püspök 3000-et
kapott az osztrák követtől, s a füstbe ment külföldi fáradozások
fájdalomdíjaként Verbőczi birtokadományban részesült.
Az ügyek ily
intézésmódján a köznemesség befolyása sem segíthetett, hiszen ennek
látóköre csak az idegen befolyás eltávolítását, udvari és állami
hivatalok megszerzését, nem-adózást és nem-katonáskodást foglalta
magában, akaratát demagógiával lehetett megnyerni, mint Verbőczi a
hatvani gyűlésen, mikor megígérte a nemeseknek, hogy többé nem kell
adózniok, egy jobbágyházat sem kell eztán megróni, s „ezenfelül házunkat
is ezüsttel béleljük ki.” A jelen chaotikus összevisszaságban terült el
e nemzedék szeme előtt, s a zavaros tömkelegből mind imponálóbban
emelkedett ki, a távol tiszta légkörében, Mátyás korszaka, a magyar
nagyság elmúlt dicsősége, a régi jó idők.
A magábaszállás egy
pillanatában Verbőczi is felismerte, hogy Mátyás nagyságának oka a
királyi tekintély volt: a király vigyázott rá, hogy minden rend dolgát
végezze és neki engedelmeskedjék. A felismerésből azonban akarat és tett
nem következett. 1514 után csak hat év kellett, hogy Verbőczi
észrevegye és kimondja a parasztok nyomorát, „kiknek adójából élünk; el
vannak nyomva, koldussá vannak téve (depauperati), ki vannak szipolyozva
és sokan közülök a nyomor miatt koldulni mennek”. A művelt,
világotlátott Verbőczi sok bajt meglátott, de ő sem volt az orvoslás
embere.
Romlott kor, erkölcsi mocsár terjengett itt? A magyar Duna völgyében, s
annak miazmáiból szövődött vajjon össze Mohács katasztrófája? E
moralizáló felfogással szemben is hangsúlyoznunk kell, mily nehéz és
felelősséges munka egy egész kort ily bűnök tömegével megterhelni.
Minden korban emberek csinálják a történetet és amint ezeket angyaloknak
sem, éppoly kevéssé tarthatjuk őket ördögöknek. Egy-egy korszak
mélybeindulását egyszerűen a népesség erkölcsi megromlásából magyarázni:
általánosító szemlélet volna. Minden hanyatlásnak kell, hogy
szemmellátható, felismerhető okai legyenek, s azt hisszük, a
Mohács-előtti kort illetőleg ezeket a politikai viszonyokban találhatjuk
meg.
Mátyás monarchiájának nagy életenergiáit senki sem vezette többé
egységes mederben hasznos nemzeti munkára, szétáradtak tehát és
zabolátlanul pusztítottak, miközben önmaguk is a megsemmisülés felé
siettek. II. Lajos nádora és vajdája, Báthory és Zápolyai, közepes
tehetségű emberek voltak, akik erős központi vezetés alatt belesimultak
volna a nemzeti közösségbe, ahelyett, hogy a magas társadalom
renaissance-individualizmusában rakoncátlanul rohanjanak önző céljaik
után. A renaissance-nak ez erkölcsi parancs alól felszabadító hatása
különben is csak a legfelsőbb körökre korlátozódott; mélyebben hatolva a
nemzeti társadalomban, ott hanyatlás helyett erkölcsi és kulturális
emelkedés tendenciáit figyelhetjük meg. A renaissance-követelte magasabb
műveltség csirái még a középkori vallásosság talajába hullanak, s abból
varázsolnak elő irodalmat, művészetet, továbbfejlődésre képes
keresztény, katolikus kultúrát.
A Mátyás korában felemelkedő, már félig
polgárias városi lakosságot a kolduló-szerzetesek, ferencesek és
domonkosrendiek vezetik, az ő körükben Mátyás utolsó éveiben és a
Jagellók alatt reformtörekvések jutnak győzelemre, a hitélet elmélyül és
a lelkeket immár, a renaissance felfogásával párhuzamosan, a nemzeti
nyelven próbálják Isten igéivel táplálni. Az új fegyelemnek eredetileg
vallásos követelményei hozzák létre a kolostorok kódex-irodalmának
legnagyobb virágzását. Az observans ferenceseknek budai és pesti
kolostora, a tőlük gondozott beginaház Budán, a klarisszák Óbudán, a
marianus ferencesek óbudai, a domonkosok budai férfi- és margitszigeti
apácakolostora már magyar olvasmányokkal látják el a rendtársakat és
híveket, felnő a Ráskai Leák és Sövényházi Márták írástudó, könyvíró,
könyvolvasó nemzedéke, s Temesvári Pelbárt latin műveiből megírják a
ferences főnököknek, Laskai Osvátnak, Segösdi Lukácsnak, a tudós
domonkos vizitátornak, Váczi Pálnak névtelen fráterei a magyarnyelvű
legendák, prédikációk, példák, leckék, azon szerzetesi szabályok
tömkelegét, melyet kódexirodalomnak nevezünk. Névtelenek még ez írók,
kik Isten dicsőségére dolgoznak, de már nagy magyar írói tehetségek
körvonalai ismerhetők fel soraikban, minő a Karthauzi Névtelen,
aminthogy a szintén vallásos célokat szolgáló képzőművészetek is ebben a
korban teremtenek jellegzetes mestereket, a késő gótikát barokkizáló M.
S. mestert és a Veit Stoss művészetét követő és elérő faszobrász Lőcsei
Pált.
Városok és kis falvak díszes szárnyasoltárokat rendelnek
templomaik számára, s a festészet ez oltárok képtábláin éli tovább
középkori gótikus formáit, de már átveszi a nagy német művészet, Dürer
és társai formanyelvét is. A vallásos érzés valóságos renaissance-át
bizonyítják ezek a Mátyás utolsó évtizedeiben és a Jagellók alatt
megrendelt és elkészített képtáblák, melyek a hívők szükségleteit
elégítették ki, az ő rendelésükre készültek, nem pedig hatalmas urak
egyéni kedvtelései voltak. Mátyás királynak és humanistáinak például
semmi kapcsolatuk nem volt e művészethez, melynek termékei, a figurális
alkotások, az üldöző török uralom következtében az Alföldön és a
Dunántúl megsemmisültek, de megmaradtak a Felvidéken és Erdélyben.
Ma
ilyen képet, Zsigmond korától kezdve, de túlnyomólag az 1470–1526 közti
időből a Felvidékről 1388-at, Erdélyből 324-et, Dunántúlról 15-öt,
Alföldről 20-at, Horvátországból kettőt ismerünk. A városi és falusi
lakosság mély vallásosságát egyéb adatok is bizonyítják; végrendeletek
teli vannak egyházi, kegyes célra tett hagyományokkal, a lakosság mind
szorosabban tömörül vallásos jellegű céhekbe és keresztény caritast
gyakorló egyesületekbe, búcsújárások kegyhelyekhez, falusi templomok
védőszentjeinek ünneplése még tipikusan középkori, bensőséges hitéletet
árul el, mely csak a Mohácsot követő fegyverzajban lesz mind halkabb és
mind színtelenebb.