2014. február 20., csütörtök

Az utókor

„Ihol ama híres gróf Listius László
írtam krónikámat, magyarokért gyászló,
ritmusban a gaz tar vérpatakot gázló,
fegyver, hadieszköz, címerek és zászló. (…)
Hóhér bárdja küldi Isten elé lelkem:
az leszen bírája, akinek adósa. –
Könyörögj érettem, lybanoni rózsa!”



Liszti László, mint Zrínyi-epigon:

"Listius László (1628–1662)

Zrínyi legkorábbi eposzíró követője: a Syrena-kötet mintájára komponált verseskönyvét már két évvel őutána, 1653-ban megjelentette. Bécsi nyomdászuk azonos volt, és a hosszúsoros Balassi-strófák miatt még szerencsésebb formátumot is adott a Magyar Mársnak: ebben elférnek a margójegyzetek. A két könyv összevetése mindig hálás téma, mert Listius Zrínyi-követésének „lólába” minden takargatás alól kilátszik. Pedig Listius különbözni akart, fölöttébb szerencsétlenül, hiszen a Mohács-eposz formájául a versszakonként hét rímre kényszerítő lírai Balassi-strófát választotta, parttalanul ömlő lírai verseihez pedig a Szigeti veszedelem négysarkú tizenkettősét.
A rímkényszer persze eredményekkel is járt: Listiusnak Rimayt, Thordait idéző kiváló rímei is vannak. Bravúros stilizációval jelezte ezt Babits Mihály; centója Listius szavaiból építkezik, éles, tiszta rímeit a paródiáig imitálja (Illusztrációk mindenféle könyvekhez. 3. Régi magyar irodalom):

Ihol ama híres gróf Listius László
írtam krónikámat, magyarokért gyászló,
ritmusban a gaz tar vérpatakot gázló,
fegyver, hadieszköz, címerek és zászló.
Haj mit ér az fegyver? haj mit ér az virtus?
Plutó országában elhallgat az ritmus.
Egy igaz dicsőség, melyet szerze Krisztus
ragyog örökkétig, égi amethystus.
Későn ugyan bántam, ugyan megsirattam,
hogy a Krisztus igaz utait elhagytam.
Hóhér fene marka fenyeget most engem.
Hóhér bárdja küldi Isten elé lelkem:
az leszen bírája, akinek adósa. –
Könyörögj érettem, lybanoni rózsa!

A kitalált XVII. századi „Szőke Ambrus” rímeit is Listiusból és a mesterkedő Gyöngyösi Jánostól vette a hamisítgató Kemény József gróf, aki a nagyköpcsényi Listiusok erdetéről, növekedéséről és hanyatlásáról is értekezett (1853). Radnóti Miklós ugyancsak jó véleménnyel volt a rímelő Listiusról.
Hogy Zrínyi miként ítélhetett róla (Magyar Márs-példánya ma is megvan zágrábi könyvei között), kitetszik az éppen 1653-ban készült Vitéz hadnagy 2. diskurzusából:

„nézzük meg, a mi Lajos királyunkat a szorgalmatlanság hová tette, hogy egy hináros berekbe kellessék egy királynak veszni. Hiszem fabulához hasonló dolog ez, penig nem fabula, hanem igaz. Hiszem esztelenség, hiszem gondatlanság volt, sem maga, sem török erejét meg nem tudni, idején neki nem készülni, több segítséget meg nem várni, hanem egy Tomori Pál személyére, mint egy istenre bízni, és tízszer annyi ellenséggel megütközni, semmi elébbvaló praemeditatio [meggondolás] nélkül, hanem csak mint a vak veréb, magát utolsó szerencsére bízni.” 

Elképzelhető, hogy a „vak veréb” II. Lajos példáját (aki hogyan lehetne eposzi hős?!) Listius friss könyvére is válaszul szánta Zrínyi. A „hínáros berek”-ről a Magyar Márs különös szemléletességgel szól: „Náddal és sok sással s ingovány posvánnyal felette nagy bőves volt” (X, 28). A mohácsi csatateret Listius személyesen is felkereste, de ez a topográfiai ihlet sem segített rajta. A Magyar Márs rossz tárgyat választó, fenség nélküli eposz, elemei összeragasztottak, tudákos kitérők és hivatkozások tarkítják (történeti forrása a Brodarics-krónika volt), s hogy szerzőjében valami eltévelyedés (esetleg csak más szexus) munkált, azt a női szereplők legteljesebb mellőzése bizonyítja.

Zrínyi hiába jelenlévő a Magyar Mársban (a tényleges Mohácsi veszedelem címtől a használt poétikai fogalmakig és a követett kötetkompozícióig); az imitáció erőtlen, híján van minden egyéni vonásnak.
A főbenjáró bűnök sokaságát elkövető, pénzhamisítás vádjával lefejezett Listiusról van egy levele a horvát bán Zrínyinek is. A főminiszter Porcia herceghez írta 1661. augusztus 24-én, s ebben hallomás nyomán már anticipálva a halálos ítélet: „Nem kételkedem, hogy Nagyságod tisztában van azzal, mennyire hatalmasan és sokféleképpen vétkezett Listius László gróf, akit az elkövetett kihágásokért fogságban tartanak, és ezek a kihágások – miként hírlik – a hűtlenség vétkének büntetésére, vagyis fejének és javainak elvesztésére juttathatják.” Zrínyi voltaképpen protekciót kér Porcia hercegtől a csáktornyai „udvarban tartózkodó rokona, ifjabb Listius János” számára, mert „ez a csakugyan jóreményű ifjú mint e javak törvényes örököse” folyamodni fog jussáért őfelségénél. Mit kapott meg Listius III. János – Zrínyinek Vitnyédyvel és Guzich kapitánnyal egy rangban álló bizalmasa – a lefejezett Listius vagyonából: nem tudható. De az bizonyos, hogy a Bibliotheca Zriniana 1662 és 1664 között mintegy száz kötettel gyarapodott a Listius család Zrínyivel rokon ága tagjainak jóvoltából. Hogy ezek között a vérpadra került Listiustól származó kötet is lenne, annak nincs bejegyzéses nyoma. (A Zrínyi-könyvtárnak ez a gyarapodása mindenesetre Listius bécsújhelyi lefejezése, 1662. április 11. után ment végbe.)

A bűnöző Listius természetesen nem tévesztendő össze a költővel, aki korántsem volt tehetségtelen. Listius költő, de mechanizált költő: inkább összeszereli részletekből építkező eposzát (terjedelme 4206 sor) és zsúfolt, elnyújtott verseit, semmint komponálja. Bán Imre így jellemzi: a Magyar Márs „lazán fűzött, sőt széteső alkotás […]. Az I. rész bevezető 67 versszaka például a következő tárgyakat érinti: a jó hír dicsérete, a római diadalmenet, híres hősök, ismét a hírnév, a régi magyar hadi dicsőség, a hét múzsa (11 versszakban!), a költő lantja. Csak ezután tér a tárgyra, amelyet egyébként Zrínyit utánozva, isten büntető haragjának és Szulimán dühének elbeszélésével indít. Az egész III. rész (99 versszakban) Magyarország és Erdély leírását adja. A IV. rész Ovidius-utánzattal kezdődik a világ négy korszakáról, majd a költő minden átmenet nélkül tér Szulimán szávai átkelésének festésére. A VIII., IX., XII. részt hosszú elmélkedés vezeti be (összesen 123 versszakban!), magáról az igazi tárgyról, az ütközetről, a XI. rész szól, s ez mindössze 108 versszakot tesz ki.” Feltűnő kompozíciós hiba, hogy II. Lajos vitézeinek égi megdicsőülésére például előbb kerül sor a XII. énekben (24–53), mint a király halálának leírására (63–69).

Bán Imre joggal látja abban is Zrínyi hatását, „hogy terjedelmes epikus műve mellé lírai költeményeit is hozzácsatolta”. Az viszont már vitatható, hogy „Szerelmi verseket természetellenes hajlamai miatt nem írhatván…” Ettől még írhatott volna, de Listius egyszerűen nem vesz tudomást a másik nemről. Nemigen van még barokk eposz a világirodalomban, amelyben női szereplő ne lépne fel.
Zrínyi-követés a 360 sorra nyújtott A szerencsének állhatatlanságáról is. Nem igazi szerencsedal azonban, mint a mintájául vett nyolc versszaknyi Zrínyi-hely (III, 32–39), hanem négytételes barokk évszakverssé tágul. Listius tehát érti és jól olvassa Zrínyit: meglátja benne az Évszakok-témát, amit aztán a maga szerencse-elmélkedése didaxisához képest szerencsére költő módjára munkál meg. Amikor Esterházy Pál Listius szóban forgó versét szemelte ki imitációra, úgyannyira visszaállította az évszak-dominanciát, hogy négy különálló versre szerelte szét (Az esztendőnek négy részéről való ének). Mi már csak a maradvány-alkatrészekből barkácsolhattuk szöveggyűjtemény-szemelvényünket (1–3, 68, 71, 86–87). De A szerencsének állhatatlanságáról kilencven szakasza még semmi! Tekintsük meg az úgynevezett király-epigrammák csüggesztő, automatikus sereglését (Zsámboky nyomán, de a hangütéssel itt is Zrínyit imitálva): ötvenhét van belőlük! Zrínyi ötvennel írt kevesebbet, összesen 32 sorban, és inkább csonkán hagyta epigrammái sorozatát, semhogy el kelljen jutnia II. Lajosig (akiről szegényről Listius nem átallja lehúzni még az „epigramma-bőrt” is).
Zrínyit követő helyei közül ragadjunk ki csak egyet. A Szigeti veszedelem Delimánját visszadatálja Szigetvár alól Mohácshoz; talán csak a kínálkozó rím miatt (VIII, 9):

Isten be nagy felleg, áll égen csak veszteg, nyilván sárkány van benne!
Sárkány, de Szulimán, vele van Delimán, mérgét neveli benne!
Szegény magyar nemzet, majd fog veled kezet, fogd fegyvered ellene!
A Boldogságos Szűz Máriához, Magyarország patrónájához az „epigrammák” unalmához képest változatosabb, A nemes Magyarország címeréhez kifejezetten tömör.
A Listius-művek kritikai kiadásába Varga Imre beleiktatta még – helyesen – Listius máshol fennmaradt hat versét is a hunok vezéreiről. „A hat hun vezér elógiumából Listius” azonban „csak az Attiláról szólót vette fel nyomtatásban megjelent kötetébe”. Itt is valami zavar van: Attilával kezdődnek a Listius-királyepigrammák (mint Zrínyinél), de nem Budával folytatódnak; Buda kéziratban marad. Azért talán, mert Listius Attila-ellenes és Buda-párti? Nem merte volna vállalni Zrínyivel szemben a fordított megítélést?

(Kovács Sándor Iván)



Irodalom
Listius László Munkái, kiad. és bev. KOMÁROMY András, Bp., 18913.
RMKT XVII, 12., kiad. VARGA Imre, Bp., 1987.
KOMÁROMY András, Listius László élete, Bp., 1887.
RADNÓTI Miklós, Listius László. Egy kalandorköltő a XVII. században = R. M., Tanulmányok, cikkek, Bp., 1956, 232–241.
SZŐLLŐSY Balázs, Listius László Mohács eposzáról, Iris, 2004, 4-5, 87-89.




 Listi László (köpcsényi és jánosházai gróf),



költő, b. L. Ferencz szamosujvári kapitány és Gyulaffi Zsuzsánna (Wesselényi Pál özvegye) fia, szül. 1628 körül Erdélyben; atyja 1630-ban elhalván, L. neveltetése anyja gondjaira volt bízva, ki igen előkelő úriasszony és buzgó katholikus volt; miután a család minden tagja tudományosan képeztetett, L. is a családi hagyományhoz méltó nevelésben részesült; föltehető tehát, hogy bővebb tapasztalás gyűjtése végett külföldön is járt és valamelyik kath. egyetemen tanult. 1630. nov. édes anyjával együtt Magyarországba költözött. 16 éves volt akkor, midőn öreg Rákóczy György támadása idején nagybátyjával és gyámjával Listius Jánossal együtt hűtlenségbe esett, melyért III. Ferdinánd király jószágait elkoboztatta; de rövid idő múlva kegyelmet kapott. Ebben az időben Köpcsény vára (Mosonym.) igen népes volt; L. Jánosékon kívül, ott lakott még L. unokatestvérének özvegye Pirkainer Apollonia is két kis fiával, de mert L. János szerepe a jószágok gondviselését illetőleg öcscse nagykorúságával megszünt s ez nem sokkal utóbb Lipcse-várába tette át lakását: L. egyedül úr lett Köpcsény várában, miután édes anyja még néhány évet Erdélyben töltött. A környékbeli főurak legtöbbjével atyafiságot tartván, ezek bizonyára szivesen látták maguk között a nagy vagyonú, szép műveltségű ifjút, ki idejében utána látott, hogy a világban való boldogulhatását házasság kötése által is elősegíthesse. 1645-ben Belotincz kastélyban (Zalam.) eljegyezte a gyermekkorból még alig kilépő Bánffy Hedviget, gróf Bánffy Kristóf tárnokmester leányát, és a házasság 1646-ban létre is jött. Maga állandóan Köpcsényben, ritkán sopronmegyei Kabold várában tartózkodott. Javait lehetőleg egy helyben csoportosította; de az eszközök, melyeknek segítségével czélját keresztül vitte, furfangos, ravasz embernek tüntetik fel. Mindazonáltal rossz gazda volt és nagy vagyona mellett örökös pénzzavarban szenvedett. Közhivatalt nem viselt, a nyilvános életben nem szerepelt, de közel lakván Bécshez, többi főuraink példájára gyakran megfordulhatott az udvarnál, hol nem volt kegyeletben, mert mindeddig semmi kitüntetésben sem részesült. Pedig Listiben erős dicsvágy lakozott, párosulva féktelen szenvedélyekkel. Előszeretettel foglalkozott a tudományokkal, ösmerte a görög és római classikusokat, úgymint a régibb magyar költőket, kitünően jártas volt nemzetének történetében, tájékozott a politikai viszonyokban. 1651-ben jelent meg gróf Zrinyi Miklós Szigeti veszedelem cz. munkája mely dicsvágyát és öröklött hajlamait újból erősen az irodalom terére vonta. Zrinyi példáját követve «csak mulatságul és idő megcsalásul» hozzáfogott a mohácsi veszedelemről való munkájának megírásához. 1653-ban már (neje halála után) második házasságban élt Kecskés Évával (kinek atyja K. János a királyi jövedelmek főpénztárnoka volt). Miután unokaöcscsei időközben meghaltak, L. egyedüli úr volt Köpcsényben. 1655. június 26. fiával Györgygyel együtt köpcsényi örökös grófságra emeltetett. De Bécsben, daczára grófi kitüntetésének úgy, az udvar, mint saját honfitársai részéről mellőztetést kellett tapasztalnia. Már ekkor kicsapongásairól és fajtalanságairól, melyeket leplezni tudott, hírek terjedtek el a vidéken. Unokatestvére L. János az 1655. országgyűlésen a nádor előtt azzal vádolta L. Lászlót, hogy felesége által gyermekágyi betegséget szinleltetve, csalárdul egy újszülött fiút csempészett ágyába s azt most törvényes utódjának nyilvánítja. L. panaszt emelt a király előtt, ki a pozsonyi káptalanra bízta az ügy megvizsgálását; L. János azonban, nem tudván bizonyítani, veszélyes vádjától elállott. Ettől kezdve a rokonok még engeszelhetetlenebbül gyűlölték egymást. L. minden eljárásában a legnagyobb óvatosságot követte s valóban genialis módon tudta hasznára fordítani a pórok babonaságát. Ördöngös könyveket másoltatott, sötét éjszakákon misét mondatott az akasztófa alatt, éjfél idején fazekakat ásott el a kereszt-utakon, tele az ördög számára mindenféle étkekkel, a miért neki, a nép hite szerént, oly erszényt adott, a miből az arany soha sem fogy ki. Ily módon senkinek sem tünt fel, hogy teli marokkal szórta az aranyat; ezért híresztelte a nép, hogy a gróf az ördöggel czimborál, és kerülték a várát. Így L. elérte czélját, nem fürkészték titkos tetteit. Habár anyja, ki Köpcsény helységben lakott, gyakran intette fiát, ez mit sem használt; sőt ezért anyját is meg akarta mérgezni. Hajmeresztő híreket kezdtek suttogni az emberek, gyilkosságot, méregkeverést emlegettek, előbb csak titokban beszéltek a rejtélyes bűntettekről és végre az ország szine előtt vádolták Listit mint gyujtogatót, gyilkost, méregkeverőt. a vádak valóknak bizonyulván, bűneiért lakolni kellett. Az 1659. 112. t.-cz szigorú vizsgálatot rendelt ellene és ennek alapján Wesselényi nádor Listit horribilis excessusaiért a pozsonyi káptalannál 1661. máj. 23-ra törvény elé idéztette. 1661. aug. 25. írja Vitnyédy Zrinyi Miklósnak Sopronból: «gróf Listius Lászlót az hamis pénzverésért Ausztriában elfogták és az Rumor mesternél vagyon.» Végre Bécs város tanácsa törvényszékké alakulva, decz. 22. meghozta ellene az ítéletet, melyél fogva mint hamis pénzkészítő pallós általi halálra ítéltetett és összes javai a felség számára lefoglaltattak. Igy halt meg 1662. február 16. (mikor az ítélet megerősíttetett) után. Szerencsétlen gyermekét, ki saját fia s örököse gyanánt neveltetett, atyja halála után megfosztották nevétől és örökségétől; ekkor L. édes anyja, Gyulaffy Zsuzsánna, vette pártfogásába és Listius névre nemes levelet is szerzett neki, mert eddig csak László fiának, Lászlófi Györgynek emlegették. Balvégzete ezt is utolérte, mert mint pozsonyi diák valami leányon összekapott egy patikárus legénynyel korcsmai szólalkozás közben és pisztolyt rántott reá; a golyó véletlenül a korcsmáros fiát holtra találta; ezért 1678-ban elítélték s börtönbe zárták, a hol eszendő alatt megölte a szégyen és bánat.