2012. március 2., péntek

Az landorfejírvár elvesztésének oka e vót, és így esött 5

Más rendbeli hadának parancsolt vót császár az zvonniki szancsáknak, hogy ő onnét Zvonnikbul készejtene a Drinán sajkákat és öreg hajókat és hídnak való fát és deszkát, és ereszteni alá a Drinán a Szávára, hogy lenne segétség a Száván a hídcsinálásnak és az Szabács megvételének, ki úgy tött vót: húsz sajkát készejtött vót és egynehány öreg hajót, rakvákat deszkákkal és egyéb hídhoz való szörszámokkal, és úgy bocsátta vót alá a Száva vizire, melyek midőn Szentdömetörre és Nothiaira érköztek vót alá, az ottvalók a szegény néppel rejá ötöttek vót, és a két ellenbeli várbul lövéssel annyi kárt tettek vót bennük, hogy az sajkákban is mind emberüstöl három sillyedt vót az Szávába, az öreg hajóknak kedig az szörszámmal csak fele is alig ment vót el; a gonosz urak hozzá nem látása miatt löttek ezek mindenek, mert csak akkor szörzettek vóna oda Szentdömötörre csak öt sajkát, azokba a török sajkákba és hajókba és az hídnak való szörszámba csak egy sem ment vóna alá, a török es megrémölt vóna rajta, az Szabács megszállására sem vót vóna vizi erők, az híd csináláshoz kedig semminemő szörszámok és segétségök nem vót vóna, netalántán az hidat meg nem csinálhatták vóna, császár es Magyarország felől Szerömből Fejírvárat meg nem szállhatta vóna, és netalám meg sem vehette vóna, Szerőmben es annyi romlást nem tehetött vóna.

Más avagy harmadrendbeli hadának es parancsolt vót az boznai pasának, az hercegovinai és orbonazországi szancsákokkal egyetömbe, hogy ők mindön népökkel Boznábul az Száván általköltöznének, és Magyarország felől az király országán az magyarok rémölésére őhozzá Szerömbe, Fejírvár alá rabolással, égetéssel, amivel nagyobbal lehetne, úgy mennének, kik az császár parancsolatja szörint költöztek vót által a Száván Gredistye réven tizönhétezer emberrel, Posgának egy részén és Valkónak és Szeröm vármegyéknek a közepén általmenvén, nagy égetéssel és rabolással mentek vót Fejírvár alá császárhoz; azoknak es békével való alámentök nem egyéb miá lött, hanem mind az urak tunyasága és hozzá való nem látása miatt esők, kik ennek mindennek kinnyen eleit vehették vóna, ha tudtak vóna és akartak vóna rejá gondolni, mert az török ebbeli szándékának mindennek idein végére mentek vót, és megértötték vót, kit őnekik és királynak az végekbe lakó vitézlő népek Jajcábul és az egyéb végvárakbul, Posgábul es a király szolgái idein megizenték vót, a prebégök es és rabok bizonnyal meghozták vót, hogy idein rejá gondolhattak vóna, ha akartak vóna; és ha többet nem kölhettek vóna es, csak szörzöttek vóna hatezer embert, bár csak háromezer lovagot költek vóna egy főemberrel, kihez képest a nép feltámadott vóna, csak azon két vármegyébe jó népnek többnek tehették vóna szörit négy- vagy ötezer embernél, lovagnak és gyalognak, kivel, ha akarták vóna, a Száván akár által se bocsátták vóna, vagy ha általbocsátták vóna es, csak állottak vóna valahol egyerősen, akár csak Dejákónál az Jelsava erdein, holott midőn azon ment a törek, csak őmagoktul gyűltek vót az szegény parasztság vagy nyócszázan egybe, és ott az erdőn, a hadnak a közepére reáötöttek vót, és többet ezer töröknél öltek vót meg, mind az egész had sem állhat vót ellenek az erős gyüpön és a sok víz között, és ha zsákmánnak nem estek vóna, mint efféle fejetlen gyülevész nép, netalántán csak azon nyócszáz pór felét a hadnak megverte vóna, marhának, lovaknak és egyéb szörszámnak számtalan sokságát nyerték vót, mely hadat ha akkor ott megvertek vóna, a császár hadában es nem kicsin rémölést ejtöttek vóna, de midőn látta vóna a császár hada, hogy elyen keves nép annyi földön általjütt vóna békével és nagy nyereséggel, az egész had megbátorodott vót belőle.

Annak okáért midőn immár császár es az ő hadával Fejérvár alá jutott vóna, és az Száva vizin által a hidat megcsináltatta vóna, Piri pasa es érközik hozzá örömmel és jó hírrel, hogy Szabács várát megvette vóna; császár mindjárást az Száván általköltezik minden hadával, akivel ő vót, hogy Magyarország felől es megszállja, mert onnét jobban törhetné, Piri pasát kedig azon haddal és azon jancsárokkal, akikkel Szabácsot megvette vót, onnét Törökország felől hagyá, mind kedig azon öreg álgyúkkal, és Fejérvárat mindkét felől nagy erősen megszállja, és töretni kezdi, kiből mind a két Sulyok, hallván, hogy császár közelgetne, kimentek vót, és a várasbeli polgárokban es az kazdaga és a véne az több benne megmaradt polgárok feleségével kimentek vót, maradt vót benne csak a két vicebán, az udvarbíróval és a kevés szolgáló néppel és drabanttal, az várasbeli polgárok nélköl és egy kevés szerömi parasztnép nélköl, kiket a bánok hívattak vót bé hozzájok segítségeül, kevessé vótak többen hétszáz embernél benne szolgáló nép, oly nagy házba és várasba, és olyan nagy ellenség ellen, egy törek császár ellen, ki többel jütt vót rejá háromszor százezör embörnél, és az idő alatt nemcsak Fejírvárat vítatta, hanem egy munkával egyszörsmind kettőt Fejírvárat és Zemlínt, kiben tiszttartó vót egy jámbor régi, hírös, vitéz embör, Szkoblith Markó csak negyedfélszázad magával, annak es nagyobb része mind a várasbeli nép vót, kit ha jó szörrel megtakarítottak vóna mind néppel, álgyúval, porral, éléssel, nem vehették vóna meg talám fél esztendeig es, vagy ugyan meg sem vehették vóna, kiből annyiat használtak az fejírváriaknak, hogy még azt meg nem vették, addig Fejírvárat az lövés miá, akit belőle míveltek, soha jómódon és közel meg nem szállhatták, maga három taracknál, ki jó vót vóna, benne nem vót, ha kedig jobb szörrel vótak vóna benne és jobb álgyúkkal, hinnivaló dolog, hogy még csak úgy sem hatták vóna megszállani. Annak okáért császár erősen vítatta és törette éjjel-nappal, hogy azt megvehesse, és abbul az ellenségöt kivethesse, hogy abbul az tábornak ne árthassanak. És midőn immár a sok lövéssel és ostromlásokkal mind az népet s mind az port belőle elfogyatta vóna, kilencednapra hogy megszállatta vót, nagy ostromot tétet rejá, minden hadának nagyobb részét rejá indította vót, ki ellen nem állhattak a bennevalók, hogy bé ne eresztötték vóna őket a törésen, hanem nagy viadallal a várba bészaladnak, szintín a vár piacára. Kit midőn meglátott vót Szkoblith Markó, ami kevesen benne vót még, mintegy száz embörrel egybeöti magát, és nagy biztatásokkal az ő népét biztatva rejájok öt, és mindaddig vítt velök, még csak egy fennállott bennök. A törökben három vagy négy annyi es hullott el, mint az magyarba, de végre a sokaság a keveset elnyomja, és mind egyig levágják őket, addig magokat meg nem adták még elevenségbe lehettek. Ő maga pedig Szkoblith Markó víttába sok sebbe esik, annyira, hogy holtelevenöl vonzják ki az vár piacárul, hogy ingyen sem szólhatott; de oztán az törökök az sátorba vízzel mivel és legyezéssel megélesztik, annyira, hogy szólani fog. Oztán megmondják császárnak, hogy annyira megéledött, hogy immár szólhatna, de azért meg nem élhetne, mert halálos sebek vónának rajta. Miért hogy annak előtte es őneki a törököknél nagy híre vót az ő vitézségeért, oztán hogy ott es Zemlyénbe olyan emberöl tartotta vót magát, császár meg akarta látni szömélyét, mert sok török holt vót annak előtte az ő keze miá meg, eleibe vitette vót, és kérdette, miért nem adta meg neki az házat, mire tött az ő népében es kárt, magát es miért vesztötte el? Ha megadta vóna, ő es élt vóna, annak fölötte őnála nagy uraságot nyert vóna. Azt mondják, hogy felelte vót, amint mondhatta: Én a házat nem császártul tartottam, hanem a magyari királytul, annak esköttem vót megtartani a házat, nem császárnak; azt mast sem bánom, hogy akkor meg nem adtam neki a házat, hanem azt bánom, hogy engömet elevenön vontak ki belőle. Császárnak hogy megmondják ez elyen kemény választételét, megharagszik rajta: egy, hogy elyen kemény választ es tött vót az ő izenetére; más: hogy sok népet, mind jancsárt, mind lovag rendön való törököket, jeleseket vesztett vót el a várbul; harmad: hogy a magyarokat rettentse vele, hogy amely várat jüvendőre megszállana és kéretne, féltökbe inkább megadnák, meghagyá, hogy mindjárást az elefántnak vetnék, azzal öletnék meg. Vót kedig akkor császárral két öreg elefánt, kinek az igyekének az két agyarára vagy mondjam fogára két ahhoz csinált szablyát kötnek, és az oktalan belluát megbúsítják, hogy inkább vagdalja és szaggassa, és megkötözve mindkét lábát, nekivetik, amaz a bellua az orrával felvetötte, és a két szablyás agyarával fogta el, mindaddig felhánta és vagdalta vót. Így lött az jámbor tiszttartó vitéz embörnek mind halála, mind mártíromsága.

Császár ezt megmívelvén és elvégezvén, Zemlint meghagyá, hogy tőből kitörjék, jelesben az várát, Fejérvárat kedig szabadobban és erősben szállja meg, hogy nem annak előtte, és mindkét felől erősen fogja töretni, és mind vízről szárazrul ostromlatni. És midőn látta vóna, hogy a töréssel nem annyiat árthat neki (mert igön temérdök fala vót), ásatni kezdi két helyen, és midőn a két helyen a falt porral felvettette vóna, mind az egész hadat ostromnak bocsátja, de miért hogy még az várbeli népbe nem sok kár lött vót, a törést erősen állották, és jóllehet, hogy nem kevés vérük hullásával és halálokkal lőtt, de azért az ellenséget bé nem hagyják jűni. Mely ostrom reggöltül fogva mind estig tartott a töröknek nem kicsin veszedelmével. Mely ostromra császárt ő magát mondják, hogy nógatta vóna a népet, de az éj es elérközvén, azt es látván, hogy nem tehetnének semmit a várasnak, népét császár hátrahívatja, és megszámláltatja császár, mennyi nép veszött vóna el aznap az ostromon, úgy találták vót, hogy ötezör emböre veszött vóna el az első ostromon, kin császár megbúsulván, annál inkább kezdi mind töretni és mind vítatni mindönfelöl mind várasát, mind várát. És minduntalan ostromlatván az benne való népet (ki anélköl es keves vót) naponként mind fogyatton-fogyatta, porokat, golóbisokat azonképpen. És midőn a várasnak a mező felől való falát többire mind letörette vóna, és a benne valók nem győzték vóna sem tőteni, sem vót vóna mivel betataraznik, fájok es arra való elfogyott vóna, nyitva marad a törés, kire esmeg újonnan császár minden hadát ostromnak bocsátja, kire nemcsak közhadát bocsátotta vót, hanem egynehány beglerbeget és sok szancsákot, kik ellen az szegény kevés magyar, amég őtőlök lehetett, erősen oltalmazták a törést. De végre olyan nagy nyílást és törést a kevés nép a sokság ellen nem oltalmazhatott, végre a sokság őket elnyomja, a várast nekiek kelletik engednik mind a két félnek nem kevés vére hullásával, de a török a várasba mindönfelöl a sok törésen bészaladván, mind kalastromot, egyházat és várasbeli házakat elfoglalták, és az sok törökkel megrakodott vót, kiből a kevés magyart lassan-lassan mind beljebb-beljebb szorítják vót mindannyira, hogy mind az egész várasbul kikergetik, és a magyarokat mind a várba szorítják. A várast császár övéjé tevén, mind az egész várast néppel megtölti, és álgyúkat vonyat bé, hogy onnét es a várasbul a várat töresse. Mely várasbul a vízvárat es nem nagy munkával megveszi, a bennevalókba nem sok szaladhatott vót a felső várba, ugyanottan mind levágták vót őket. A várat oztán mindönfelől erősen fogja vítatni és töretni, és minduntalan ostromlatni, hogy csak inkább a bennevalók fáradjanak és fogyatkozzanak, de azért a várbeliek minden ostrom ellen nagy emberséggel magokat megtartván, az törést mindenkoron megállották és oltalmazták, jóllehet nem kevés emberhalállal. A két vicebán az egyik részét a népnek felével a várnak őrzette [?], a másik azonképpen a másik részét a népnek megint felével őrzötték a várat. Látván császár azt, hogy afféle aprólék ostromlásokkal nem tehetne semmit neki, végezi azt magában, hogy úgy es megkésértse, hogy valahol mi népe vagyon, egyszörsmind nekibocsássa, és úgy ostromlassa, hogy vagy úgy megvehesse, kire mind urakat és minden rendbeli népét reája őzi, és önnenmaga fogta vót a népet rejá verni és biztatni, melyen annyi szántalan nép vót, hogy úgy bamlották vót el az egész várat mindönfelől, hogy egyebet a várba semit ki nem láthattál vóna a tetejénél, ami szántalan nép ostromlotta. De azért az magyarok es, noha kevesen vótak, de látván az utolsó veszedelmet, mind éltöket, hótokat egybetevén, erősen oltalmazták mind a törést, mind a fokot, annyira, hogy jóllehet a nagy erő és a sokság egynehányszor a törésen bément szintín a vár piacára, de mindenkor a szegény magyarok a törököket nagy szégyenökre, sok szántalant bennek levágván, belőle kivágták. Aznap és mind napestig az ostrom tartott vót, és midőn a várbul a töröket mindönfelől kiverték vóna, az ostromrul es tisztán elverték és kergették vót őket szántalan sok törek halálával, nemcsak köznépével, de sok törek urakéval es, de azért ők es a várbeliek nem keves ember halálával, főembörökével es mívelték vót azt. Mert őközőlök es az egyéb főnép közül az udvarbíró és az egyik vicebán Móré János elveszett vót. Látván azt a császár, hogy azzal sem tehetött vóna semmit neki, és nemhogy ártott vóna az várbelieknek, de sőt inkább szívet adott vóna nekiek, rajta igön elbúsul, annyira, hogy búsultába sírnia fogott vót, és őhozzá képöst akik látták, és csak hallották es, hogy a császár sírt vóna, mind az egész hadban sírtanak, mert annak a népnek a törvénye és szokása, hogy midőn látják vagy hallják fejedelmöket sírnia, úgy kell, hogy ők es mindnyájan sírjanak, egymást rejá ingörlvén: sírj, atyámfia, te es, mert a császár es sírt. Ezönképpen császár látván, hogy ennyi vítatással és ostromlással és töretéssel semmit neki nem tehetött vóna, és annyi szántalan népe alatta elveszött vóna, kinek summája több volt sokkal negyvenezer embernél, azt es látja vót, hogy az ő népét immár az ostromra semmiképpen nem verhetni, és hogy annyi ideig amég alatta vót, kinek immár harmichatod napja vót, hogy megszállotta vót, mindönnel megkésértötte vóna, amivel meg kellött késérteni, de mind hejába lött vóna, és mindazzal sem vehette vóna meg, gondolta azt es, hogy a várast mennyi nagy mukával és népe halálaval vette vóna meg, a várat, ki a várasnál tizször es erősb vóna, lehetetlen vóna megvenni: eltekéli magában, hogy elmenjen alúla, és hejába ne veszesse népét alatta. Mondják, hogy azt mondta vóna, hogy nem hejába vallott vóna mind kárt s mind kisebbségöt, mert nem gondolt vóna az ő déd ősi szultán Mehmet átkjával, ki midőn negyven nap vítatta vóna, és nemcsak hogy meg nem vehette vóna, de még szégyünével, kárával és magának megsebösölésével, kit az ő népe holtelevenöl vittek vót el alúla, és ott elvesztvén mind fővezírit, mind ágyúit, mind jancsárit és minden táborát, megátkozta vót, hogy valamely császár aztán rejá menne, és megszállaná, átokba lenne Istentől és az ő profétáiktul: hogy nem egyéb verte vóna meg, hanem az átok, az Isten és a profétáknak haragja. Meghagyá, hogy azon éjjel mind elvonják alúla az álgyúkat, ó nem akarná hejába több népét alatta elveszteni; és mindjárást az álgyúkat az törökök alúla el fogják vonni, még ugyan estönnen, kit az szegény kevés megmaradt magyar örömmel nézik vót, hogy elkészölnek vót alúla, mert alig várják vót, hogy megszabadulhassanak; ki alul császár bizonnyal és mindön kétség nélköl harmadnapra elment vóna, ha egy gonosz embörbe az ördög belije nem bútt vóna és nem ingerlette vóna az árultatásra, mind annak a végháznak s mind az országnak és a körösztyénségnek veszedelmére, egy fő legént, Morgay Jánost, kinek annyi böcsöleti vót a fejírváriaknál, hogy a két vicebán után és az udvarbíró után másodszemélynek tartották, régi szolga es vót Fejírváratt, kihoz mind a főbán s mind a vicebánok nem kölömben biztanak, mint ő magokba, kit mindenkor hívnek véltenek, midőn dolgokat vele közlötték, mert jó nemessége es volt. Ki midőn látta vóna a törökök szándékát, hogy el akarnának alúla szállani, és elkészölnének alúla, látván azt es, hogy ott benn immár mind népök elfogyatkozott vóna, s mind porok s mind élésök, hogy ha el nem hadnák az vár szállását, hogy negyednapig vagy ötödig általánfogva megvehetnék - mert immár annyira elfogyatkoztak vót benne, hogy ő magok, kik sebösök nem vótanak vóna, és kik még fegyvert vehettek vóna, alig vótak négyszázan, azok es mind fáradtak, porok kedig kétmázsányi alig vót, vizök a csatornábul teljességgel kifogyott vót, élésök valami régi fölt kölesnél egyéb nem vót, a fő nép közőlök mind kiholt vót, hanem vót az vicebánnak, Oláh Balaskónak, még egy hordóba egy kevés maradék bora, kit csak az betegöknek és az sebösöknek tartottak, ő magok a csatorna fenekéről ami kevés sáros vizet kaphattak, nagy szőken azt es - ezöket Morgay János mindönöket igaz ugyan jól értött és tudott, mint szintín ő maga a vicebán, gondolta vót azt magában, hogy ő magának nagy uraságot nyerhetne, ha ő kiszöknék császárhoz, és császárnak ezeket megmondaná, hogy az ő tanácsábul Fejírvárat megvehetni. Az gondolatot téteménnyel es bételjesíti, mert mindjárást az törésre megyen, és onnét aláfutamik az törökök közí (kinek igön kinnyű vót kiszökni, mert senki őtet attul nem tiltotta, hogy a törésre ki ne menne, kihoz senki nem tudott vóna semmi gonoszt vélni). A törökök látván olyan főembert kiszökni közikbe, nagy örömmel császárhoz viszik, mert ő maga es azt mondotta nekik: vigyötek engömet császárhoz, mert ő magának akarom megmondani amiért jüttem. És midőn császárhoz vitték vóna, a császárnak azt mondotta vót: Hatalmas császár, azért jüttem tefölségödhoz, ím, látom, hogy el akarsz Fejérvár alúl menni, midőn immár többire megvetted, miért mégy el, ne menj el, ha harmad- vagy negyednapig tejed nem leszön, fejemmel érjem meg. Meg kell adnik, mert igön elkevesedtek benne, a fő-fő nép mind elveszett, négyszáz ember alig vagyon benne, az es mind elfáradt, élés es semmi sincs benne, vizök es elfogyatkozott, porok es, ami alig vagyon benne, hogy csak egy ostromot érnének meg vele. Azért töresse tefölségöd a vízvár felöl, onnét a fala es vékony, könnyebben es ostromlhatják, nem tehetnek egyebet, ha éltöket szeretik, meg kell adnik, ha meg nem adnák es, meg nem tarthatják, megvehetöd tőlök. Császár azt nagy örömmel hallja, és Morgayt két aranyas ruhával, egy szkuffiával, egy lóval és sok pénzzel megajándékozja. És az álgyúkat megint helyre hagyja vonni, akiket immár elvontak vót alúla, a vízvár felől es, ahonnét Morgay mondta vót, az álgyúkat alája vonatja. Az szegény magyarok, akik a várba vótak, mind a vicebánnal egyetömbe látván az Morgay kiszökését és az álgyúk visszahozását, és a vízvár felől való szándékot es, mindnyájan eliednek, mert tudták, hogy az áruló mindent megmondott vóna, valamint a várba vónának, és lehetetlen vóna immár, hogy ő magukat megoltalmazhatnáják, mondják, hogy Oláh Balás azt mondta vóna: Atyémfiai, vitézek, immár minden ember csak az Istennek ajánlja lelkét, mert az áruló, látjátok, elárula bennönk, de azért, atyémfiai, legyünk embörök, tisztösségönkkel öttük eddig a kinyeret, tisztösségönkre haljunk meg es, a mi hitönk mellett, még mibennönk véget tesznek, addig, ha mi embörök leszönk, sok pogánnak kell elesni. Császár a várat újonnan mindönfelöl kezdi, legfeljebb kedig a vízvár felől, ahonnét legerőtlenb vót, és csakhamar onnét a falát mind földig lerontatja (mint kinek vékony fala volt), és mindjárást hadat ostromhoz bocsátja; a szegény magyarok, amint elvégezték vót, hogy halálokkal adják meg a várat, nagy embörséggel megtartják aznap es a várat mind annyi nép ellen es és olyan erős ostrom ellen, mely ostromon sok töröknek lött halála, őközőlök es nem kevés hal meg, és sok esik sébbe bennök; ami keves porok vót es, többire mind elfogy, csak egy igön kevés marad benne. A törökök az ostromrul, látván, hogy nem hagyják magokat mindhalálig es a magyarok, elállnak, császár Morgayt hozzá hívatja, mond neki: Mi dolog, hogy igen tartják magokat, többen vadnak annál, hogynem te mondottad, és porokat es, amint látjok, nem kémélik, több vagyon, hogynem te mondottad. Morgay császárnak azt mondotta vót: Meghigye tefelségöd, hogy nincs kölömben, hanem amint én mondottam, de az Oláh Balás, a vicebán egy keményszívő ember, ami kevesen vele vadnak a várban, jó legényük, halálig nem akarnák magokat megadni, mert félnek attul, hogy ett kinn es levágnák őket, inkább akarnak ott benn kezökön meghalni, hogynem ett kinn vágják le őket; de ha tefelségödnek tetszik, hadd menjek hozzájok egy főemberével tefelségednek, hadd szóljak velök, ha tefelségöd biztatja őket, hogy mind fejükkel és marhájokkal békével bocsátja őket Magyarországba, talám megadják. Császárnak az ő szava tetszik, mert anélköl es minduntalan kiátották és kérték tölök a várat, a népkárt császár igön szánta, aki az ő népébe leszön vót naponként. Elbocsátja Morgayt egy fő törökkel, nagy sok ígírettel és fogadásokkal, hogy nemcsak békével őket ki bocsátaná marhájokkal, fejükkel, de még meg es ajándékozná őket az ő császári méltóságához képest. Amazok elmennek, és hitöt kezdnek kiátani, hogy szólhatnának Oláh Balással egynehány szót. Oláh Balás meg akarván érteni, micsoda beszédök vóna vele, hogy a törés mellé jünnének, és ott a törésön szömbe leszön velök. A császár izenetét és fogadását azok neki és mind az vitézöknek megbeszélik, hogy ha megadná a várat, akik megakarnának nála maradni, mind urrá tenné őket, akik kedig ki akarnának menni, azokat az ő méltóságához képest megajándékozná, és mind fejükkel, marhájokkal, nagy erős hitre fogadván az ő törvényök szörint, hogy mind békével eresztené őket; ő magoktul es kedig mind Morgay s mind az török sok kölöm-kölömféle szókkal, hogy ígíretökkel hol az ő veszedelmöket eleibe hányván, intik vót, mondván: kár vóna nekik, olyan vitéznek meghalni hejába; ki mi jutalmat adna nekiek? Nem eleget míveltek vóna-e az ő tisztösségök mellett, hogy többire mind elölették vóna magokat, és csak egy igön kevesen maradtak vóna meg immár, és mind poroknak, golóbisoknak, élésöknek, vizöknek fogytáig tartották vóna magokat, kit ő maga Morgay János szintin úgy tudna, mint ő maga Oláh Balás, mihoz képöst tartoznának, ő magok csak egy igön kevesen vónának, azok es mind elfáradtak, és sok közölök elsebösödett, a vár falát mindenfelől letörték vóna, élésök semmi benne nem vóna, porok, golóbisok elfogyott vóna, vizök es elfogyatkozott vóna: elég vóna az ő tisztösségöknek. Nem jobb vóna, hogy immár e kevesen akik megmaradtak, élnének, és az ő jó hírökkel-nevökkel élnének, és tisztölködnének, vennék a császár kegyelmességét és ajándékát, látnák azt, mit mívelt vóna ővele. Morgayval, mutogatván magán az aranyos bársonyokat, ezistös pártaövet és fejibe az szkuffiát, kit mind magára rakott vót, és azonképpen mind pénzét, akit császár adott vót, jó lovát, előtte beszélvén kérködött vele, hogy csak inkább rejá hozhatta vóna őket, hogy a várat megadták vóna. De Oláh Balás, ki mind az több jámborral egyetömbe, akikkel még ugyan vót, eltekélötte vót, hogy ha lehetségös, inkább benne meghaljanak, hogyne nekik a várat megadnák, a választ tette vót Morgaynak: Te nem jámborul cseleködtél, elárulád mind Istenödet mind hitödet, mind kedig minket. Mink es olyan árulójá akarsz-e tennöd, mint te vagy? Mondd meg az császárnak: hogy nem ő adta énneköm Fejírvárat, hanem a magyari király. Én őneki esköttem, hogy halálig senkinek meg nem adom, hanem neki tartom. Azért még mi bennönk csak egy fennáll, soha addig meg nem adjuk, de még megveszik tőlünk, sok tar fűnek kell addig elesni. A török es aki vele vót Morgayval, az es mindönképpen intötte őket, hogy ne akarnák magokat elveszteni, adnák meg a császárnak a házat, látnák, hogy nem tarthatnák, mit használnának az magok halálával, nem jobb-e hogy élnének? Tisztösségöknek és az jó híröknek nevöknek eleget tettek vóna, jobb hogy az hatalmas császár őket mind fejönkint megajándékozza, és békével, aki közőlök ki akarna menni, kibocsássa, akik kedig a hatalmas császár kenyerét akarnák önni, azoknak nagy thimarokat és uleffet adna, kár vóna olyan vitéz népnek elveszni. Morgay János esmeg újonnan kérni és inteni meg nem szönik, mondván: Mit használtok, hogy engem szidalmaztok, jobb vóna, hogy szót fogadnátok, ne vesznetök el, én a ti jótokra szólnék. Mert tudom, mint vattok benne. A császár hatalmassága ellen meg nem állhattok. Miért akarjátok vesztötöket? Ki segejt meg bennetök? Én es tudnám mint igaz ti, kihoz való biztotokba akartok meghalni. Minek mívelné ezt a császár tiveletek, mert jól tudja, hogy anélköl es megveheti titöletek, hanem én könyürgöttem az hatalmas császárnak, hogy ne vesztene el bennetök, kegyelmezne meg. A császár az én kenyergésömre mívelte ezt, azért fogadjatok szót. Oláh Balásnak es mond: Tudod, Balás uram, hogy én tekegyelmednek mindenkoron jó barátja vótam, mast es a vónék, nem akarnám veszedelmödet, mit használsz vele, hogy mind magadat s mind a sok jámbor vitézt elveszessed; császárnak csak immár egy ostroma ellen sem állhattok, csak egy sem marad bennetök. Oláh Balás megint a választ teszi neki: Nem szökség erről szólanod, mert énneköm annyiat nem ígérhetsz, sem ijeszthetsz úgy, hogy soha halálig a házat mi megadjok. Látván azok azt, hogy eltekélötték vóna magokba, hogy benne halnának meg, és nem akarnák megadni semmiképpen a várat, császárhoz mennek, és neki megmondják aminemő választ attak vóna, hogy soha kölömben a házat meg nem akarnák adni, hanem hogy mind benne elébb meghalnának. Kin a császár erősen megbúsul, és meghagyja, hogy esmeg lőnék erősen, és hótakelvére minden ember ostromhoz készölne, és vagy mindnyájan elvesznének vagy megvennék. Az lövés mindenfelől meglévén, hótakelvére császár az ostromot rejá bocsátja, amennél nagyobbat és erősbet lehetött; a magyarok es, kiknek az Úr Isten után a halálnál egyéb reménységök semmi immár nem vót, kik igön kevesen es vótanak, azok es mind elfáradtak, töröttenek, porok es kedig igen kevés vót, és csak annyi sem vót, kevel csak egyfelől való ostromra megérték vóna. De mindazáltal nem gondolván sem keves vótokkal, sem a pornak fogyatkozásával, mint jó köresztyének, kik az ő hitök mellett és tisztösségök mellett a halált eltekélették vót, az ostrom ellen erősen tartották magokat, mind a két félnek nem kevés halálával; de miért hogy az török ereje nagy vót, ki mind újulton-újult, a magyar kedig mind fotton-fogyott, porok es, ami keves vót, az es teljességgel elfogyatkozott vót, a törést, aki az vízvár felöl vót, kit mindaddig még porokba tartott, erősen tartottak vót, nem tehetnek egyebet az nagy erő ellen, hátra kelletik lépniük, ami kevesen megmaradtak vót a törésen, azok es többire megsebösedvén, mely törésön a törökök egynehányszor béötöttek, de az magyarok őket sokszor onnét kivágták, végezetre oztán az törököknek sokasága miá, az ő fogyatkozások miá, és az Oláh Balás megsebösülyése miá, ki nyíllövés miatt megsebösült vót, a vár piacárul el kelletik állaniok, kin sok ideig víttak vót; hol ők nyomták el a törököket, hol a török őket, és csak a két toronyba állnak bé a török előtt, az Nebojszába és a Kapunál való toronyba, és amely rendházak a két torony között vótak, és onnét immár sem álgyú-, sem puskalövéssel, sem kézivlövéssel oltalmazhatták magókat, kiknek sem porok, sem nyiljok nem vót, mindönből kifottak vót, hanem csak hagyigálással, kövel, fával és az apró kősóval (akit kamarasónak szoktak hívnia), azzal oltalmazták magokat. És afféle hagyigálásokkal a két toronybul és a palotábul es nemcsak megoltalmazták magokat, de még a törököt es a piacrul kiverték vót, kik, az éj es elérközvén, az hagyigálást es nem állhatván, az ostromrul elállnak, és táborokba mennek, kin a császár igön elcsudálkozik, hogy olyan igön elromlott várat oly kevés megfáradt néptől olyan erős ostrommal meg nem vehetött vóna. Morgay Jánost hozzá hívatja, és azt mondta neki: Mi dolog ez, hogy ezök így tartják magokat? Amint te mondtad vala, hogy kevesen vadnak, porok es kevés vagyon, élésök es immár elfogyott vóna, ha az úgy vót vóna, ezök így nem tarthatnák magokat elyen elromlott várba. Morgay azt felelte vót a császárnak: Amit én mondtam te felségödnek, hatalmas császár, az mind úgy vagyon, de ennek ez oka, hogy ígyen tartják magokat, hogy ezek eltekélötték magokba, hogy mindnyájan benne haljanak meg, mert attul félnek, hogy ha kijünnének es, ennyi sok ember halálaért, amennyi ember őmiattok megholt, hogy ett kinn es levágják őket érette. De ha tetszik tefelségödnek, hadd menjek még es egyszer hozzájok, szóljak velök, tefelséged legyen kegyelmes nekiek, talám meggondolták magokat, és ennyi sok gonosz után akit szömvedtek, talám megadják a várat felségödnek.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése