2012. március 22., csütörtök

A janicsárokról

"Ezek a janicsárok az egész török birodalomban nagy megbecsülésnek örvendenek, mert ők a szultán udvari emberei és gyalogosai, kikből általában tizenkétezer szolgál a szultán udvarában. Birodalomszerte, annak szinte minden sarkában és országában ott vannak, akár a végvárakban vagy erődökben, hogy az ellenséggel megvívjanak. (...)

Alig akad nagyobb falu, mezőváros avagy népesebb város, melybe ne lakna néhány janicsár. (...)

Öltözékük hosszú, bokáig érő dolmány, ámde posztó és nem selyem, mert az őket meg nem illeti. Kalap helyett ruhaujjhoz hasonlatos süveget viselnek, melynek szélesebb végét a fejükre húzzák, a többi pedig kétszeres hosszúságban szabadon csüng le a hátuk közepéig; elöl a homlokuk felett arannyal futtatott, igazgyönggyel és közönségesebb ékkővel kirakott ezürtforgó van rajta, melybe háború idején tollakat tűznek. A janicsárok jórészt katonának elhurcolt legények, vagy török megszállta országok keresztény jobbágyainak a gyermekei; minden harmadik esztendőben néhány százukat kiválasztják, s a nyolc-, kilenc- vagy tízéves sihedereket Konstantinápolyba hurcolják. Ott aztán doktorok és felcserek fiziognómiájuk szerint mindegyikről egyenként eldöntik, melyik mire lesz alkalmas.

Elébb a szultán, azután a pasák és más tisztek szolgálatába válogatják ki őket, a nehezebb észjárásúakat pedig egy dukátért bárkinek eladják Anatóliába vagy Ázsiába, s egy meghatározott ideig, vagyis tizennyolc, de legföljebb húszesztendős korukig nélkülözésben, ínségben, fagyban, hőségben, éhségben, mezítelenül nevelik őket; megtanulják a török nyelvet és a vallási szokásokat, de jóformán annyiba sem veszik őket, mint a kutyákat; aki azonban egy ilyen fiút magához vesz, köteles őt, már ha életben marad, fent említett korában ismét a Porta rendelkezésére bocsátani, ha pedig elhunyt, az illető vidék kádijánál, vagyis bírájánál, aki a fiúkat mind lajstromba vette, bejelenteni, hogy azt törölje a listáról.

Amikor a sihederek a 18-20. esztendőt betöltik, hőtől s naptól szíttan s bárminemű munkához szokva Konstantinápolyba gyűjtik őket mindenfelől, amerre csak szétszéledtek. Az ügyesebbeket megteszik adzsemi oglánnak, vagyis ifjú janicsárnak, s egy-egy öregebb janicsár szolgálatába állítják, hogy lőni, vívni, kopját hajítani, árkot ugrani, falat mászni megtanuljanak; ez idő alatt kötelesek az idősebbek minden parancsát teljesíteni, főzni, fát hasogatni s minden egyebet, mi szükséges, elvégezni mindaddig, míg háborúra nem kerül sor. Hanem azután is, hogy az idősebb janicsárokkal hadba vonultak, jóllehet már közéjük számítanak, szolgálniuk kell őket, ha kell, sátrat verni, a teherhordó tevékről és öszvérekről, melyek az élelmet és a hadifelszerelést szállítják, gondoskodni.

Mikor pedig ütközetbe vagy rohamra indulna, elöl a helyük, s egymást fölülmúlva igyekeznek bátorságukról tanúbizonyságot tenni. Ha a sihederek, vagy legények hősként viselkednek, felvétetnek az öreg janicsárok közé, s ezentúl a fiatalabbak nekik is kötelesek szolgálni, és minden parancsuknak eleget tenni. Kegyetlen bestiák válnak belőlük, s valamennyi török harcos közül a legádázabbul harcolnak a keresztények ellen, leginkább bennük bízhat meg maga a török szultán is.

Mindezt pedig azért írtam le a janicsárokkal találkozván, mert később Konstantinápolyban a tulajdon szememmel győződhettem meg róla, hogy kora fiatalságuktól fogva nem az élvezeteknek élnek, hanem szüntelen munkára kényszerülnek, s így belőlük lesznek a legjobb katonák."

Mitrovicei Vratislav Vencel viszontagságai (Madách/Európa)