Lengyel - Magyar barátság napja

Március 23. A lengyel-magyar barátság napja van.... 

A közismert mondás valószínűleg a XVIII. századtól vált szállóigévé: 
 „Polak wegier dwa bratanki. Do szabelki i do szklanki”, 
amelynek az értelme a következő: 
 „Lengyel, magyar két jó barát, harcol, avagy issza borát”.

Megérteni a mozgatóit csakis a magyar és lengyel ezeréves hagyomány tükrében lehet. Milyen fogalommal lehetne körül írni e hagyományos jó viszonyt? Talán egyszerűen így: a történelmi sorsközösség. 

Azonban ez a tág és elég sok komponensből (társadalmi, gazdasági és kulturális tényezőkből) álló történelmi sorsközösség önmagában nem árulna el sokat, ha nem helyezzük el térben és időben. Érdemes tehát bevezetőül rövid foglalatát adni magyar és lengyel viszonynak.

Amikor a keresztény Európa megszületett, az első millennium környékén abban már helyet foglaltak a centrumtól, vagyis az Occidenstől távolabb eső területek is, mint a Kárpát-medence, a Kelet-Európai síkság, és Skandinávia, számos különböző kultúrájú és etnikumú népet integrálva a keresztény Nyugathoz. Ekkorra vált véglegessé, szilárdult meg az a terület, a nyugati (vagy latin) keresztény kultúrkör, respublica Christiana, amelynek keleti végeit az újonnan létrejött magyar és lengyel állam jelentette. Ez nyugati civilizáció határvidéke, amely később alapvetően határozza meg mind a lengyel, mind a magyar történelem menetét. 

Már az 1000. év környékén, a magyar és lengyel keresztény államalapítás idején azonnal kapcsolatba kerül a két ország. A történeti hagyományban is megjelenik ez a kapcsolat. Hartvik püspök Szent István legendájából az derül ki, hogy a pápa, II. Szilveszter, a lengyelek fejedelme számára készített királyi diadémot végül egy látomás hatására, a később érkezett magyar fejedelem küldöttségének adja át, hogy azzal ékesítsék fel Szent István királyt. Ugyanakkor egy későbbi forrás, az ún. Lengyel-magyar krónika Szent István király édesanyjának, a lengyel Adelhaidot nevezi, akitől Magyarország keresztény hitre tért volna. Mindez természetesen csak fikció volt, amelynek „a lengyelek sértett önérzetét kellett helyre állítania, akiket bántott az a tény, hogy Magyarország királyság volt, Lengyelországnak pedig nem volt királya.” 

II. Szilveszter pápa

Az Árpádok és a Piastok között szoros kapcsolat alakult ki, de amíg Magyarországon a XI. századi trónharcok után a királyi hatalom intézménye megszilárdult, addig Lengyelország politikai fejlődésére a széttagoltság lett jellemző. A geográfiai sajátosságok okán éppen ezért a szomszédos Krakkó központú ún. Kis-Lengyelország maradt igen szoros kapcsolatba Magyarországgal. Mindkét fiatal államot (és ráadásként még Csehországot) is fenyegette a német császárok kelet felé törő hatalmi ambíciója. Míg a magyar uralkodóknak sikerült ezt a német hódító törekvést kivédeni, a lengyel fejedelmek azonban súlyosabb helyzetbe kerültek, különösen azután, mikor is a XIII. század első felében a Német Lovagrend a balti térségbe települ és folytatott erőteljes expanziót. 

Megemlítettük tehát, hogy mindkét országnak számolnia kellett a németek keleti politikájával. Különösen a széttagolt lengyel területek ígérkeztek könnyű prédának, hiszen a megerősödött Magyarországgal szemben a XI. századi német hódító kísérletek után (amelyet a XII. században néhány erőtlen akció követett) már nem kívántak hódítóként fellépni. A németnél azonban sokkal jelentősebb kihívásnak számított a XIII. század derekán keleti pusztákról előretörő mongolok rohama. Éppen ez az új keleti veszedelem, amelynek rohama 1241-1242-ben sodorta végig a Kelet-Európa után a közép-európai területeket is, adott egyfajta új „küldetéstudatot” a magyar és lengyel politikának. A keleti területeket meghódító tatár szomszédság állandósult és hosszú időre berendezkedett. A nyugati kereszténység keleti végvidékeinek számító lengyel és magyar állam valóságosan is bástyájává vált Európának. 

Ez a fajta sorsközösség tudata a későbbiekben csak jobban felerősödött, s talán nem járunk messze az igazságtól, ha a hagyományos magyar és lengyel barátság gyökereit ebben a korszakban keressük.

A XIV. század Európa nyugati felén a hanyatlás időszaka és a nemzetállamok fájdalmas vajúdásának kezdete volt, szemben ezzel Közép-Európa, amelyben mind Magyar-, mind Lengyel- és Csehország történelmének egyik legfényesebb időszakaként tarthatja számon. Az Anjou-házbeli Károly Róbert magyar király alatt nagyon szorosra fűződtek a magyar-lengyel kapcsolatok, amelyet nem csupán az 1335-ös visegrádi hármas (magyar, cseh, lengyel) királytalálkozó jelzett, hanem az is, hogy Károly Róbert sorozatosan megsegíti a Lokietek-dinasztia sarját, sógorát III. Kázmért, aki egységesíti Lengyelországot. Közismert tény, hogy a két uralkodó közötti megállapodásnak értelmében nyerte el később, 1370-ben Nagy Lajos magyar király a lengyel trónt is, és létrejött az első magyar-lengyel perszonálunió. Ettől a kortól kezdve még szorosabban szövődik a lengyel-magyar kapcsolat. Nagy Lajosnak nem lévén fiú utódja leányait jelölte országaiban örököséül: legkisebb leánya, Hedvig — a lengyelek Jadwigája — a lengyel korona örököséül jelölik, aki aztán dinasztikus házasságra lépett a litván nagyfejedelemmel, és ezzel létrejött immár a litván-lengyel állam, amely előtt megnyílott az út, hogy Kelet-Európa leghatalmasabb államává váljék. Az új lengyel-litván uralkodóház, a Jagellók pedig európai politikai tényezővé léptek elő és szerepük különösen felértékelődött Közép- és Kelet-Európa királyi udvaraiban, természetesen Magyarországon is. 

            I. (nagy) Lajos                                                                                                Hedvig - Jadwiga

1440-ben I. Ulászló néven a lengyel királyt kiáltották ki magyar uralkodónak, s ezzel újabb perszonálunió jött létre a magyar és lengyel királyság között. I. Ulászló, a várnai csatában (1444) tragikus sorsot ért magyar és lengyel király előrevetítette a térséget fenyegető újabb hatalom terjeszkedését. Míg a keletről támadó mongol-tatár hordák ereje a XIV. századtól nem volt számottevő, addig Kisázsia felől rohamosan terjeszkedő iszlám birodalom tört Európa szíve felé: az oszmán-törökök. A XV. századtól már egyértelmű, hogy földrajzi fekvése okán a legnagyobb külpolitikai kihívás Magyarország számára ez a török expanzió lett. Ugyanakkor a lengyelek számára sem volt elhanyagolható a törökök terjeszkedése, akik a XV. század második felében már az Ukrajnával szomszédos Krími kánságot is vazallusukká tették. A keresztény Európa védelmében a magyarok és a délszlávok mellett számos lengyel is küzdött a Hunyadiak zászlai alatt. Bár Mátyás király uralkodása idején a hagyományos jó lengyel-magyar külkapcsolatok is megromlottak a közép-európai dinasztikus rivalizálás miatt, de a nagy magyar király halála után a Jagellókkal újból erős szálak fűzték össze a két országot, és ez nem csupán politikai, de igen intenzív kulturális kapcsolatot is jelentett volt. 

I. Ulászló

A keleti hódítok a tatárok, de különösen a törökök elleni közös küzdelem pedig még inkább megerősítette a lengyel-magyar barátságot. Machiavelli ezt írja a magyarokról és lengyelekről egyik munkájában: „Gyakran büszkélkednek is vele, hogyha az ő fegyvereik nem volnának, Itália és az Egyház már több ízben érezték volna a tatár hadak súlyát.” Nem véletlen tehát, hogy „a kereszténység védőbástyája”- tudat mindkét ország nemesi-nemzeti ideológiájának alapjává lett, mely még szorosabbra fűzte és teljessé tette a kölcsönös szimpátiát. 

A mohácsi vészben elbukott a középkori Magyarország és ez a tragédia sokkolta az európai kereszténységet. Különösen jelentős riadalmat okozott ez Német- illetve Lengyelországban. A kettős királyválasztásban a török gyámkodását elfogadó, Szapolyai János, lengyel királyhercegnőt, Izabellát vette feleségül, aki annak a János Zsigmondnak lett az édesanyja, kit a szultáni akarat a szétszakított Magyarországban (1541 után) a Porta által kreált Erdélyi Fejedelemség élére állított...

A lengyel rendek 1570-ben a katolikus magyar főurat, Báthory Istvánt választották királyuknak, aki ekkor már az erdélyi fejedelem tisztét is betöltötte. Báthory lengyel királyként sikeres harcot folytatott a Baltikumban a feltörekvő Oroszországgal szemben, de titkos tervei között szerepelt, hogy Erdély és a lengyelek összefogásával, valamint egy kiterjedt szövetség összekovácsolásával (amelyben a Habsburgok is fontos tényezőnek számítottak) megkísérli Magyarország megszabadítását az oszmán-törökök igája alól. Ebből a tervből azonban Báthory István hamarosan bekövetkező halála miatt nem lett semmi. 

Számos magyar vitéz küzdött lengyel földön, amelyről a lengyel nyelvben némely magyar eredetű — főként katonai kifejezéseket jelentő, vagy a vitézi élettel kapcsolatban álló — jövevényszó tanúskodik. E kapcsolatok egyik legszembetűnőbb és jellegzetes példája Balassi Bálint és a Adam Czachrowski bajtársi és költői barátsága.

A török elleni összefogásból azonban a lengyeleket a magyar politikusok eztán sem hagyták ki, bár a XVI-XVII. század a lengyel állam területi nagysága és látszólagos nagyhatalmi státusza ellenére is egyre inkább a sajátos kormányzati rendszere miatt a „nemesi anarchiába” süllyedt. Az európai erőviszonyok átalakulása 1648 után a lengyel államot is hosszú háborúskodásba taszította, amelynek vesztese lett, ha a hanyatlása nem is volt olyan megrázó erejű és gyors, mint az 1526-ban a mohácsi mezőn elbukó Magyar Királyságé. Bár II. Rákóczi György erdélyi fejedelem 1657-ben egy végzetes kalandba bocsátkozik, hogy megszerezze Lengyelországot, de ugyanekkor a nagy kortárs, Zrínyi Miklós már jól látja a lengyel állam végzetét, amelyről szomszédaink előszámlálásánál először tesz említést, de azt is, hogy annyira „elerőtlenedett”, hogy attól semmit sem várhatunk. 

1683-ban mégis úgy tűnik a lengyelek felmentőereje nélküli Bécs aligha menekülhetett volna meg az ostromló török áradattól. Azonban ez már a lengyel Rzeczpospolita válságának kezdete volt, a Bécs alatti diadal (amelyben a lengyelek mellett a német birodalmi erőknek is jelentős szerepe volt) a lengyel nagyhatalmi státusz hattyúdala. Néhány év múltán Lengyelország a svéd-orosz vetélkedés küzdőterévé és hadszínterévé válik (az északi háború, 1700-1721), majd a XVIII. század végére bekövetkezik a lengyel katasztrófa, mikor is Lengyelországot három nagyhatalom — Poroszország, a Habsburg és az Orosz Birodalom — osztja fel egymás között. Mielőtt azonban Lengyelország elsüllyedne a nemesi anarchiában és a nagyhatalmak prédájává lett volna, még egy fontos magyar vonatkozású történelmi momentumra kell felhívni a figyelmet. Nevezetesen arra, hogy II. Rákóczi Ferenc neve is felvetődött, mint esetleges lengyel királyé, amelyet azonban a szabadságharcot vezető vezérlőfejedelem hamarosan elvetett (noha egy ideig, de nem egyszerre mind a lengyel rendek, mind a svéd király, mind az orosz cár elfogadott volna). Azonban mind 1703 előtt és mind 1711 után Lengyelország fontos állomása volt a Habsburg-ellenes bujdosó mozgalomnak, mind a kuruc emigrációnak.

Szerecz Miklós nyomán

 

I. Ulászló címere