2012. március 26., hétfő

A török félhold árnyékában

"A magyarok ezek, kik fej nélkül vannak,
Mint törött hajó széltől, úgy hányattanak."


Amikor Nagy Szulejmán expanziója eléri Közép-Európát, s immár nem csupán Magyarország, de már a Nyugat kapuján dörömböl, akkor az egész nyugati népközösség szemében felértékelődik a Duna-mentén folyó élet-halál harc. Megkülönböztetett figyelem övezi, de valójában a nagyhatalmi küzdőtéren egyre inkább statisztaszerepre kényszerül, avagy gyalog-áldozat szerepét játssza a gigászi sakkjátszmában. 

A XVI. század első felében még úgy tűnhetett, hogy egy nagy birodalomhoz csatlakozva, egy nagy dinasztia hatalma talán megóvhatja a maradék országot, s visszaszerezheti mindazt, ami elveszett. Amikor Szapolyai János – az utolsó nemzeti király – 1540-ben meghalt, sokan úgy látták az ország vezetői közül, hogy most jött el az országegyesítés pillanata, legalábbis a Habsburg-hatalom segítségével. Ilyen értelemben írt levelet Fráter György V. Károly császárnak 1547-ben, a latin nyelvű levélben ez olvasható:
"Miután Magyarország oly zavarokba jutott, hogy ily bajok súlya alatt magától többé felemelkedni nem tud, többször nyilt alkalmam, hogy legszentebb felségedtől az ország visszafoglalását kérjem, nehogy, ha teljességgel elpusztul, romlása az egész keresztény világra roppant gyászt hozzon. (…) Ha nagy és kiváló tetteivel szent felséged bizonyos dicsőséget szerzett magának, Magyarország révén valóban el fogja nyerni nevének azt az örökös hírét, amit soha az idő pora be nem lephet és a török fölött olyan könnyű győzelmet, kínál felségednek, hogy a török hatalom megsemmisítésére ez az egy ország a maga lehetőségeivel kétségkívül elegendő lesz. (…). Mindez meglehetős elbizakodottságot és tájékozatlanságot sugároz, noha a XVI. század első felének egyik legmeghatározóbb politikusától – a horvát-dalmát származású (Utyiszenics-Martinuzzi) – Fráter Györgyről nehéz lenne elhinni, hogy ne állt volna szilárdan a realitás talaján.

A pálos rendi szerzetesből váradi püspökké lett főpap, nagyon is tisztában volt a török erejével, de azzal is, hogy a "napnyugati császár" megnyerése csak is úgy lehetséges, ha nagy anyagi terhek nélkül kínálja fel a várható sikert. Azonban éppen Fráter György barát politikai tisztán látása és cselszövésnek és intrikának vélt "inga-politikája" – amely a túlélésre játszott – volt az, mely vesztét okozta. A szövetségesül és segítségül küldött Habsburg zsoldban álló vezérek nem ismerték ki magukat a barát szándékán, lépéseit úgy értelmezték, hogy csapdába akarja ejteni őket. Az uralkodó tudomásával és jóváhagyásával cselekedtek, amikor 1551-ben meggyilkolták. A merénylet után, a török Porta is megtudta a fráter szándékát és bosszúból a nevezetes 1552-es hadjárat következett, amely alaposan kiszélesítette a Hódoltság karéját.

Ennek ellenére a magyar uralkodóréteg nem bízhatott másban a török ellenében, mint a királya által kézenfekvő, hatalmas Habsburgokban. Hiába mutatta meg számos példa, hogy a lehetőség még nem jött el a török hatalom kiszorítására. Keserves tapasztalás volt, hogy Bécs nem tud jelentős segítséget nyújtani.

Jóval a fennemlített alvinci merénylet után, 1636-ban, amikor I. Rákóczi György dacolva a török Porta fenyegetésével, amely nem őt támogatta Erdély trónján, szembeszállt az ellene küldött budai pasával, a biztonság kedvéért a Habsburg-hatalom, a magyar király támogatása után érdeklődött. Akkor Pázmány Péter esztergomi érsek emígy válaszolt a kérésére, 1636-ban írt levelében:
"(…) lehetetlen, hogy kegyelmed a török hatalma ellen hadat viselhessen; lehetetlen az is, hogy sokáig fenntartsa a hadakat, megunatkoznak a statusok a költséges tábori szenvedésben, az félelem is fejekben forog, ha sokáig tart a török ellenkezése országokat is elvesztik. (…) többel ne biztassa magát, csak azzal mi igirve vagyon. Ugy vagyon, rendelte volt ő felsége a németeket Magyarországba, de mind a téli időhez képest, mindazért, hogy a való hadat megütögették a svedusok nem tudom azok mikor jöhetnek el, s ha eljönnének is, lenne-e haszna. Hiszem eleg peldank vagyon arrul, hogy Erdélyt a német segítség meg nem oltalmazhatja a török ellen." 

Tudjuk – már többször megemlékeztünk róla –, hogy I. Rákóczi György ellenkezése a törökkel 1636-ban sikerrel járt, de ez csak annak volt köszönhető, hogy a Porta eltűrte mindezt. Fiának, II. Rákóczi Györgynek már nem volt ily szerencséje: a török elleni harc sebeibe halt, míg egész országa lángban és vérben elveszett, és a rettegő nyugati világ félve figyelte, vajon megáll-e ez a tűzvész Bécs előtt? 

Ugyanakkor nem csak a nyugati kereszténység méltatlan nemtörődömsége, gyávasága volt mindannak az oka, hogy az egykor oly erős és nagy Magyarország az oszmánok hálójába esett – legalábbis a kortársak szerint –, hanem a magyar uralkodóréteg is. Mindenesetre a hagyományaihoz és régi szokásaihoz, szabadságához ragaszkodó – más európai országok lakossági számarányihoz mérten jelentős – nemesség, meglehetősen megbízhatatlan és ingatag szerepben tűnik fel az idegenek előtt: nem értik a mélyben feszülő okokat, nem értik a széthúzását, egymással szembeni gyűlölködését.

Az a Francesco Massaro, aki az 1552-es egri viadalt és Dobó István dicsőségét visszhangozza, nem hallgatja el, hogy a törökök a mohácsi csatában azért törhettek át ezen a "védőbástyán" (ti. Magyarországon), mert a magyarországi nemesség, a szerencsétlen sorsra jutott II. Lajos ifjú király uralkodása alatt is széthúzott és pártoskodott: egyenesen a "föld söpredékének" nevezte őket, akik mindig viszálykodnak és lopják a közvagyont. 

Valóságos tapasztalás volt a kortársak részéről mindez, hiszen a mohácsi vészt követően, amely az egész európai közvéleményt sokkolta, a magyar politika hivatalosan és végzetesen is megosztottá vált, azáltal, hogy két királya volt, s ezek a királyok, mind I. Ferdinánd, mind Szapolyai János egymás ellen támadtak, mialatt a törökök kényük-kedvük szerint sétálhattak ki és be az egész országban. Egy a mohácsi vész környékén, majd az 1596-os esztendőben újra, német földön megjelent könyv szerzője, Johannes Cuspinianus azzal vádolja meg a magyarokat, hogy régebbi erényeiket mind elvesztegették, a kereszténység védőbástyájának egykori önfeláldozó harcosai, most immár kérkedők és hitvány hetvenkedők; a török által leigázott szolganép, akik csak pártoskodnak és viszálykodnak, és annyira kedvelik az ostoba pompát, hogy arany- és ezüstékszerekbe öltözködnek, s ezekből is esznek-isznak. Lakomákon tivornyáznak, ahol harciasak és küzdeni vágyók, kiváltképpen az éjjelig folyó ivászatokon. 

Igen erőteljesen sarkított és elítélő vélemény volt ez, amelyet a Habsburg-párti szerző nyilván a bécsi Udvar kormányzati szemszögéből fogalmazott meg, de el nem tagadható, hogy mindennek meg volt a valóságalapja. Számos hazai kortárs is akként látta, hogy az egykor oly erős és félelmetes magyar nemzet szétzüllött és emiatt – sokszor vallási tévelygéseinek büntetéseként értelmezve – van rajtuk az Isten haragja, mint egykoron az ószövetségi példákból jól ismert történetekben a zsidó népen. De éppen ez a feltűnő zsidó-magyar sorspárhuzam, amely a magyar népet "kiválasztott népként" látatta és a törököt, mint "isten ostorát" (flagellum Dei), büntetésként fogta fel. Büntetés a gyenge ország, állandóan fogy és senyved az ereje, amely pedig Szent István törvényeinek fundálásán, hosszú évszázadokon át virágzott, vagy éppen Nagy Lajos király vagy Hunyadi Mátyás uralma alatt európai nagyhatalomnak számított; mindez a magyarok széthúzásának és pártoskodásának eredménye – summázzák a források. Zrínyi a Szigeti veszedelem első énekében a szultánnal emígyen jellemezteti a magyarokat – így tolmácsolja saját lesújtó véleményét:
"A magyarok ezek, kik fej nélkül vannak,
Mint törött hajó széltől, úgy hányattanak.
(…)
De Isten ostora most szállott reájok,
Fösvénység, gyűlölség uralkodik rajtok,
Nincs szeretet közöttük, sem okos tanácsok,
Kiért esőben van fényes koronájok." 


A XVI. században végére a Habsburg uralkodóház gyengeségének megtapasztalása olyan felismerés volt, mely elkeserítőleg hatott és a 15-éves háború kezdeti sikerei után hideg zuhanyként érte a magyar rendeket. Az alapvető kérdés az volt, hogy a szétforgácsolódott erőket miképpen lehet összefogni, és melyik az a politikai erő, amely erre képes. Az egyértelmű volt, hogy a két nagy birodalom közé szorult, azok határvidékét és ütközőzónáját jelentő széttöredezett Magyarország önerejéből képtelen elérni saját függetlenségét. Nagyobb és szélesebb alapokon nyugvó szövetségi rendszerre van szükség mindehhez. Bár ez a terület ebben a változó világban – a centrum atlanti partvidékre kerülésével és az állandósult török támadások és hódítás együtt hatásaként – az európai fejlődés perifériájára szorult, mindazonáltal geostratégiai helyzetéből következően soha sem volt mellékes helyzetben, "nem került le a térképről."

Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. Zrínyitől Rákóziig. - kézirat

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése