2012. április 6., péntek

1707 - A "rácjárásról" részletesebben

1707. április 3-ára virradóra a császári szolgálatban álló rácok kifosztották Kecskemét városát. Ezen oldalon már megemlékeztünk a hódoltsági időkben a török szolgálatában álló dúló és fosztogató martalóc rácokról, akik aztán a Rákóczi-szabadságharc idején a Habsburg udvar szolgálatában tettek hasonlóan "jó szolgálatokat" a "magyar király"-nak népének pusztításával, városainak és falvainkat égetésével, sarcolásával... (1703 végén és 1704 elején a dunántúli vármegyék szenvedtek tőlük, lásd. Pécs városának feldúlása, 1704. február elején, noha ekkor még a kurucok nem is bírták a kezükben a "végzetes földnek" nevezett Dunántúlt)

Ilyen dúlást láttunk az alföldi régióban, miként Kecskemét gazdag mezővárosa, amely a Hódoltság alatt, mint szultáni birtok megmenekült a török-tatár pusztítástól, most a rácok kóborlásaitól rettegett. 1707 áprilisában a "vad rácok" ráütöttek Kecskemétre és kirabolták, majd felégették azt. Egy korahajnali órában 2.000 lovas és 1.000 gyalogos rác lepte meg az alvó mezővárost; mire a segítség megérkezett a támadók eltűntek, számos foglyot és gazdag zsákmányt (több mint 100-ezer aranyforint értékben) hurcoltak magukkal, valamint közel másfélszáz ártatlan és fegyvertelen embert gyilkoltak meg.

Valóságos népirtás folyt e tekintetben az egymással való leszámolásként. Tudjuk, hogy nem egy császári parancsnok, mint Rabutin generális és alárendeltje, Tige ezredes Erdélyben, nyíltan maguk is folytatták ezt a kegyetlen irtóháborút: számos alkalommal megtörtént, hogy parancsukra nem csupán a fegyverforgatásra alkalmas férfiakat, de az asszonyokat és gyermekeket is halomba öldösték.

A kurucok mindenütt keményen léptek fel a rác határőrökkel szembe. Tudjuk, Rákóczi személyesen vezetett ellenük hadjáratot a dél-alföldi területre, hogy dúlásaiknak elejét vegye, ekkor vereségük után a temesvári pasa védőszárnyai alá futottak (mint a magyar király alattvalói). Ugyanígy a dunántúli rácjárásoknak is csak az vetett véget, hogy Vak Bottyán tábornok és Béri Balogh Ádám brigadéros erőt vett rajtuk. A kurucok feltűnésével tömegesen menekültek a Dráván túlra, hogy életüket megmentsék. Különös kegyetlenkedéssel folyt tehát a kurucok és a rácok között dúló küzdelem, amely – mondhatni – "háború volt a háborúban."

1708-ban a magyarok visszaszorították a rácokat, és a hadi szerencse forgandósága most nem kedvezett a szerbeknek: több rác főtiszt a kurucok fogságába esett, és ha némely rác tisztek hajlottak is volna a magyarokkal való megegyezésre, nem léphettek, mivel nagy tekintéllyel bíró vallási (és egyben politikai) vezetőjüket, Isaija Dakovićot túszként tartotta fogva a Habsburg-kormányzat Bécsben.

A rácok felemás viselkedése nem csak a Habsburg katonai vezetésnek, a Haditanácsnak, de magának a bécsi kormányzatnak is ellenszenves volt, de teljesen rá voltak szorulva e nagy tömegre, amelyet fegyverbe hívhattak, ha más módjuk nem volt, hogy a kurucok ellen fellépjenek. Ugyanakkor a kutatások tükrében jól ismert, hogy bár e menekült szerbek jelentős kiváltságokat kaptak katonai, határőri feladatok elvégzése fejében, ennek ellenére előjáróik – a bécsi kormányzat háta mögött – már a növekvő orosz hatalom felé is közeledtek. Egy bizonyos Bozsić szerb ezredes Moszkvához fordul, hogy a szerbség, amely a Habsburg Birodalomban elnyomás alatt él (!), orosz fennhatóság alá kerüljön. I. Péter cár már ekkor fokozott érdeklődéssel fordult a délszlávok felé, de ekkoriban csak annyira futotta az erejéből, hogy szövetségesül szólítsa őket, egyenlőre az ortodox hit védelmében az iszlám ellenében.

Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. Zrínyitől Rákócziig. - kézirat.



Például 1706-ban 69 kecskeméti gazda kárának összeírásában olvashatjuk, hogy nem csak a sáncásásra, fuvarozásra, beszállásolásra költöttek a katonákra, de gyakran azok vitték el jószágaikat: "…a rácok elhajtották 6 ökrét, 4 tinóját 4 tehenét, 4 borjúját 18 lovát, 210 juhot és 120 bárányt", ami megmaradt, azt meg a kurucok fogdosták össze: "egy lovát vitték el, 2 nyereggel, minden szerszámmal 2 karddal és 2 puskával etc." 

Hiszen tartozott továbbra is a paraszt nem csak a kirótt adót megfizetni, de mindennemű segítséget megadni a hadseregnek. Amikor Károlyi Sándor tábornok seregével Arad alá vonul, hogy a rácokat és a császári őrséget onnan is kifüstölje, a kecskemétieknek adja parancsba, hogy gyalogos katonáit, lőporát, golyóbisait, élelmét és a takarmányt a Maros partjára fuvarozzák. Ezt a derék kecskeméti polgárok meg is tették, mint kiderül ez a kuruc generális Arad alól hozzájuk írt, 1707. július 19-én keltezett, dicsérő leveléből: 

"Adgyon Isten minden jótt. Csekély tehetségtehnek jó szívvel megmutatott készségét, ámbár az administratumokat nem annyira is, nagyra böcsüllöm, hogy illy dolognak s munkának idején szekereiteknek, marháitoknak, s magatok fáracságát nem sajnálván ezen pusztaságon egész ide parancsolatom szerént jöttetek, s hazafiságtokat ezzel is meg eösmértettétek, igen is szekereiteket visszabocsátom (…), s nem kívánlak ezután erőtök felett többet terhelnem (…)."


Csorba Mihály gazda panasza. Lásd. Iratok Rsz II. 69.
Károlyi Sándor levele a kecskemétiekhez. Uo. 112-113.


WELLMANN. i.m. Rákóczi Tanulmányok. 44.
Uő. uo. 47.
vö. BENDA Kálmán: Magyar-rác együttmüködési törekvések a szabadságharc idején. In: Rákóczi Tanulmányok. 141-157.

Már 1698-ban Csenovics Arzén pátriárka panasszal élt, hogy a Habsburg Birodalom területén élő privilegizált szerbeket sértik az osztrák hatóságok önkényeskedései, és I. Péter orosz cártól kérte jogaik védelmét. Valójában a cár nem volt abban a helyzetben, hogy nyomást gyakoroljon Bécsre, de követei és küldöttei révén igen jók voltak a szerbséggel a kapcsolatai. Voznyicin orosz diplomata már Bécsben tárgyalt az ügyükről a Habsburg kormányzattal, Osztrovszkij az Adriai-tenger mellékére utazott, míg egy bizonyos P. A. Tolsztoj Dubrovniktól Kotorig beutazta e vidéket, hogy az itt lakó délszlávok küzdelmeit az oszmánok ellenében jól megismerhesse. 

Lásd. I. I. LESCSILOVSZKAJA: Pjotr I i Balkani. In: Voproszi isztorii 2001/2. 46-57.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése