2012. április 24., kedd

Szulejmán jatagánja 2.

Vígh István
Szulejmán szultán jatagánja és a mohácsi csata
2. 

A szulejmáni jatagán teljes hossza 66 cm. A hüvely valószínűleg elkallódott, pedig, látva a katalógus handzsárjait, annak is legalább olyan gazdagon megmunkáltnak kellett lennie. A fegyverre a kelet-iráni Heratból eredeztetett kütahyai Ábrahám díszítő stílus a jellemző. A szöveges rész kivételével beborítják a kacskaringós indákon ülő kínai eredetű lótusz (hatay) bimbók, virágok és a hosszúkás, keskenyedőlevelek (1. kép). A török luxus ötvös- és fegyvertárgyakon a XVII. század végéig láthatók a hosszú, fogazott szélű nádlevél (saz) és a hatay virág motívumai, melyek néha a szintén kínai hullámzó felhő (tsi) díszítéssel párosulnak.
A kis, kézvédő fülekkel rendelkező markolat többrétegű elefántcsont felületét fekete tussal finoman megrajzolt, apróleveles, virágos indák végtelenített csigavonalai borítják.  Az elefántcsont felett pedig már a halhatatlanság jelével, a hullámzó felhővel kombinált Kütahyai Ábrahám-stílusú, áttört aranydíszítés van. A markolat folytatásán lévő gyűrűn aranyba vésve szintén ez utóbbi motívum található. 

Az enyhe ívű, háromszög keresztmetszetű penge vizsgálatánál első ránézésre az "A" és "B" oldal között nem veszünk észre különbséget. Pedig a két oldal csak a főbb motívumokban hasonlít egymásra. Az "A" és"B" oldalon csupán az éltől 1 cm-re, a penge hegyétől a markolatig futó, végtelenített arany virágsor egyezik meg teljesen.




A szulejmáni jatagán pengéjének kovácsolását valószínűleg nem az az ötvös végezte, akinek a neve fel van tüntetve rajta. A nehéz fizikai munkát és gyorsaságot kívánó fegyverkovácsolás az ötvösségtől teljesen eltérő, speciális tudást igényel. Az 1526. évi, szerájbeli fizetési jegyzékek szintén külön-külön említik a különböző fegyverkészítőket.  A kard- és késkészítőket további két csoportra bontva külön említik a damaszkolt pengék készítőit. A damaszkolás, magyarul dömöckölés, speciális kovácsolási eljárás, melynek eredményeként sötét és világos hullámvonalak rajzolódnak ki a készre polírozott fém felületén. A legendás damaszkolt fegyverek minősége mindig az alapanyagtól, a damaszkolási technikától és az edzésmódtól függött. Az alapanyagot, a "wootz pogácsát" állítólag Indiából importálták a selyemúton Közép-Ázsiába és a Közel_Keletre. A legszebb és leghatékonyabb ezekből a pogácsákból a közép-ázsiai Khoraszán tartományban kovácsolták, és igen drágák voltak.  A minőségi penge harmadik lényegi elemét a belső fémkristályok és az él többszöri - vidékenként más és más - speciális edzése és fényesítése adta meg. Magának a damaszkolt jatagánpengének a készítésében szerintem az ötvös nem vett részt. Ő készen kaphatta a csupasz pengét, amelyet aztán legjobb tudása, ízlése és netán mintakönyvei alapján gazdagon díszített.

A szulejmáni jatagán teljes körű vizsgálatához ismernünk kellene az arany feliratok pontos szövegét, azok leírásával azonban a szakirodalomban sajnos nem találkoztam. Csak érintőlegesen említi a dicsőítő kifejezéseket tanulmányában Anthony North és E. G. Asztvacaturjan is. A kiállítási katalógusból csupán azt tudjuk, hogy a penge mindkét oldalán Szulejmán szultánt dicsőítő kifejezések vannak sülüs írásmóddal, arannyal berakva.

Ezeket a kézzel is kitapintható kidomborodó szövegeket - aranyműves szakzsargonnal - tausírozással rakták be az acélba. E technika a Távol-Keletről származik, és a bizánci időktől kezdve alkalmazták az ötvösök a Közel-Keleten. Az eljárás lényege, hogy az acé felületébe az ún. fazetta (fecskefark) vésővel a kívánt mintára vájatokat véstek. Azután az alapfémet kb. 300 C fokra felmelegítették, és a vájatokba kalapálták a nemesfém huzalt. A nemesfém a lehűlés következtében szorosan rögzült a fecskefark szélű vájatokban. Az oszmán-török fémművesség ezt a technikát általában csak fegyvereken alkalmazta. 

A szulejmáni jatagán "B" oldalán, a török szöveg végén található, szintén aranyberakással, e rövid tanulmány legfontosabb kiindulópontja: 933, azaz 1526/1527. Az iszlám iparművészeti tárgyakon általában együtt szerepel a készítő neve a készítés idejével; gyakran a készítés helyét és a megrendelő nevét is feltüntették. (A legkorábbi ilyen, datált iszlám tárgy a tbiliszi múzeumban található bronz korsó Kr. u. 688-ból) Az iszlám a holdévet használja időszámítása alapjául, mely a keresztény naptári évtől évente 11 nappal kevesebb. Így az arab időszámítás a hidzsrától, Mohamed próféta Mekkából Medinába való kivándorlásától (622. július 16.)  számolt évei egyre közelebb kerülnek a keresztény időszámításhoz. Ha azonban nincsen megadva a készítés pontos hónapja, nem jön ki egész szám a muzulmán dátumoknak a keresztény dátumra való átszámítása során, így mindig a megfelelő, egymást követő keresztény éveket kell megadnunk. Ezért a hidzsra szerint 933. év vagy 1526 végét, vagy 1527 elejét jelöli. Ez éppen az az időpont, amikor a szultán "üngürüsz" király feletti győzelmi jelentésének hatására az udvari ötvös céh ajándékkal kedveskedett győzedelmes patrónusának, Nagy Szulejmánnak, aki apja, I. Szelim (1512-1520) példáját követve az ötvösmesterséget tanulta ki.

A szöveg és az applikált szimbólumok között az egyik oldalon kütahyai Ábrahám motívumok, a másik oldalon a lótuszvirágok helyett állatfejek emelkednek ki - aranyozva, reliefszerűen - az acél felületéből. 

Vajon az ötvös céhen belül ki lehetett Ahmed Tekülü, kinek nevét a szulejmáni jatagán megőrizte? A dátum mellett ez lehet a másik támpont ahhoz, hogy itt a mohácsi csatára történik utalás. A jatagán gerincén - szintén arany berakással -  szerényen megbúvó nevet a korabeli jegyzékek nem említik. Pedig akire egy ilyen fontos munkát rábíztak, idősebb és megbecsült férfiúként nem hétköznapi funkciót tölthetett be a szeráj mesterembereinek sorában. II. Szulejmán uralkodásának első feléből 127 kézműves mesterről tudunk, számuk az 1526-os fizetési jegyzék alapján 138 főre nőtt, akik között az ötvösök (kuyumcu) száma pontosan 90 volt. Ezt a 90, nem török származású ötvöst tovább csoportosították egyszerű ötvösökre, ékkövekkel foglalkozó ékszerészekre és nemesfém berakásokkal foglalkozó ötvösökre (zernisanci). Mindhárom csoport feje egy Tebrizbentanult, Iránt a XVI. század elején elhegyó mester volt. Szerintem ez a tebrizi mester azonosítható a Szulejmán-jatagán alapján Ahmed Tekelüvel! A neve alapján a közép-ázsiai türkmén Teke törzsből származott, mely törzs a Merv és Ashabad város környékén élő, legnagyobb létszámú törzsek egyike. A XV. század végén kerülhetett Ahmed a türkmén Fehér Ürü dinasztia kulturális központjába, Tebrizbe, majd onnan a Szafavidák elől menekülve a török Amasyába és végül I. Szelim szultánnal az isztambuli szerájba.


Ahmed Tekülü származása válasz lehet egy másik nagyobb kérdésre, hogy miért pont ezen a hosszú, enyhén hajlított pengeformán tartotta megörökítendőnek uralkodója dicsőségét. Ennek a pengeformának a használatáról sem írott források, sem ábrázolások, sem egyéb tárgyi emlékek nem maradtak fenn a Kr. u. IV. század óta. Ahogy a kereskedelmi útvonalak mentén a távoli Fekete-tengeri görög gyarmatokra, úgy a Kaukázus vidékére is eljutott az ókori görög copis (a jatagánpengés hoplita kard). Amíg a középkorra Európában elfelejtődött, addig ezeken a távolabbi vidékeken valahogyan fennmaradt e fegyverforma használata. Gyanítom, hogy Tekülü is a tebrizi vagy a Fekete-tenger környéki emlékeiből idézhette fel a jatagán formáját. 

Az évszám, a díszítő vers és a készítő mester mellett a legfontosabb bizonyítékom arra, hogy ez  luxusfegyver a mohácsi csata emlékére készülhetett, a penge tövére applikált vasöntvény: a szimurg és a sárkány harcának plasztikus motívuma és annak rejtett jelentéstartalma. További kuriózuma ennek a fegyvernek, hogy az iszlám művészetben szokatlan módon, egyfajta díszítés gyanánt, a vésett acélra öntöttvas figurákat illesztettek. A vésett, berakott, illetve domborított díszítés megszokott volt, de vasrátétes technikával - főleg fegyvereken - ezen kívül nem találkozunk. (2. kép) A penge tövénél található szimurg és sárkány hátteret az itt is relief szerűen kidomborodó kínaizáló lótuszvirággos indák adják, melyek még a sárkány testét is fogva tartják! A szimurgot és a sárkányt utólag forrasztották erre a háttérre. Szerintem a mohácsi csata bevezetőben említett negyedik korabeli ábrázolása éppen ez az allegorikusan megrajzolt "beszélő" kép: a fekete, lábain aranyozott sárkányt meghátrálásra készteti a teljes egészében aranyozott madár, a szimurg.  A képen értelmezésem szerint II. Szulejmán török szultán szimurg képében legyőzi a hitetlen keresztényeket (II. Lajos magyar királyt)  szimbolizáló gonosz királyt.


A sárkánykígyó (törökül ejder) ábrázolása a Közel-Keleten valószínűleg nem független a kínai sárkányalaktól, ahol az a harcot és az áldást hozó császári hatalmat jelképezi. Ezzel párhuzamosan az óperzsa sárkánydémonok a vizek királyai, de egyben rosszat, ellenséget jelentenek. A szaina madár az ősi perzsa mítoszokból kialakított zoroasztrizmus mitikus napmadara, isten leképzése és átlényegülése. A jövőt, a halhatatlanságot és a bölcs, győzedelmes uralkodót jelképező madár hagyománya megtalálható a perzsa Sáhnáme-beli szimurg, az arab-szeldzsuk anka vagy ruk, az indiai garuda és az európai főnixmadár mitológiájában is. A sárkánykígyó és a szimurg harca egyben vallási szimbólum is: a jónak a rossz, a fénynek a sötétség, az istennek a gonosz feletti győzelmét fejezi ki. (Csak uralkodók számára készülhettek ilyen díszítésű fegyverek, hisz a szimurg ereje csak uralkodóba költözhet!)



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése