1547-ben a szultánnal kötött békében, I. Ferdinánd a török által kezén hagyott magyarországi területek fejében évi 30.000 forintra vállalt fizetési kötelezettséget.
Az 1551-ben indított újabb török támadásokkal az addigi hódoltsági terület adóztatási és hadsereg-ellátási célú kiterjesztését szándékozták elérni. Temesvár elfoglalásával megnyílt az út Erdély felé a Maros völgyében, Szolnok bevételével a Tisza mindkét partja török kézre került, s a támadás iránya északnyugat felé, a Szondi György parancsnoksága alatt álló Drégely ostromával a Garam menti bányavárosok védelmi vonala felé fordult. A Felső-Magyarország felé vezető útvonal egyik legkomolyabb erőssége, Eger ostromára három török sereg is összefogott, de az ellenállást és a védelmet egyaránt kitűnően megszervező Dobó István irányította védőkkel szemben nem tudtak sikert elérni 1552 októberében.
Az 1551-52-es hadjáratot követően egészen 1566-ig nem indult komolyabb török katonai akció Magyarországon. Az 1566-os, azonban, az agg Szulejmán személyes parancsnoksága alatt, igen nagyszabásúnak ígérkezett. Az idős uralkodó nem érhette meg utolsó véres diadalát. A Szigetvár alatti táborban hunyt el a vár bevételét megelőző napon. Vezérei eltitkolták a gyászhírt a sereg elől, s ezzel célt is értek: Zrínyi Miklós maroknyi katonájának a várból való önfeláldozó kitörése sem menthette meg az erősséget.
Ezzel azonban le is zárult a hazai nagy török hadjáratok korszaka, s az oszmán hatalom egy évszázadra feladta a Nyugat ellenni invázió tervét. (...)
Kalmár János: Magyarország története a 16-18. században
