mohacsicsata

Egyenes út a katasztrófába, avagy „nekünk Mohács kell”… 

Az 1526-os mohácsi vész előzményeiről…


„Ha Magyarországot meglehetne menteni három forinton ebből a veszedelemből, aligha akad három ember, aki azt a forintot ide adná.”

1526 augusztusának elején – egészen pontosan augusztus 5-én keltezett parancsában – II. Lajos király a paksi táborból elrendeli, hogy a királyság területén minden jobbágy fogjon fegyvert és siessen a táborába. A fenyegető török vész miatt – ismert volt, hogy az ifjú szultán, I. Szulejmán már április folyamán útra kelt második hadjáratára – többször is rendelkezett erről a király. Először a jobbágyság ötödének, majd a nyár folyamán a felének hadba szólítását parancsolta, de az elmúlt vészes 1514-es év (tudniillik a Dózsa-féle parasztháború) árnyékában ez a terv hamvába holt ötlet volt, a nemesség rettegett ettől a gondolattól és a királyi parancsot elszabotálta. Semmi nyom, sem hír nincs arról, hogy II. Lajos parancsát végrehajtották volna.

1526-ban az év elején, Tomori Pál lemondott – a fizetetlenség és az udvar nemtörődömsége miatt – a délvidéki parancsnoki (akkor alsó—magyarországi) főkapitányi címéről (egyébként sokadszorra), de a király ezt nem engedélyezte. Az ország a szakadék felé sodródott. Sokan vakok voltak „délben”, mások tisztán látták a dolgokat, miként a magyarországi pápai követ, Giovanni Burgio nuncius, aki így írt Rómába a pápához: „Ha Magyarországot meglehetne menteni három forinton ebből a veszedelemből, nincs az a három ember, aki azt a forintot ideadná.” Pedig a vészharangot megkongatták. S kongatták folyamatosan: Nagyszombati Márton bencés szerzetes verset írt, melyben az ország urait, a nemességet a török elleni küzdelemre buzdította, avagy a bécsi universitas egykori diákja, Apáti Ferenc magyarul írt Cantilenájában leleplezte az ország álszent urait, s így kívánta a magyar rendeket összefogásra bírni.

Szalkai László esztergomi érsekről – a pápai követ mondotta – azt, hogy: „Jobb belátásra bírni őt nem lehet. Hitem szerint az ország veszedelmes helyzete – amelyről ő ugyanúgy tud, mint mi – teszi őt olyan cinikussá. Ő ugyanis arra számít, hogyha az ország elvész, akkor az ő zsebe tele lesz aranyakkal, úgy hogy mindenütt úr lehet.”

Már az elmúlt évben, 1525 folyamán zavargásoktól volt hangos Magyarország. Budán zsidóellenes lázadás tört ki. Az oka a király kincstartó-helyettese, Szerencsés – avagy Fortunátus – Imre volt, aki kikeresztelkedett zsidó férfiú volt – s a tömeg őt okolta az ország bajaiért. Vádolták pénzrontással és pénzhamisítással (!). A király a hatalmas felháborodás nyomására leváltotta Szerencsés Imrét – akit nevéhez hűen azonban nem hagyott el Fortuna. Hatalmas vagyona élete végéig tisztes megélhetést biztosított számára, csupán budai házát veszítette el, amelyet a feldühödött budaiak megrohantak feldúltak és kiraboltak.

Eredményesebb és szervezettebb fejlemény volt ugyanebben az esztendőben a felvidéki bányászok szervezkedése, a „Krisztus szentséges teste társulat”, amely egy fajta önvédelmi fraternitás volt. Eleinte a zsarnokoskodó munkafelügyelők és ispánok ellenében, de hamarosan társadalmi mozgalommá szélesedett, ami még a hatalmas Fuggerek magyarországi érdekeltségeit is zavarta. Egy időre el is veszítették a gazdag német tőkések a rézipari befektetéseiket, de hamarosan visszavásárolták azt II. Lajostól (200-ezer aranyforintért). A bányászok mozgalmát hamarosan elnyomták, némelyeket kivégeztek, másokat börtönbe vetettek.

Különös groteszk fintora a sorsnak, hogy a mohácsi vész előestéjén, hogy az ifjú uralkodó környezetében pártoskodó főurak – az országbárók – 1526 márciusában a királyi tanácsban kijelentették s mint óvást fogalmazták meg, hogy amennyiben Magyarország elvész, őket semmilyen felelősség nem terheli (!).

1526 kora nyarán már megérkeztek a hírek a szultáni hadsereg közeledéséről. A magyar rendek lázas kapkodásba kezdtek, követjárás indult a szomszédos Német-római Császárságba, hogy pénz- és katonai segítséget szerezzen a védelemhez (a magyar király a német császáron és a pápán kívül segítséget kért a portugál és angol királytól, valamint Velencétől). II. Lajos elrendelte, hogy az egyház arany- és ezüstkincseiből pénzt verjenek a végváriak ellátására és fizetésére.

Mire júliusban a szultáni támadás előszele elérte az ország határait, mindössze Tomori Pál bandériumai álltak fegyverben. A déli végekről, a határmentéről tömegesen menekültek a rácok és magyarok – a falvak népei – a biztonságosabbnak tűnő északi vidékek felé. Az első komolyabb összecsapásra Péterváradnál került sor: két heti kemény harc után a védelem – Alapy György kapitány vezetésével – megadta magát. Újlak is védelmezte magát, de eleste (augusztus 8.) után Erdőd és Eszék már harc nélkül került a törökök kezébe. A döntő összecsapás azonban még hátra volt…

Hans Burkmayr: Magyar főurak  rézmetszet a Weisskunigból Mohácsi emlékkönyv 1526.
Szerkesztette: Lukinich Imre.
Magyar Királyi Egyetemi Nyomda, Budapest, 1926, 49. oldal.