„...ha nem hárítják el felőlük a hatalmaskodást, bizonyára szétszélednek.”
A hatókör zavar? – avagy csak a
rablás a „szablya jogán”: zűrzavar a török szandzsákok között a Dráva
mentén... esetleg valami teljesen más?
Érdemes tovább gondolnunk a Dél-Dunántúl területének sanyarú
sorsát egy másik eléggé szokatlan török forrás tükrében is. Két 1564.
októberében (egészen pontosan október 12-én kelt) szultáni rendelet
vizsgálatot rendel el, és utasítást ad a szlavóniai pozsegai Naszuh,
illetve a mohácsi Hamza bégnek, hogy a szlavóniai török végházak –
különösen Moszlavina (a török iratban így: „Muyislavine”) hadi népe és a
berzőcei (a török iratban „Brezovniçe”) vitézei átkeltek a Dráván és
mind a pécsi, mind a mohácsi vártartományokat feldúlták, onnan foglyokat
vittek:
„a Dráva partján fekvő falvak népe panasszal fordult hozzá (mármint Hamza mohácsi béghez) és könyörgött neki, mondván, hogy azóta, hogy felépítették a Pozsegai Szandzsákban fekvő moszlaviai és berzőcei palánkot (mindkettő első sorban a szigetiek Dráván túlra irányuló szlavóniai portyázásai ellen épült), a várkatonák ki-kitörnek, falvaikra rontanak, fiaikat rabbá teszik, állataikat és holmijukat zsákmányul elviszik; többet közülük megöltek, másokat megsebesítettek; ha nem hárítják el felőlük a hatalmaskodást, bizonyára szétszélednek.”
A szultáni tanács tudott a szlavóniai
végek elleni panaszokról, s erről nem csak a mohácsi bég, de a pécsi
kádi leveléből is értesültek, amelyben – számunkra szigetiek számára –
még izgalmasabb leírással találkozunk. A pécsi kádi panaszában elmondja,
hogy ugyancsak a pozsegai bég alá tartozó vitézek jöttek ki, s „az említett párkányok legénysége miatt a ráják szomorú helyzetbe kerültek.” Arról szól, hogy „a görösgali és a sellyei (a török eredetiben így: „Grajgal ve Şilni”) náhinje
81 falujának lakói defterrel alátámasztva előadták, hogy fiaik és
rokonaik közül 214 ifjú legényt és 123 más személyt a moszlavinai és
berzőcei palánk katonái foglyul ejtettek; 33 embert megöltek, 172
marhájukat, 425 igáslovukat, 5202 kile szemes terményüket, 105 szekér
szénájukat, 65 kas méhüket és más holmijukat elvitték.”
Az összeírást látva ez egy alapos
kifosztás volt, egy olyan rabló portya, amelyet az ellenség földjére
volt szokás vezetni... S itt álljunk is meg egy pillanatra. Mert noha a
mohácsi szandzsák falvaira való portyázást nem magyarázza semmi, de itt
meglehet, hogy mással van dolgunk. Tudjuk, hogy Görösgal (vagy Görösgál)
a magyar Szigetvár nyugati hátában álló erős palánk már 1552-ben
szandzsákká lépett el, igaz, hogy az 1556-os sikertelen szigeti török
ostrom után helyzete megingott, bizonyos, hogy 1559-ben a szigetváriak
teljesen elpusztították, s ugyanígy Sellye török erődítményét is
feldúlták és lerontották, Horváth Márk katonái. Már most azt is tudjuk,
hogy éppen ezeknek az erősödő szigeti akcióknak a nyomán 1560-ra már
éppen a dél-dunántúli törökök szorultak defenzívába, sőt Zrínyi Miklós
kapitányságával, a szigetiek támadásai már a szlavóniai török területek
ellen zajlottak, éppen Moszlavina volt egyik célpontjuk.
Tehát meglehet, hogy itt pontosan arról van szó, hogy a „kettős adózás” alá fogott köztes vidék – olyan „senki földje”
amelyik mindenkié – pusztítása a szlavóniai török végek részéről éppen a
szigetváriak gyengítését célozta. Mert lehet ugyan, hogy mind Sellye,
mind Görösgal 1564-ben is török birtokként szerepelt a mohácsi vagy
pécsi bég adólajstromán, de birtoklása korántsem volt olyan egyértelmű,
mint bő tíz esztendővel korábban, akár 1552-ben, vagy akár 1555-ben.
Görösgal esetében a legnagyobb
bátorsággal kijelenthetjük – véleményem szerint –, hogy 1564-ben
biztosan nem volt török zászlók alatt. Noha egy magyar forrásban – egy
somogyi összeírásban éppen ezen évnél szerepel, hogy „török alatt”.
Megkockáztatom, hogy a forrás itt téved. 1564-ben Szigetvár – Horváth
Márk zseniális katonai akcióinak köszönhetően és annak, hogy gróf Zrínyi
Miklós, mint dunántúli főkapitány itt tartotta központját, igen
jelentős és katonailag nagyon aktív és támadókedvű védősereggel – a
dél-dunántúli területek ura volt; Görösgal – már az állandó közelsége
okán is – állandó célpontja a szigetieknek, ekkora erőtől megsemmisült.
Akkor miért fordultak e falvak lakói
panaszra éppen a mohácsi béghez, vagy a pécsi kádihoz? Elsősorban azért,
mert szerették volna bebiztosítani életüket és vagyonukat a
következőkben, másrészt azért is, lehetséges ez, mert meglehet ez a
lakosság már részben délszláv, rác lakosság, akik a korábban elpusztult
települések helyére érkezett, s ők semmiképpen sem a magyar katonai és
közigazgatási hatalomra tekintettek, mint felsőbb hatóságra, hanem a
törökre.
Ugyancsak feltételezhetjük, hogy itt valami „haramia” vagy „martalóc”
akcióval van dolgunk – s ha igen, akkor szinte bizonyosan állítható,
hogy a portyára kiment sereg akciójáról nem feltétlenül tudott az
előjárójuk, a pozsegai bég...
Visszatérve tehát ezen kitérő után, a török forráshoz, a szultáni
parancs rendelkezik arról, hogy miként kell eljárni a rendbontó
szlavóniai palánkok népével – Porta igazságos és kemény parancsot ad:
„Bárki követte is el a
gaztetteket, kerítsék kézre őket. Kik azok, akik a szultán harács-fizető
rájáit rabbá teszik, feleségeiket, gyermekeiket, holmijaikat és
javaikat, vagyonukat zsákmányul ejtik (…)?”
A parancs elrendeli, hogy az elkövetőket
be kell börtönözni, és az elrabolt holmit igazságosan vissza kell
szolgáltatni, a rabokat felszabadítani. A szultáni rendelet meghagyja,
hogy ilyen nem fordulhat el, hiszen a „nemcse király”-lyal béke van, senki se merje ezt a békét megbolygatni: „Tudassák
a parancsot az említett palánkok legénységével és a végek más
katonáival, az ahdnáme és rendelkezés ellenére senkinek se engedjenek,
hogy rosszat tegyen, maguk is figyelmeztessék őket, hogy senki se
kelljen át a Dráván, s ne menjen Pécs irányába.”
Azokat a „gonosztevőket, akik odamennek és nem fogadnak szót” a legkeményebb büntetéssel fenyegetik meg. A parancsot mind a pozsegai, mind a mohácsi bég kézhez kapta.
A rendelet forrása lásd. Mühimme defteri 6, 124/261 (Konstantinápoly)
1564. október 12., ill. Mühimme defteri 6, 125/262 (Konstantinápoly)
1564. október 12. In: Dávid Géza – Fodor Pál: „Ez az ügy fölöttébb
fontos” A szultáni tanács Magyarországra vonatkozó rendeletei
(1559-1560, 1564-1565). Bp. 2009. 171-173.
