História, nagyságos Perényi Ferenc úrnak a török császár kegyetlen fogságából történt kiszabadulásáról, mit a magyar Sztárai Mihály írt meg
Nagyságos Francesco uram, mielőtt nagyságos Perényi Ferenc úr kiszabadulása történetének a megírásához látnék, úgy gondolom, helyes, ha röviden fogságának okait is érintem, hogy ezekből mintegy kézzelfoghatóan levezetve világosabban lásd a történetet, ami így kezdődött.
Lengyel László, a magyaroknak ez a tehetetlen királya, a fényességes és jóságos magyar király, Mátyás halála után inkább a főurak szokásos viszálykodásaival, mint választással került be, és amennyire az őt ismerő emberektől megérthettem, ugyancsak olyan ember volt, aki kormányzás helyett inkább rest tunyaságra és ágyasokkal való szakadatlan hentergésre termett, de hogy egy szóval kimondjam, inkább bálvány volt, mint ember; mert tudniillik az ő nagyon gondatlan uralkodása alatt vesztek el Magyarországnak a törökkel határos ama várai, melyeket a fényességes és jóságos magyar, Mátyás király fáradságos háborúk árán még megtartott Magyarországnak. Mondom, miután ez a László mindenkitől és egyformán várva végre meghalt, hátrahagyott egy fiút, az ő szakasztott mását, az utolsó Lajost, aki még gyermekifjú volt. Őt még apja életében megkoronázták, a táncokon kívül semmi máshoz nem értett, úgyhogy már akkor jaj volt Magyarországunknak, melynek királya ez a gyermek volt, és amelynek fejedelmei már kora reggel dőzsöléssel kezdték. Ahogyan az apát csaknem az összes magyarországi főúr az aiszóposzi faképhez hasonlóan mélységesen megvetette, a gyerekét is ugyanolyan nagy lenézéssel kezelte, mert ez még gyermekként (ez ezzel a korral jár) minden talpnyaló előtt szélesre tárta kapuját, és a már apja idején Magyarország fölprédálására szoktatott törököt is nagyobb bátorságra kapatta. Ezért aztán Magyarország fő erősségének, Nándorfehérvárnak és más, határ menti váraknak nemtörődömség miatt való elvesztése után azt is eltűrte, hogy az ellenség végül országának belsejébe jöjjön, majd miután Mohács mezején haditerv nélkül és jóformán össze sem gyűlt seregével megtámadta, országának jobb részét övéi és a maga életével együtt elveszítette.
Miután ez így történt, a pártoskodó magyar urak (ezt az ő körükben még a legkisebb dolgokban is a legfőbb bölcsességgel egyenrangúnak tartják), némelyek inkább félelemből, mint jószántukból vagy az ország érdekétől vezérelve Szapolyai János erdélyi vajdát választották királlyá, aki már gyermekkora óta vágyott Magyarország trónjára. Sokan beszélnek (ha ugyan hinni lehet nekik) más és más csodajelekről, melyek születésekor a magyar trónra leselkedő veszélyeket mutatták; hogy ugyanis mikor anyjának méhéből kibukott, mindkét keze vértől ázott, és hogy aznap még a napsugarak is véresnek látszottak. Ezek közül az elsőt, ha nem igaz, úgy gondolom, Parisz születésének mintájára koholták, akinek anyja azt álmodta, hogy égő fáklyát szül, az utóbbiról azt gondolom, napfogyatkozás volt, amit az asztrológusok gyakran igen nagy baj előhírnökének tekintenek. Nem sokat számít, hogy mindez igaz volt-e vagy sem, maga a valóság mindenesetre világosan megmutatta, és most is igazolja, hogy János király cselekedetei miatt nemcsak ilyen veszedelmek, hanem sokkal nagyobbak is érték Magyarországunkat. Mert ha nem jár együtt isteni elhivatottsággal, szinte sosem lehet úgy kormányozni egy hatalomvággyal megkaparintott országot, hogy az ne eredményezné az alattvalók nagy kárát és veszedelmét. De hogy röviden előadjam a lényeget, elhivatottság nélkül senki sem tud tisztességgel uralkodni. Ez bizony János király esetében is igazolódott, mert az előkelők közül némelyek, akik egészségesebben gondolkodtak, és megérezték, hogy már eleve a trónt áhítozza, és megsejtették, hogy valami frigyre lépett a törökkel, méltatlannak tartották, hogy neki mint a legfőbb hazaárulónak engedelmeskedjenek. Ennek legfőbb jelét akkor kapták, amikor a mohácsi csata idején, a magyarok legnagyobb ütközetében (melyben maga Lajos király is elesett), bár nem volt akkor messzire, nem akart részt venni hadseregével és azokkal, akik vele egy párton voltak. Ezért, de más okok miatt is olyan hatalmas utálatot keltett bennük, hogy még az országból is elűzték, és helyére Ausztria hercegét, Ferdinándot választották. Ezzel azután új háborúskodások születtek, és mindkét fél kölcsönös gyűlölséggel esküdött föl a másik elveszítésére, amíg aztán kenyértörésre nem került sor. Végül János, bár belátta, hogy nem olyan erős, de mégsem akart visszalépni, és a hazán sem könyörült, hanem még török segítség kérésével is, mindenáron uralkodni akart, miközben zsarnoki szája sokak füle hallatára hajtogatta Vergiliusnak ezt a sorát:
Hogyha pedig nem lágyul a menny, Acherónt verem én fel!
A Ferdinánd-párti főurak közül Perényi Péternél senkit sem üldözött kíméletlenebbül, akit később csellel el fogatott, és a török császárnak, mint birodalma ítélőmesterének, kiszolgáltatott. Akkor csak azzal engedték el, ha esküvel kötelezi magát, hogy örökké János királyt szolgálja, ráadásul még nagy pénzbüntetés lefizetésére is kényszerítették. így bocsátották el. Mivel tudta, hogy még az ellenségnek tett ígéretet is meg kell tartani, hűségesen is szolgált a király életének utolsó napjáig.
Csakhogy János király, mint afféle gyanakvó, hihetetlenül ravasz és zsarnokságának tudatában levő ember, sosem hitt, végül már nem is akart hinni még a fölesküdt emberben sem, hanem titokban rávette a török császárt - akivel minden gondját megosztotta hogy a Bécs elleni utolsó hadjáratkor (bár ez lett volna neki a legutolsó) hívja magához Perényi Pétert Soklyos várából fez alatt a császárnak el kellett vonulnia), és újra íbgassa el. ő meg minden mást előbb elhitt volna, mint azt, amit neki a saját királya forralt és bár tudta, hogy a török császár mindent megbeszél királyával, már amennyiben az Magyarországot érinti, mégsem akart első hírnöke szavára az érkező elé menni, csak annak a magasztos és a mohamedán hit legszentebb dolgaival teli oltalomlevélnek a kivárása után, mellyel a világnak nagyobb részét már becsapták. Bár ez a kebelében volt, mégsem tarthatta vissza semmiféle mohamedán hitvallás a császárt, hogy el ne fogassa, és a foglyot csak akkor engedje el, ha idősebbik fiát, akiről írni készülök, túszul kapja.
Így aztán a még zsenge gyermeket (mert hisz még dajkáján csüggött, és mert nyolcéves volt) apja és anyja könnyzáporral vetette a kegyetlen tigriseknek, de az apa és anya kérésére előbb még a dajkát is mellé adták, hogy gondját viselje, nehogy a kisgyermek elfelejtse a keresztény hitet. A dajka nem sokkal később meghalt ott, csodás még mondani is, hogy a fiúcska nemcsak a keresztény hitet, hanem még anyanyelvét sem felejtette el; a jóságos és hatalmas Isten, aki ugyanúgy gondot viselt rá, mint az Egyiptomban eladott Józsefre, megoltalmazta őt minden mohamedán mocsoktól, és szívébe oltotta az igaz kegyességre való vágyat, hogy végül minden más módon is gondoskodjék róla, hogy kiragadja a kezük közül. Éppen ezért (ahogy az úrfi nekem mesélte) még a körülmetéltetés bélyegét is önként magára vállalta (máskülönben erőszakkal is megtették volna), és úgy tett, mintha teljesen elfelejtette volna az anyanyelvét, mégpedig azért, hogy ne tartsák őt olyan szoros őrizetben, és hogy könnyebben meg tudjon majd szökni. Közben majd meghasadt apjának és anyjának szíve a fiuk iránti vágyakozástól, és a fogsága miatt érzett fájdalomtól. Minden követ megmozgattak, csakhogy legkedvesebb fiukat kiszabadíthassák az állati módon élő emberek közül. De bizony sok becses ajándékkal együtt csak hiába küldözgetett kiváltásáért az apja rengeteg ezüstöt és aranyat. Ezeket - s még többet is, ha lett volna - ugyan örömmel vette a császár, miközben azt a reményt táplálta, hogy visszaadja a fiút, de sohasem tette meg.
Közben az igen istenfélő anya kitartóan imádkozva, aggódó lelkének leírhatatlan sóhajaival könyörgött az Úrhoz legkedvesebb fia kiszabadulásáért. Végre a jóságos és hatalmas Isten megkönyörülve a könnyeket ontó apán s anyán és a hosszas rabságban a szüleinek szeretetéért már-már elepedő úrfin, ingyen, saját jóságából, az anya szüntelen imáitól kérlelve engedte, hogy megtörténjen, amit az apa töméntelen ezüsttel és arannyal nem tudott a császárnál elérni. Isten vette rá a török császár elméjét, hogy a végén szinte önként kínálja fel, amiért az úrfi mindig is olyan forrón vágyakozott.
Fogságának már tizenkettedik évében járt, amikor Ferdinánd király utolsó hadserege ostrom alá vette Pest városát, és az övéinek segíteni akaró császár fölmentő sereggel hadra készítette beglerbégjét. Közben azon rágódott, hogy akárhányszor is indított ellene háborút Ferdinánd király, akárhányszor saját maga dúlta föl már egész hadnépével Magyarországot, de eddig mégsem tudta teljesen meghódítani, és nem is érnek véget a háborúskodások, amíg el nem emészti az összes magyar főurat, vagy ha jóindulatával meg nem nyeri őket. Minthogy belátta, hogy sok fáradságába kerülne az elemésztés, de nem volna könnyebb a jóindulattal való kibékítés sem - mert közülük némelyek Ferdinánd királyhoz pártoltak, mások viszont okulva az általa fogolyként tartottak sorsából, elkerülik az ő léppel megkent levelét -, a magyar főurak természetének ismeretében a jóakaratnak új és szokatlan módját kiagyalva, a következő lépésre szánta el magát. Mivel tudta, hogy sohasem békítheti ki könnyebben a magyar főurakat, mint ha megerősíti bennük azt a hitet, hogy minden hozzá csatlakozónak hűségeskü fejében átengedi használatra a maga birtokát, elhatározta, hogy Perényi Péter régóta fogságban tartott és még körül is metélt fiát, aki anyanyelvét is elfelejtette, és akit (legalábbis ő így gondolta) teljesen törökké tettek, a beglerbéggel Magyarországra küldi, hogy a pesti hadjáratról visszatérőben bevétesse véle apjának várait. És színleg ennek a seregébe adta, de csak miután titokban őrséget állított rá. Azt akarta ugyanis ezzel bizonyítani, hogy nemcsak hogy nem veszi el a hozzá pártolóktól váraikat, hanem még az erővel bevetteket is visszaadja az örökösök kezébe. És amikor már eleget tárgyalt erről a beglerbéggel, végezetül az ott álló úrfihoz fordult, és rámosolyogva megkérdezte, hogy elmenne-e Magyarországra, ha a beglerbéggel küldené. Az úrfi - látszólag - egyáltalán nem örült ezeknek az annyira örvendetes, jóleső és már évek óta várt szavaknak, hanem nyugodt arckifejezést mútatva, és a hazája iránti heves vágyat titkolva így felelt, ő ugyan a legnagyobb készséggel teljesíti őfelsége minden parancsát, bárhova is küldi, de semmi dolga Magyarországon, és így teljesen mindegy neki, hogy elmegy-e vagy marad. Mivel ugyancsak a császár kedvére volt ez a válasz, tovább kérdezte, hogy földúlná-e apja birtokait, ha sereggel mehetne oda. Ekkor az úrfi - mivel tudta, hogy a császár nagyon felbőszült apjára, mégpedig azért, mert János király halála után Ferdinándhoz pártolt -miután ő maga is nagy haragot színlelt apja ellen, így felelt. Tudja, hogy apjának minden java őfelségét illeti, nem is tenne másképp ilyet, csakis az ő parancsára. Ha azt parancsolja, akkor nemcsak az apai jószágokat fogja földúlni, hanem még az apját is saját kezével fogja megölni, ha valahol élve a kezébe kerülne. A császár mosolygott ezeken, és örülve az úrfit eltöltő gyilkos indulatnak, azt kérdezte, miért tenné.
Azért - mondta az úrfi -, mert miután engem túszul adott nagyságod kezébe, aljasul elszökött, és most már (ahogy hallom) kivetve emlékezetéből a nagyságodnak tett esküt, és engem is elfelejtve, Ferdinándhoz pártolt. Ezt hallva a császár, megkérdezte, mit tesz majd az anyjával. Őt - mondotta az úrfi - mindig tisztelni fogom.
Már akkor is sok könnyet hullatott értem, amikor nagyságodnak átadtak. De kegyetlen apámnak még csak egy könnycseppjét sem láttam, annyira nem szánt engem. Ezt a viselkedése is bizonyította, mert ha akkor engem a fiának tartott volna, ha csak egy csöpp szeretetet is érzett volna irántam, rengeteg kincsének csak a felével is megválthatott volna. Most már, ha akarná is, hiába próbálná. Most már nem akarom elhagyni nagyságodat, mert tudom, hogy rövidesen nagyságod kezébe kerülnek várai és kincsei. Tetszett a császárnak az úrfi válasza, és még inkább tüzelte terve végrehajtására. Félrehívta a beglerbéget, és előbb a háború módozatairól tanácskoztak, végül abban is megállapodott vele, hogyan bánjanak az úrfival. Fényesen fölruházta mindenféle vitézi ékességgel és három sátoraljnyi katonát bízott rá. Szolgákat rendelt mellé, bőséges zsoldot adott neki, de mert azért teljesen mégsem bízott meg az úrfiban, titkos őrzőkkel is körülvette. A beglerbég hadának indulása után az úrfi minden katonai feladatot fürgén magára vállalt.
forrás: Sztárai Mihály: História Perényi ferenc kiszabadulásáról
az írás szerzője: Téglásy Imre
az írás szerzője: Téglásy Imre
