2013. február 28., csütörtök

Perényi Ferenc szökése a török fogságból 2.

Nem bízta el magát a féktelenségben, hanem feladatára figyelve a legnagyobb tekintéllyel állt három sátor élén, miközben azt fontolgatta, hol kínálkozik szökésre megfelelő hely. Amikor Karomvár felé tartva letáboroztak, és már csaknem három napot vesztegeltek ott, bár az úrfi észrevette, hogy titkos őrizői még nem hagyták magára, mégis arra gondolt, jobb alkalma lesz a szökésre Törökországban, ahol eddig viszonylag még hanyagul őrizték, mint Magyarország határán. így aztán reggel, a Szentlélek segítségül hívása után, szokásától eltérően többet járkált a sátrak előtt, és figyelni kezdte a sátrak között kockázó őrzőket is, és fülét hegyezve hallgatódzott, hogy miről beszélnek. Az egyik azt morogta, nem érti, miért van olyan sokat távol a sátraktól. Amikor ezt meghallotta az úrfi, úgy tett, mintha vizelne, és a sűrű csalit felé tartva övét oldozgatta. Más őrzők ennek láttán azt mondták, hogy a természet dolgára szabad neki félremenni, és hogy hosszú sarkantyúkkal amúgy sem tudna elfutni. Ahogy ezek elhangzottak, és eltűnt a szemük elől, az összes török már csak a kockára figyelt. Akkor az úrfi lehajolt, és a hosszú sarkantyúk miatt terhessé váló csizmákat lehúzta, és válláról is ledobta a bíborszínű palástot, majd hirtelen futásnak eredt, át-lábolt egy sással teli mocsaras vízen, és gyorsan a közeli erdőbe vetette magát. Jó hosszan elnyúló erdőség volt, melyben úttalan utakon törtetve csak arra az egyre ügyelt, nehogy bárkivel is szembe találkozzék. De az erdő szélén mégis egy juhászba botlott, aki még mielőtt ő észrevehette volna, már előbb meglátta.

Arra gondolt, hogy veszélyes volna elmenni mellette, ezért odament hozzá, és felajánlotta, hogy bíborszínű ruháit, minden vitézi ékességével együtt odaadja neki, ha a saját tetves gubáját, bocskorát és pásztorsüvegét elcseréli vele, és megfogadja, hogy senkinek egy árva szót sem i szól a szökésről. De azért ő nem mondta meg, hogy kicsoda. A juhász a nagy nyereségtől hirtelen lázba jött, Istenre és az összes égiekre (horvát volt ugyanis) esküdözött, hogy senkinek egy  szót sem szól. Egészen Glaucusnak Diomédésszel tett cseréjét utánozva átvette tőle a vitézi ékességeket, és átadta neki a maga pásztori holmijait. Az arannyal és drágakövekkel díszített török süveg helyett (amit zarkulyának hívnak) a maga bozontos süvegét adta neki, az aranyláncokkal ékesített, bíborszínű öltözék helyett a maga tetvektől hemzsegő gubáját mérte hozzá, a vitézi öv helyett pásztorkötéllel övezte föl, a skarlátszínű bugyogó helyett bojtos kapcába öltöztette, a csizma és az aranysarkantyú helyett nyersbőr bocskorral kötötte körül a bokáját, az ezüsttel és arannyal dúsan kivert tőr és kard helyett egy vasszögekkel megerősített bunkót és egy lándzsát adott neki. Végül aztán mindenféle utakat magyarázva egy útra vezette, és ott minden jót kívánva elbocsátotta. Miután így ruhát váltott az úrfi, úgy gondolta, jobban jár, ha így van öltözve, mintha az ajándékul kapott öltözetet viseli, ugyanis ez biztonságos, mert így senki nem ismeri fel, és nem ölik meg őt a pompás öltözékért. De az az egy gondja volt, hogy nem tudta a városok nevét, amelyeken át kellett jutnia, mert még azt sem merte elárulni a pásztornak, hogy Magyarországra menne.

És miután három nap és három éjjel ekképp gyalogolva végül ugyancsak elgyengült, és tovább már nem bírta az éhséget sem, egy mezővároshoz ért. Nem mert rögtön bemenni, mert már messziről látta, hogy vára van, hanem az útról kissé letérve és letelepedve azon törte a fejét, hogy mitévő legyen. Közben egy arra tartó török lovas lovát felé fordítva odalovagolt, mert távolról látta, hogy ott ücsörög, és máris vallatóra fogta, hogy ki, és hogy miért ül ott, hogy hová igyekszik. Azt mondta az úrfi, hogy rác, mert ezt a nyelvet igen jól ismerte, és azért ül ott, mert a társát várja, azzal megy a városba. A ravasz török a város nevét kérdezte. Mikor nem tudta megmondani, azonnal sejtette, hogy szökött rabról van szó, ezért megfogta, megkötözte, majd a városba hurcolta, és ott béklyókba veretve tömlöcbe vetette.

Harmadnap elővezette, és megkérdezte, ért-e a lóápoláshoz, szolgálna-e híven neki, és megígérte, hogy egyezség esetén szabadon engedi. Az úrfi mindenre készségesen ajánlkozott, de mentegetődzött, hogy nemigen ért a lóápoláshoz, mert juhász. De megígérte, hogy majd azt is megtanulja. Három napig úgy-ahogy ellátta a lovakat, közben azt fürkészte, hol alacsonyabb a várfal, ami mögé éjszakára aludni bezárták. Mikor végre megtalálta, köteleket keresett, a leereszkedés megkönnyítésére csomókat kötött rájuk, még a pásztorövvel is megtoldotta. Bár messze volt még a földtől, de lábát a falrésekbe illesztve arra törekedett, nehogy a lábára essen, mert ha kificamítja, nem tud továbbmenni. Így hát leereszkedett. Mivel a jobb combjára zuhant, egy darabig ott feküdt, de amikor látta, hogy már pitymallik, feltápászkodott, és amilyen gyorsan csak tudott, futva a közeli berekbe bújt,majd egy fára mászva elrejtőzködött. 

Reggel aztán a szökést fölfedező törökök lóháton és vérebekkel mindent tűvé tettek. Már csak azért is nagy szorgalommal keresték, mert tudták, hogy még nem juthatott messzire. De Isten akaratából minden kopó más irányba kószált, a fához közel nem mentek, végül gazdáik nyomában hazatértek. Az úrfi az egész napot éhesen töltötte ott, majd a Hold pályája szerint (mivel nem ismerte a járást) Magyarországnak ama tája felé tartott, amelyre a lelkében rég igen sűrűn gondolt. Csakhogy akkor már nem bírta tovább az éhséget, de a városokba sem merészelt már bemenni. Csaknem beesteledett már, amikor egy faluhoz érkezett. Véletlen szerencséjére egy gazdát talált, aki éppen csőszt keresett a szőlejébe. Elgondolta, hogy jobb neki itt egy kicsit várni, amíg meg nem tudja, milyen úton és miféle helységeken át kelt mennie. Abban is reménykedett, hogy közben talán még valami útitársra is talál. 

Mivel nyolcvan oszporát ígértek fizetségként, vállalta a szőlő őrzését. Arra gondolt, hogy jobb is, ha nem túl sokat forgolódik emberek között. A. gazda azt mondta neki, hogy a szőlőbe törő disznókat bátran ölje meg, és húzza ki az országútra. Véletlenül előfordult, hogy a gazdának a sertései csörtettek a szőlőbe. Ahogy meglátta az úrfi, lándzsájával rögtön átszúrta az egyiket, a gazda szava szerint az országútra vonszolta. Amikor megjött a gazda, és meglátta, hogy a disznó az övé, mérges lett, és megfenyegette az úrfit, hogy az árát levonja majd a béréből. Az úrfi viszont azzal mentegetődzött, hogy nem tud különbséget tenni, melyik disznó a gazdáé és melyik másé, ezért ha nem akarja leöletni őket, akkor vagy fogadjon kanászt, vagy bízza rá a szőlőben a legeltetést. Erre aztán a gazda még dühösebb lett, és így viharzott el. Csakhogy megint az történt, hogy - mert a disznók szokás szerint újra á szőlőbe törtek - az úrfi ismét leszúrt egyet belőlük. Ahogy megtudta a gazda, úgy gondolta, hogy ez mégiscsak tűrhetetlen, és ezért az úrfit mérhetetlen haragjában meg akarta verni, és amikor elment, mindenfélével megfenyegette, vagyis azzal, hogy panaszt tesz a zsupánnál (ezzel a névvel illetik a bírót), és átadja neki, hogy verje béklyókba.

Ahogy ezt hallotta az úrfi, úgy gondolta, nem várhat ott tovább. Attól félt, hogy a zsupán kezébe kerülve netán fölismerik, hogy ki is ő voltaképpen, máris útnak eredt, és két nap és két éjjel hatalmas utat megtéve Karom városához ért. Félve lépett be ide, nehogy valami hasonló történjen vele, mint korábban, mert nem tudta a város nevét. Véletlenül, de inkább Isten rendeléséből egy szláv nemzetségű asszony akadt útjába, akit megszólított, mert ruhájáról megismerte, hogy keresztény. Kérdezte, hogy kicsoda, hogy Magyarországnak mely részéről rabolták.

Az asszony elmondta, hogy szláv nemzetből való, és hogy régen olyan helyen lakott, mely a Perényi Péter birtokában levő Valpó várához tartozott. Ezt hallva ugyancsak megörült az úrfi, és amit senki halandónak nem mert elárulni, azt erre a menyecskére, aki keresztény is volt, és valamikor az apja birtokán is lakott, rábízta, de előbb megeskette, hogy senkinek sem mondja el. Elárulta neki, hogy ő Perényi Péternek az a fia, akit apja régen a török császárnak adott túszul, egyúttal kérte, hogy kerítsen neki egy megbízható embert, aki Magyarországra vezeti. És hogy még inkább megőrizze esküjét, anyjává fogadta, és sok mindent ígért, ha eljut épségben Magyarországra, és ha (minthogy már felszabadították) őutána oda vissza akarna térni. A nő boldog volt, hogy ilyen nagy titkot bíztak rá, örvendezve, a várható jutalomban reménykedve, és örülve, hogy ilyen nagy szökésben segíthet, az eltévedt úrfit házába vezette, és kerített neki egy rác nemzetből való, istenfélő embert, hogy az majd elvezeti őt Magyarországra. A mindentől félő úrfi eskü terhe alatt ennek is elmondta, ki ő, de hogy az eskü még tartósabb legyen, megígérte, hogy örökké testvérbátyjakent bánik majd vele, ha hűséggel elviszi őt Magyarországra. Az ember, miután hirtelen megcsillant a remény, hogy elűzheti a szegénységet, vállalta az úrfi vezetését, és másnap útra keltek.

Péterváradjához érve, ahol a beglerbég seregének átszállítására hidat ácsoltak a Dunán, kérdezni kezdték őket, hogy kifélék, honnan jönnek és hova mennek. Azt mondták, hogy rácok, és Karom városából jönnek, hogy Törökország határán magasabb zsoldért szolgáljanak, mert hallották, hogy ott a mangároknak (vagy ahogy közismerten mondják, a martalócoknak) jó nagy a fizetésük. Azt állították, hogy azok. A martalócok ugyanis olyan átkozott emberek (ha ugyan kiérdemlik, hogy embernek nevezzék őket), akiket ii törökök arra használnak, hogy feldúlják minden ország határvidékét. Éjjeli és - ha csak lehet - nappali tolvajok is, erdőkön és hegyeken lapulnak, és elfogják a gyanútlan útonjárókat.

Ha még többen vannak, gyakran még a tanyákat és falvakat is megrohanják, a férfiakat asszonyostul és gyermekestül összekötözve elhurcolják, és nappal - miután szájukba pecket tömtek, nehogy kiálthassanak - megkötözve erdők mélyén tartják, és éjszaka ismét továbbviszik, és Törökországban végül eladják őket. Csakhogy amikor a hídépítésre ügyelő törökök alaposabban megnézték az úrfit, valamivel nemesebb természetet láttak benne, mint ami az olyasféle emberekhez illik, és faggatni kezdték, hogy nem nemes-e. A rác azt válaszolta, hogy ez az ő öccse, de még tapasztalatlan, mert eddig csak otthon volt, és katonai munkákban sem forgott, és emiatt fehér kicsit. Bármennyire is úgy látszott hogy van azért ebben valami igazság, a törökök mégis kételkedtek az úrfi kilétében, és mindkettőt lefogták, és kegyetlen béklyókba verve tömlöcbe vetették. Harmadnap elővezették őket, levették a béklyókat, és megparancsolták, hogy szálljanak be az egyik bárkába, abba, amelyikkel a hídhoz való fát szokták szállítani. És négy napon át ebben a munkában dolgoztatták őket, úgyhogy az úrfi (ahogy nekem mesélte) csaknem belehalt már az éhségbe és a hajózás fáradalmába. Negyednap aztán, úgy estefelé, Nándorfehérvárnak kezdtek ereszkedni, ahol korábban az úrfit fogságban tartották, és ezért sokan ismerték. Féltek hát, hogy felismerik, ha odahajóznak. Mivel a fáradt törökök is erőre akartak kapni, elhatározták, hogy a bárkákat partra húzatva rövid időre megpihennek, és a bárkákból kiszállva tűzre való, száraz fadarabokat hordatnak össze. A rác és az úrfi szorgosan részt vett e munkában. Közben egyszer-másszor távolabbra merészkedve hordozták a fákat, harmadszor Nóé galambját utánozva lopták ki magukat, és többé már nem is tértek vissza. A törökök egy darabig kutattak utánuk, de aztán újra a bárkákra szálltak és elmentek. De azért a rác egészen addig loholt az úton az úrfival, míg csak el nem vitte valami rokonaihoz. Minthogy épp kölesaratás közben érték őket, ráparancsolt az úrfira, hogy a szántó végén telepedjen le a kölesbe, ő meg atyafiságá-hoz lépve üdvözölte őket, majd így szólt. Mit dolgoztok itt? Mért töritek magatokat örökké murikával? Olyan szerencsét adott Isten, hogy mindnyájan boldogan élhetnénk, ha segítetek abban, amit most elmondok.

Azok közelebb húzódtak hát, kissé félrevonult velük, és szavukat véve előadta nekik az egész »gyet, nagyon kérte, segítsenek az úrfit kalauzolni. Attól tartott ugyanis, hogy Törökország hátárán újból elfogják őket, mert tudta, hogy ott alaposabban kifaggatják az embereket, honnét jönnek, hová mennek, ahogy az már lenni szokott minden országhatáron, különösen mostanság. Azok szíves örömest segítségüket ígérték és velük együtt hazamenve ennivalót hoztak, és a kiéhezetteket étellel erősítették. Mikor az út miatti fáradtságtól kimerült úrfi látta, hogy azok még tovább akarnak inni, fekvőhelyet kért, majd mikor az elkészült, aludni tért. Azoknak viszont, ahogy az már poharazás közben lenni szokott, jócskán megoldódott a nyelvük, és az úrfi hazavitelét is meghányták-vetették. Végül egyikük, mécsessel kezében odalépett az úrfihoz, és azt leste, alszik-e már. Az úrfi csukott szemmel, sőt kicsit még horkolva is alvást színlelt, de minden izavukra fiilelt. Amikor már részegek voltak a portól, az az ember, amelyik a mécsest fogva az irfit kémlelte, arra kezdte rábeszélni a többit,
hogy ne rohanjanak nyilvánvaló vesztükbe, mert veszélyes dolog foglyot, főleg ilyen fontosat, Magyarországra vezetni, mert ha a határon valahol fölismerik, büntetésként mindnyájan a fejükkel fizetnek. Jobb volna eladni őt valamelyik töröknek, csak nem kell megmondani, hogy kiről is van szó, és jobb biztos pénzt zsebre vágni, mint nagy ajándékokban reménykedve nyűt veszélybe kerülni érte. így ugyanis még az úrfi is kiszabadulhat valaha, ők meg minden veszély és félelem nélkül kapnak pénzt. Hozzátette még, jobb, ha az ember megtart ma egy verebet, mintha azt elereszti, és holnapi darura vár. A többieket meggyőzte ez az okoskodás. Máris hívtak egy török kereskedőt, megmutatták neki az alvó (legalábbis ők úgy gondolták) úrfit. Azt mondták, hogy egészséges, de - azzal az ürüggyel, hogy kifárasztotta az út - nem keltették föl. Miután a kereskedő hatvan aranyat ígért, megállapodtak a vételárban, de az elszállítás idejét másnap délutánra beszélték meg. A mindent halló úrfi pirkadatkor tüstént fölkelt, és felébresztette a maga rácát, aki a sok bortól még mindig horkolva aludt. Félrevonta őt, és emlékeztette a kimondott esküre és a rokoni kötelékre. Az Isten szerelmére kérte, hogy hitét ne szegje meg, és megígérte, hogy sohasem fogja szemére vetni, amit este a füle hallatára a többiekkel együtt határozott, csak mindig emlékezzen a kötelességére. Az elpirult a szégyentől, mukkanni sem tudott, amikor megtudta, hogy az úrfi mindent hallott, amit előző nap beszéltek. Végül megesküdött, hogy jót akar neki, és atyafiságá-hoz menve nemcsak hogy mindent elmesélt, hanem még könyörgött is nekik, hogy ha már nem


lük, végül kinyittatta a kisebbik kaput, és kemény vitézeket véve maga mellé, a várba vezette őket. Itt csak az az egy bibéje volt a dolognak, hogy senki sem ismerte az úrfit, de testének némely biztos vonala, arca és beszéde alapján úgy látták, hogy apjára hasonlít. Ezért aztán hogy futárt menesztettek Soklyos várába, ott hirtelen mindenkin oly nagy boldogság lett úrrá, hogy bár szörnyű pestis gyötörte a várost, a gyászon túltett az öröm. Tüstént választottak tehát ötven vitézt, akik éjjel Valpó várához lovagoltak, az úrfit pedig apai birtokainak örököseként a legnagyobb tisztelettel fogadták, és Soklyos várába vezették, de a pestis tombolása miatt nem engedték, hogy annál az éjszakánál tovább is maradjon, ezért másnap a közeli Pécs városába kísérték. Kinek ily szerencsés visszatérte alkalmából ezt a verset költöttem Vas Mihálynak, a siklósi várnagynak, amikor én siklósi iskolamester voltam:

Végtelen isteni gondviselés az, jó fejedelmem, hogy bajaink borúján ő maga jő mifelénk. Kétszeri tömlöcből kiragadta korábban urunkat, most kiragadta fiad, megsegítette bizony. Rég ugyanígy szabadult meg József a szörnyű bilincsből, kit sok idő múltán apja kezébe adott. Nézi fiát, és ölelve melengeti a rá vágyakozva sokat szenvedő anya, csak az az egy szomorítja, hogy nincs mellette a férje, aki vele megoszthatná ezt a boldogságot.

Vége a műnek.

Téglásy Imre fordítása
forrás: Sztárai Mihály: História Perényi ferenc kiszabadulásáról

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése