Nem bízta el magát a
féktelenségben, hanem feladatára figyelve a legnagyobb tekintéllyel állt
három sátor élén, miközben azt fontolgatta, hol kínálkozik szökésre
megfelelő hely. Amikor Karomvár felé tartva letáboroztak, és már csaknem
három napot vesztegeltek ott, bár az úrfi észrevette, hogy titkos
őrizői még nem hagyták magára, mégis arra gondolt, jobb alkalma lesz a
szökésre Törökországban, ahol eddig viszonylag még hanyagul őrizték,
mint Magyarország határán. így aztán reggel, a Szentlélek segítségül
hívása után, szokásától eltérően többet járkált a sátrak előtt, és
figyelni kezdte a sátrak között kockázó őrzőket is, és fülét hegyezve
hallgatódzott, hogy miről beszélnek. Az egyik azt morogta, nem érti,
miért van olyan sokat távol a sátraktól. Amikor ezt meghallotta az úrfi,
úgy tett, mintha vizelne, és a sűrű csalit felé tartva övét oldozgatta.
Más őrzők ennek láttán azt mondták, hogy a természet dolgára szabad
neki félremenni, és hogy hosszú sarkantyúkkal amúgy sem tudna elfutni.
Ahogy ezek elhangzottak, és eltűnt a szemük elől, az összes török már
csak a kockára figyelt. Akkor az úrfi lehajolt, és a hosszú sarkantyúk
miatt terhessé váló csizmákat lehúzta, és válláról is ledobta a
bíborszínű palástot, majd hirtelen futásnak eredt, át-lábolt egy sással
teli mocsaras vízen, és gyorsan a közeli erdőbe vetette magát. Jó
hosszan elnyúló erdőség volt, melyben úttalan utakon törtetve csak arra
az egyre ügyelt, nehogy bárkivel is szembe találkozzék. De az erdő
szélén mégis egy juhászba botlott, aki még mielőtt ő észrevehette volna,
már előbb meglátta.
Arra
gondolt, hogy veszélyes volna elmenni mellette, ezért odament hozzá, és
felajánlotta, hogy bíborszínű ruháit, minden vitézi ékességével együtt
odaadja neki, ha a saját tetves gubáját, bocskorát és pásztorsüvegét
elcseréli vele, és megfogadja, hogy senkinek egy árva szót sem i szól a
szökésről. De azért ő nem mondta meg, hogy kicsoda. A juhász a nagy
nyereségtől hirtelen lázba jött, Istenre és az összes égiekre (horvát
volt ugyanis) esküdözött, hogy senkinek egy szót sem szól. Egészen
Glaucusnak Diomédésszel tett cseréjét utánozva átvette tőle a vitézi
ékességeket, és átadta neki a maga pásztori holmijait. Az arannyal és
drágakövekkel díszített török süveg helyett (amit zarkulyának hívnak) a
maga bozontos süvegét adta neki, az aranyláncokkal ékesített, bíborszínű
öltözék helyett a maga tetvektől hemzsegő gubáját mérte hozzá, a vitézi
öv helyett pásztorkötéllel övezte föl, a skarlátszínű bugyogó helyett
bojtos kapcába öltöztette, a csizma és az aranysarkantyú helyett
nyersbőr bocskorral kötötte körül a bokáját, az ezüsttel és arannyal
dúsan kivert tőr és kard helyett egy vasszögekkel megerősített bunkót és
egy lándzsát adott neki. Végül aztán mindenféle utakat magyarázva egy
útra vezette, és ott minden jót kívánva elbocsátotta. Miután így ruhát
váltott az úrfi, úgy gondolta, jobban jár, ha így van öltözve, mintha az
ajándékul kapott öltözetet viseli, ugyanis ez biztonságos, mert így
senki nem ismeri fel, és nem ölik meg őt a pompás öltözékért. De az az
egy gondja volt, hogy nem tudta a városok nevét, amelyeken át kellett
jutnia, mert még azt sem merte elárulni a pásztornak, hogy
Magyarországra menne.
És
miután három nap és három éjjel ekképp gyalogolva végül ugyancsak
elgyengült, és tovább már nem bírta az éhséget sem, egy mezővároshoz
ért. Nem mert rögtön bemenni, mert már messziről látta, hogy vára van,
hanem az útról kissé letérve és letelepedve azon törte a fejét, hogy
mitévő legyen. Közben egy arra tartó török lovas lovát felé fordítva
odalovagolt, mert távolról látta, hogy ott ücsörög, és máris vallatóra
fogta, hogy ki, és hogy miért ül ott, hogy hová igyekszik. Azt mondta az
úrfi, hogy rác, mert ezt a nyelvet igen jól ismerte, és azért ül ott,
mert a társát várja, azzal megy a városba. A ravasz török a város nevét
kérdezte. Mikor nem tudta megmondani, azonnal sejtette, hogy szökött
rabról van szó, ezért megfogta, megkötözte, majd a városba hurcolta, és
ott béklyókba veretve tömlöcbe vetette.
Harmadnap elővezette, és megkérdezte, ért-e
a lóápoláshoz, szolgálna-e híven neki, és megígérte, hogy egyezség
esetén szabadon engedi. Az úrfi mindenre készségesen ajánlkozott, de
mentegetődzött, hogy nemigen ért a lóápoláshoz, mert juhász. De
megígérte, hogy majd azt is megtanulja. Három napig úgy-ahogy ellátta a
lovakat, közben azt fürkészte, hol alacsonyabb a várfal, ami mögé
éjszakára aludni bezárták. Mikor végre megtalálta, köteleket keresett, a
leereszkedés megkönnyítésére csomókat kötött rájuk, még a pásztorövvel
is megtoldotta. Bár messze volt még a földtől, de lábát a falrésekbe
illesztve arra törekedett, nehogy a lábára essen, mert ha kificamítja,
nem tud továbbmenni. Így hát leereszkedett. Mivel a jobb combjára
zuhant, egy darabig ott feküdt, de amikor látta, hogy már pitymallik,
feltápászkodott, és amilyen gyorsan csak tudott, futva a közeli berekbe
bújt,majd egy fára mászva elrejtőzködött.
Reggel
aztán a szökést fölfedező törökök lóháton és vérebekkel mindent tűvé
tettek. Már csak azért is nagy szorgalommal keresték, mert tudták, hogy
még nem juthatott messzire. De Isten akaratából minden kopó más irányba
kószált, a fához közel nem mentek, végül gazdáik nyomában hazatértek. Az
úrfi az egész napot éhesen töltötte ott, majd a Hold pályája szerint
(mivel nem ismerte a járást) Magyarországnak ama tája felé tartott,
amelyre a lelkében rég igen sűrűn gondolt. Csakhogy akkor már nem bírta
tovább az éhséget, de a városokba sem merészelt már bemenni. Csaknem
beesteledett már, amikor egy faluhoz érkezett. Véletlen szerencséjére
egy gazdát talált, aki éppen csőszt keresett a szőlejébe. Elgondolta,
hogy jobb neki itt egy kicsit várni, amíg meg nem tudja, milyen úton és
miféle helységeken át kelt mennie. Abban is reménykedett, hogy közben
talán még valami útitársra is talál.
Mivel
nyolcvan oszporát ígértek fizetségként, vállalta a szőlő őrzését. Arra
gondolt, hogy jobb is, ha nem túl sokat forgolódik emberek között. A.
gazda azt mondta neki, hogy a szőlőbe törő disznókat bátran ölje meg, és
húzza ki az országútra. Véletlenül előfordult, hogy a gazdának a
sertései csörtettek a szőlőbe. Ahogy meglátta az úrfi, lándzsájával
rögtön átszúrta az egyiket, a gazda szava szerint az országútra
vonszolta. Amikor megjött a gazda, és meglátta, hogy a disznó az övé,
mérges lett, és megfenyegette az úrfit, hogy az árát levonja majd a
béréből. Az úrfi viszont azzal mentegetődzött, hogy nem tud különbséget
tenni, melyik disznó a gazdáé és melyik másé, ezért ha nem akarja
leöletni őket, akkor vagy fogadjon kanászt, vagy bízza rá a szőlőben a
legeltetést. Erre aztán a gazda még dühösebb lett, és így viharzott el.
Csakhogy megint az történt, hogy - mert a disznók szokás szerint újra á
szőlőbe törtek - az úrfi ismét leszúrt egyet belőlük. Ahogy megtudta a
gazda, úgy gondolta, hogy ez mégiscsak tűrhetetlen, és ezért az úrfit
mérhetetlen haragjában meg akarta verni, és amikor elment, mindenfélével
megfenyegette, vagyis azzal, hogy panaszt tesz a zsupánnál (ezzel a
névvel illetik a bírót), és átadja neki, hogy verje béklyókba.
Ahogy
ezt hallotta az úrfi, úgy gondolta, nem várhat ott tovább. Attól félt,
hogy a zsupán kezébe kerülve netán fölismerik, hogy ki is ő voltaképpen,
máris útnak eredt, és két nap és két éjjel hatalmas utat megtéve Karom
városához ért. Félve lépett be ide, nehogy valami hasonló történjen
vele, mint korábban, mert nem tudta a város nevét. Véletlenül, de inkább
Isten rendeléséből egy szláv nemzetségű asszony akadt útjába, akit
megszólított, mert ruhájáról megismerte, hogy keresztény. Kérdezte, hogy
kicsoda, hogy Magyarországnak mely részéről rabolták.
Az
asszony elmondta, hogy szláv nemzetből való, és hogy régen olyan helyen
lakott, mely a Perényi Péter birtokában levő Valpó várához tartozott.
Ezt hallva ugyancsak megörült az úrfi, és amit senki halandónak nem mert
elárulni, azt erre a menyecskére, aki keresztény is volt, és valamikor
az apja birtokán is lakott, rábízta, de előbb megeskette, hogy senkinek
sem mondja el. Elárulta neki, hogy ő Perényi Péternek az a fia, akit
apja régen a török császárnak adott túszul, egyúttal kérte, hogy
kerítsen neki egy megbízható embert, aki Magyarországra vezeti. És hogy
még inkább megőrizze esküjét, anyjává fogadta, és sok mindent ígért, ha
eljut épségben Magyarországra, és ha (minthogy már felszabadították)
őutána oda vissza akarna térni. A nő boldog volt, hogy ilyen nagy titkot
bíztak rá, örvendezve, a várható jutalomban reménykedve, és örülve,
hogy ilyen nagy szökésben segíthet, az eltévedt úrfit házába vezette, és
kerített neki egy rác nemzetből való, istenfélő embert, hogy az majd
elvezeti őt Magyarországra. A mindentől félő úrfi eskü terhe alatt ennek
is elmondta, ki ő, de hogy az eskü még tartósabb legyen, megígérte,
hogy örökké testvérbátyjakent bánik majd vele, ha hűséggel elviszi őt
Magyarországra. Az ember, miután hirtelen megcsillant a remény, hogy
elűzheti a szegénységet, vállalta az úrfi vezetését, és másnap útra
keltek.
Péterváradjához
érve, ahol a beglerbég seregének átszállítására hidat ácsoltak a Dunán,
kérdezni kezdték őket, hogy kifélék, honnan jönnek és hova mennek. Azt
mondták, hogy rácok, és Karom városából jönnek, hogy Törökország határán
magasabb zsoldért szolgáljanak, mert hallották, hogy ott a mangároknak
(vagy ahogy közismerten mondják, a martalócoknak) jó nagy a fizetésük.
Azt állították, hogy azok. A martalócok ugyanis olyan átkozott emberek
(ha ugyan kiérdemlik, hogy embernek nevezzék őket), akiket ii törökök
arra használnak, hogy feldúlják minden ország határvidékét. Éjjeli és -
ha csak lehet - nappali tolvajok is, erdőkön és hegyeken lapulnak, és
elfogják a gyanútlan útonjárókat.
Ha
még többen vannak, gyakran még a tanyákat és falvakat is megrohanják, a
férfiakat asszonyostul és gyermekestül összekötözve elhurcolják, és
nappal - miután szájukba pecket tömtek, nehogy kiálthassanak -
megkötözve erdők mélyén tartják, és éjszaka ismét továbbviszik, és
Törökországban végül eladják őket. Csakhogy amikor a hídépítésre ügyelő
törökök alaposabban megnézték az úrfit, valamivel nemesebb természetet
láttak benne, mint ami az olyasféle emberekhez illik, és faggatni
kezdték, hogy nem nemes-e. A rác azt válaszolta, hogy ez az ő öccse, de
még tapasztalatlan, mert eddig csak otthon volt, és katonai munkákban
sem forgott, és emiatt fehér kicsit. Bármennyire is úgy látszott hogy
van azért ebben valami igazság, a törökök mégis kételkedtek az úrfi
kilétében, és mindkettőt lefogták, és kegyetlen béklyókba verve tömlöcbe
vetették. Harmadnap elővezették őket, levették a béklyókat, és
megparancsolták, hogy szálljanak be az egyik bárkába, abba, amelyikkel a
hídhoz való fát szokták szállítani. És négy napon át ebben a munkában
dolgoztatták őket, úgyhogy az úrfi (ahogy nekem mesélte) csaknem
belehalt már az éhségbe és a hajózás fáradalmába. Negyednap aztán, úgy
estefelé, Nándorfehérvárnak kezdtek ereszkedni, ahol korábban az úrfit
fogságban tartották, és ezért sokan ismerték. Féltek hát, hogy
felismerik, ha odahajóznak. Mivel a fáradt törökök is erőre akartak
kapni, elhatározták, hogy a bárkákat partra húzatva rövid időre
megpihennek, és a bárkákból kiszállva tűzre való, száraz fadarabokat
hordatnak össze. A rác és az úrfi szorgosan részt vett e munkában.
Közben egyszer-másszor távolabbra merészkedve hordozták a fákat,
harmadszor Nóé galambját utánozva lopták ki magukat, és többé már nem is
tértek vissza. A törökök egy darabig kutattak utánuk, de aztán újra a
bárkákra szálltak és elmentek. De azért a rác egészen addig loholt az
úton az úrfival, míg csak el nem vitte valami rokonaihoz. Minthogy épp
kölesaratás közben érték őket, ráparancsolt az úrfira, hogy a szántó
végén telepedjen le a kölesbe, ő meg atyafiságá-hoz lépve üdvözölte
őket, majd így szólt. Mit dolgoztok itt? Mért töritek magatokat örökké
murikával? Olyan szerencsét adott Isten, hogy mindnyájan boldogan
élhetnénk, ha segítetek abban, amit most elmondok.
Azok
közelebb húzódtak hát, kissé félrevonult velük, és szavukat véve
előadta nekik az egész »gyet, nagyon kérte, segítsenek az úrfit
kalauzolni. Attól tartott ugyanis, hogy Törökország hátárán újból
elfogják őket, mert tudta, hogy ott alaposabban kifaggatják az
embereket, honnét jönnek, hová mennek, ahogy az már lenni szokott minden
országhatáron, különösen mostanság. Azok szíves örömest segítségüket
ígérték és velük együtt hazamenve ennivalót hoztak, és a kiéhezetteket
étellel erősítették. Mikor az út miatti fáradtságtól kimerült úrfi
látta, hogy azok még tovább akarnak inni, fekvőhelyet kért, majd mikor
az elkészült, aludni tért. Azoknak viszont, ahogy az már poharazás
közben lenni szokott, jócskán megoldódott a nyelvük, és az úrfi
hazavitelét is meghányták-vetették. Végül egyikük, mécsessel kezében
odalépett az úrfihoz, és azt leste, alszik-e már. Az úrfi csukott
szemmel, sőt kicsit még horkolva is alvást színlelt, de minden izavukra
fiilelt. Amikor már részegek voltak a portól, az az ember, amelyik a
mécsest fogva az irfit kémlelte, arra kezdte rábeszélni a többit,
hogy
ne rohanjanak nyilvánvaló vesztükbe, mert veszélyes dolog foglyot,
főleg ilyen fontosat, Magyarországra vezetni, mert ha a határon valahol
fölismerik, büntetésként mindnyájan a fejükkel fizetnek. Jobb volna
eladni őt valamelyik töröknek, csak nem kell megmondani, hogy kiről is
van szó, és jobb biztos pénzt zsebre vágni, mint nagy ajándékokban
reménykedve nyűt veszélybe kerülni érte. így ugyanis még az úrfi is
kiszabadulhat valaha, ők meg minden veszély és félelem nélkül kapnak
pénzt. Hozzátette még, jobb, ha az ember megtart ma egy verebet, mintha
azt elereszti, és holnapi darura vár. A többieket meggyőzte ez az
okoskodás. Máris hívtak egy török kereskedőt, megmutatták neki az alvó
(legalábbis ők úgy gondolták) úrfit. Azt mondták, hogy egészséges, de -
azzal az ürüggyel, hogy kifárasztotta az út - nem keltették föl. Miután a
kereskedő hatvan aranyat ígért, megállapodtak a vételárban, de az
elszállítás idejét másnap délutánra beszélték meg. A mindent halló úrfi
pirkadatkor tüstént fölkelt, és felébresztette a maga rácát, aki a sok
bortól még mindig horkolva aludt. Félrevonta őt, és emlékeztette a
kimondott esküre és a rokoni kötelékre. Az Isten szerelmére kérte, hogy
hitét ne szegje meg, és megígérte, hogy sohasem fogja szemére vetni,
amit este a füle hallatára a többiekkel együtt határozott, csak mindig
emlékezzen a kötelességére. Az elpirult a szégyentől, mukkanni sem
tudott, amikor megtudta, hogy az úrfi mindent hallott, amit előző nap
beszéltek. Végül megesküdött, hogy jót akar neki, és atyafiságá-hoz
menve nemcsak hogy mindent elmesélt, hanem még könyörgött is nekik, hogy
ha már nem
lük,
végül kinyittatta a kisebbik kaput, és kemény vitézeket véve maga
mellé, a várba vezette őket. Itt csak az az egy bibéje volt a dolognak,
hogy senki sem ismerte az úrfit, de testének némely biztos vonala, arca
és beszéde alapján úgy látták, hogy apjára hasonlít. Ezért aztán hogy
futárt menesztettek Soklyos várába, ott hirtelen mindenkin oly nagy
boldogság lett úrrá, hogy bár szörnyű pestis gyötörte a várost, a
gyászon túltett az öröm. Tüstént választottak tehát ötven vitézt, akik
éjjel Valpó várához lovagoltak, az úrfit pedig apai birtokainak
örököseként a legnagyobb tisztelettel fogadták, és Soklyos várába
vezették, de a pestis tombolása miatt nem engedték, hogy annál az
éjszakánál tovább is maradjon, ezért másnap a közeli Pécs városába
kísérték. Kinek ily szerencsés visszatérte alkalmából ezt a verset
költöttem Vas Mihálynak, a siklósi várnagynak, amikor én siklósi
iskolamester voltam:
Végtelen
isteni gondviselés az, jó fejedelmem, hogy bajaink borúján ő maga jő
mifelénk. Kétszeri tömlöcből kiragadta korábban urunkat, most kiragadta
fiad, megsegítette bizony. Rég ugyanígy szabadult meg József a szörnyű bilincsből, kit sok idő múltán apja kezébe adott.
Nézi fiát, és ölelve melengeti a rá vágyakozva sokat szenvedő anya,
csak az az egy szomorítja, hogy nincs mellette a férje, aki vele
megoszthatná ezt a boldogságot.
Vége a műnek.
Téglásy Imre fordítása
forrás: Sztárai Mihály: História Perényi ferenc kiszabadulásáról
forrás: Sztárai Mihály: História Perényi ferenc kiszabadulásáról
