Török hadjáratok

Nagy Szulejmán szultán személyesen vezetett hadat Magyarország ellen 1521-ben, 1526-ban, 1529-ben (ekkor Bécset is megostromolta), 1532-ben, 1541-ben, 1543-ban és végezetül 1566-ban, mikor is itt lelte halálát Szigetvár ostrománál. 

Nem lehet tagadni, hogy figyelme kiemelten erre a térségre, Közép-Európa és a Nyugat felé mutatott. Mint valami "új Iszkander" most Keletről tört előre, hogy hatalma alá vegye az egész Nyugatot. Innen azonban már nem juthatott tovább...

Az első lépcső 1521-es és az 1526-os nagy hadjárat volt Magyarország ellen. Ekkor a szultán feltörte a régi középkori eredetű védelmi rendszert s biztosította hódításainak sikeres folytatását... 1547-ig immár ekkora terület került az oszmán hódítók kezébe.

Szigethiek portyái

1559. júliusának közepén keltezve jöttek ki a szultáni utasítások és összeírások, melyek pontosan beszámolnak arról, hogy a szigetiek merészen a szegedi bég hatalma alá tartozó Zombor alá mentek - igaz nagy veszteséget szenvedtek.

Szigetiek portyái át a Dunán a dél-alföldi régióba…

Említettük már, hogy az 1556-os sikeres várvédelem után fordult a kocka: immár a szigeti vitézek léptek fel támadólag a törökökkel szemben, s nem hogy a vár környékére vont szorító hódoltató gyűrűt törték fel, hanem egészen Tolnáig, Mohácsig jártak adóztatni, sőt átkeltek a Dráván s nem egyszer a Dunán, hogy a török birtokokat háborgassák…

Nem csupán a katonai megfontolás, vagyis a védelem csekély erejének kompenzálása a gyors mozgással, a preventív csapásokkal – a legjobb védekezés a támadás elvének gyakorlata – állandósította a portyázó hadműveleteket, hanem a hiányos ellátás – a „se pénz, se posztó” napi valósága. Éppen ez ellátási hiányok pótlásai miatt is állandósultak a végházak népeinek portyái, és beütései az ellenséges ellenőrizte területekre. Amiként a szigetvári vitézek is állandó gondot okoztak a szomszédos török végházak népeinek, illetve már a beljebb fekvő, Duna mentén észak felé vezető felvonulási útvonalat is veszélyeztették. Sőt a források tanúsága szerint még a nagy folyamon is átkeltek, s a dél-alföldi régióba is elkalandoztak. A szultáni tanács is foglalkozott ezzel, miként ez egy 1559. július 14-én kelt defterből kiderül, amely arról szól, hogy meg kell erősíteni a zombori náhije falvait, mert azokat „szüntelenül dúlják a Szigetvár nevű hitetlen vár hajdúi.”

Máskor amikor a Porta számon kérte Horváth Márkót, hogy a csapatai miért fenyegetik szüntelen és dúlják a mohácsi szandzsák területét, miért ejtenek foglyokat – amiként most is Szigetben raboskodik számos muszlim utazó és szpáhi – akkor a szigeti várkapitány azt írta válaszul, hogy ő erről semmit sem tud, s a portyákat Zrínyi Miklós és Nádasdy Tamás vitézei hajtják végre (!). Akármint is volt mindezekből a példákból kitetszik a Hódoltság frontvonal volt, ahol a „béke idején” sem lehetett fegyvernyugvás.

Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. Zrínyitől Rákócziig. – kézirat.

Mühimme defteri 3, 46/111. Konstantinápoly. 1559. július 14. csütörtök. Müszellemek felfogadása a Budáról Szegedre vezető út védelmére. In: Szultáni tanács… 14. vagy ugyancsak itt olvasható, hogy éppen a szegedi Dervis bég jelenti amint a Zombornál a foszogató szigetieket a törökök megverték: négy parancsnoknak (értsd. tisztnek) és 85 vitéznek a fejét vették, valamint kilenc foglyot ejtettek. Ez elég jelentős vesztesége volt a magyaroknak, ha figyelembe vesszük, hogy a forrás arról szól, hogy „Horváth Márk szigetvári kapitány az említett várban (ti. Szigetvárban) 125 puskás hajdú választott ki, élükre négy parancsnokot állított és két zászlót adva nékik a zombori vár alatt levő város kirablására küldte őket.” Lásd. Mühimme defteri 3, 49/118. Konstantinápoly 1559. július 16. A szigetvári hajdúk portyája és veresége Zombornál. In: Szultáni tanács… 16.
Mühimme defteri 3, 184/509 Konstantinápoly 1559. november 13. A hajdúk elfogása és a béke betartása. In: Szultáni tanács… 52-53.

 

A kép - mely Sugár István: Szigetvár és viadala c. munkában jelent meg - az látható, hogy a szigetiek cc. 70 km sugarú körben portyáztak; nos ezt most cáfoltuk azzal, hogy bemutattuk a Portán írt beszámolókat. A szigetvári vitézek ezen a távolságon sokszorosan túlléptek - igaz gyakoribb vendégek voltak a szűkebb régióban, de az ilyen hosszú portyáktól sem riadtak vissza.

A hősi vitézi attitűd...

Felvetődik a kérdés, hogy miért vállalták a végváriak ezt az önfeláldozó küzdelmet? És itt nem csupán Zrínyi példájáról beszélhetünk, hiszen láthattuk mindezt, Jurisics Miklós, Szondi György, Losonczy István, vagy Dobó István példáján is…

Bizton állíthatjuk, hogy a korban e hősies magatartásforma, avagy "emberül" viselkedni a harcmezőn, a kor követendő magatartás mintája volt. A vitézi életre való felkészítés, már kicsiny gyermekkortól fogva elkezdődött, s mind a környezet, mind az ideológiai háttér, a vallásos neveltetés – történjék az akár katolikus, akár protestáns légkörben –, arra tanította őket, hogy a "hitért és a hazáért" harcolni, s akár az életet áldozni a legnagyobb érdem.

Ezt mindaz a történeti helyzet felerősítette, amelynek a XVI-XVII. századi Magyarország foglya volt. Különösen hangsúlyos, hogy ez a magatartás minta, nem csupán valami lovagi korból áthagyományozódott, Don Quijote-i ábránd volt, hanem nagyon is élő valóság. Mindezt még az is felerősítette, hogy legtöbb esetben – de nem feltétlenül – mindazok, akik ily példát adtak, s tanúságot mutattak, azok gyakran saját birtokuk védelmében nem egyszer kénytelenek is voltak küzdeni, másrészt azonban az is elfogadott nézet volt, hogy az uralkodó szolgálata, a "haza védelme" hasznos és elengedhetetlen kötelesség.

Ugyanakkor az sem elhanyagolható és meggondolandó szempont – amelyet a mai korszak embere csak nehezen érthet meg –, hogy a XVI-XVII. század magyarországi világa, a "török világ", veszélyes korszak volt, melyben az állandósult harc nem rejtette el a halál arcát, mondhatni, annak élménye mindennapos volt: a harcban forgódók – s gyakran a "békés" lakosság – élete is állandó veszélyben forgott. A helytállást a bátorság és a rendíthetetlenség példázza. Az önmagát feláldozó hős példája élő és serkentő erőt képvisel.

Szondi György hősies vitézsége egy XIX. századi ábrázoláson.

Az önfeláldozó küzdelem sohasem hiábavaló, miként példát jelentett Szondi György és Losonczy István és Dobó István hősiessége 1552-ben. Bennük fel sem merült a kérdés, hogy ne áldoznák életüket a hazáért és a hitért. (...) 

Az európai keresztény kultúra férfiúi ideáltípus már hosszú ideje a "harcos hős" és a "szent" volt. Az önfeláldozó, az egyéni érdekeiről a közösség javára (ti. respublica Christiana) lemondó, és ha kell az életét is gondolkodás nélkül feláldozó férfi.

Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. Zrínyitől Rákócziig. – kézirat

A várak török serege

A várakban elhelyezett török őrség sem csak törökökből állt. Példa erre az Ozorán állomásozó müsztahfizok és topcsik jegyzéke (1559. október 02.)

Iszkander Darabuzun dizdár, napizsoldja 15 akcse.
Alatta 4 bülükben 38 ember, 6-7 akcse napi zsoldal. 

Együtt 39 egyén, kik Szemendrei, Bosnyák, Pozsegai származásúak. 

Ozorai közölük 2 egyén és Bácsi is kettő. 

A topcsik (tüzérek) dsemáetje összesen 3 emberből áll, kik napi 6 akcse zsoldot élveznek.


A török forrásokban háromféle megnevezéssel találkozhatunk, ha várkatonaságról van szó, ezek a müstahfiz, merd-i kale, és hisar eli. 

 

A gyalogos müsztahfizok adták a várkatonaság magját a tüzérséggel együtt. Gyalogos katonák voltak, feladatuk a vár védelme volt (gyakran egyedüli csapatnemként), így nem jártak portyázni. A müsztahfizokat néhány forrás a Portáról a tartományi várakba telepített janicsárokkal azonosítja. 

A kiöregedett, beteg, sebesült janicsárokat tartományi szolgálatra küldték, őket hívták hisari eri-nek, illetve merd-i kalenak. 

A müsztahfizek csapatneme tizedekre, bülükre oszlott, vezetőik a tizedesek, a bülübasik, vagy szerbülük voltak. A müsztahfizek a gyalogosok között a legtöbb zsoldot kapták. Csak mohamedán vallásúak lehettek közöttük, igaz, sok volt a balkáni származású áttért katona is. A XVII. században e megbecsült csapatnem létszáma mindenhol csökkenni látszott; a müsztahfizok helyett egyre több lett a tüzér, és az azab. 

A várak élén a kapitány, az dzidár, helyettese pedig a kethüdá. A kapitány rangja legtöbbször aga volt. A források alapján a dizdár szerepe nem mindig világos; egyesek szerint az egész katonaság parancsnoka volt, máshol csak a müsztahfizeké. Más forrásokban a viszont a kethüdá a müsztafizek parancsnoka. A kapitányok gyakorlatilag a várak foglyai voltak. Aki meglátta, hogy egy puskalövésnyire elhagyja az erősséget, megölhette, és ő került a helyére. 

A főtisztek mellett még nagyon fontos volt az írnok, a katib. A topcsik (tüzérek) feladatuk szakértelmet igényelt. Elöljárójukat szer-nek („fejnek”) hívták, a későbbiekben pedig agának. A poszt és a rang megegyezik. Az aga helyettese szintén egy kethüda. A tüzér tizedek a bölükök, vezetőjük pedig a bölükbasi, vagy szerbölük. 

Szinte nincsenek is lovasok. A lovasokat a zsoldlisták két féleképpen nevezték: zsoldos lovasok, azaz dzsiján-i szüvári és lovasok, azaz fárisz. Néha előfordul a besli elnevezés is. A lovasokat századokba sorolták, élükön az aga állt. A lovascsapatok agái egyenrangúak voltak, és nem helyeztek föléjük más parancsnokot. Kisebb várakban ez az egység tizedekre apadt. 

 Az agák helyettesei a zászlóvivők (alemdár, bajraktár), de nem számítottak tisztnek. Többségük a Balkánról származott, sok volt az áttért köztük. 

Akadt majdnem minden csapatban keresztény, vagy éppen magyar; ők voltak a kalauzok.

forrás

képek forrása: fecebook

Végvári harcok 3.

1568-ban Miksa császár és a szultán békét kötött a Marica-parti Drinápolyban, ami annak az elismerését jelentette, hogy számos nekigyűrközés dacára két hadviselő nagyhatalom egyike sem volt képes végérvényesen a másik fölébe kerekedni. Hogy az adott pillanatban mégis a Habsburg uralkodó volt kedvezőtlenebb helyzetben, hiszen egyik országának, Magyarországnak jelentős hányada török kézen volt, az kifejeződött az e békeszerződésben továbbra is vállat évi 30.000 magyar dukát (ami ugyan annyi aranyforintnak felelt meg) összegű "ajándék" fizetésének vállalásában. 

Magyarország a drinápolyi béke idején

A nemzetközi szempontból jelentéktelen helyi csatározásokat követően, legközelebb 1591-ben újult ki a háború Magyarországon, ekkor is a török kezdeményezte. Ennek célja részükről a Török Birodalom Szulejmán szultán halála után beindult belső válságának, gazdasági-társadalmi anarchiájának levezetése volt. A török hűbérbirtokosok ugyanis a kezükön sűrűn cserélődő földeken kíméletlen rablógazdálkodást folytattak, ami a termelő lakosság munkáját értelmetlenné tette, tartós következményeit tekintve pedig lezüllesztette a birodalom gazdaságát. Ennek következtében a hatalmas hadsereget sem tudták megfelelő mértékben ellátni felszereléssel, és zsolddal, s ez a katonai fegyelem lazulásához vezetett.

A török hadsereg megrendülését bizonyította az oszmán hajóhadnak 1571-ben Lepantónál Spanyolország és Velence flottáitól elszenvedett veresége csakúgy, mint kilátástalanul hosszúra nyúlt perzsiai hadjáratai. Mindezen nyomasztó belső gondok feloldását újabb győzelmes háborútól várták. Amikor 1591-ben a boszniai pasa betört Horvátországba, a Porta még nem sejtette, hogy egy tizenöt évig húzódó kalandorvállalkozásba keveredik. 

Lepantói csata

1593-ban Szinán nagyvezért hadjárat vezetésére hatalmazták föl. A habsburgiánus sereg eleinte sikeresen állt ellent, de a mezőkeresztesi ütközetet a Palócföldön 1596-ban végül is elvesztették, s ez jóvátehetetlennek bizonyult. A tizenötéves háború mérlege egyik fél számára sem tekinthető egyértelműen pozitívnak. Felszabadult Esztergom (ostroma során halt hősi halált Balassi Bálint), Visegrád s még néhány, a bányavárosok előterében lévő, valamint Maros menti vár, török kézre jutott viszont a stratégiai szempontból is kiemelkedő fontosságú Eger és Kanizsa. (...)

Kanizsa vára 1600 körül

Kalmár János:  Magyarország története a 16-18. században. 

Végvári harcok 2.

1547-ben a szultánnal kötött békében, I. Ferdinánd a török által kezén hagyott magyarországi területek fejében évi 30.000 forintra vállalt fizetési kötelezettséget.

Az 1551-ben indított újabb török támadásokkal az addigi hódoltsági terület adóztatási és hadsereg-ellátási célú kiterjesztését szándékozták elérni. Temesvár elfoglalásával megnyílt az út Erdély felé a Maros völgyében, Szolnok bevételével a Tisza mindkét partja török kézre került, s a támadás iránya északnyugat felé, a Szondi György parancsnoksága alatt álló Drégely ostromával a Garam menti bányavárosok védelmi vonala felé fordult. A Felső-Magyarország felé vezető útvonal egyik legkomolyabb erőssége, Eger ostromára három török sereg is összefogott, de az ellenállást és a védelmet egyaránt kitűnően megszervező Dobó István irányította védőkkel szemben nem tudtak sikert elérni 1552 októberében.

Az 1551-52-es hadjáratot követően egészen 1566-ig nem indult komolyabb török katonai akció Magyarországon. Az 1566-os, azonban, az agg Szulejmán személyes parancsnoksága alatt, igen nagyszabásúnak ígérkezett. Az idős uralkodó nem érhette meg utolsó véres diadalát. A Szigetvár alatti táborban hunyt el a vár bevételét megelőző napon. Vezérei eltitkolták a gyászhírt a sereg elől, s ezzel célt is értek: Zrínyi Miklós maroknyi katonájának a várból való önfeláldozó kitörése sem menthette meg az erősséget.

Ezzel azonban le is zárult a hazai nagy török hadjáratok korszaka, s az oszmán hatalom egy évszázadra feladta a Nyugat ellenni invázió tervét. (...)

Kalmár János: Magyarország története a 16-18. században

Végvári harcok 1.

A szultán 1529-ben és 1532-ben Bécs elfoglalásának szándékával indított támadásainak kudarca beláttatta a török vezetéssel, hogy ezt az Isztambultól oly távoli fővárost az Oszmán Birodalom központjából indított hadsereggel reménytelen bevenni. Tapasztalhatták, hogy a hónapokon keresztül tartó felvonulás mennyire elcsigázza a katonákat, s azt is, hogy a roppant mennyiségű élelem, fegyver és lőszer ilyen messzeségből való szállítása milyen nehézkes.  Nyilvánvalóvá lett, hogy Bécs elfoglalására csak úgy van esély, ha Magyarországot a továbbiakban nem egyszerűen csupán felvonulási területnek használják, hanem ha szilárdan meg is vetik a lábukat, azért, hogy legalább részlegesen innen indíthassanak támadást nyugat felé. (...) 

Magyarországi bázisa kiépítésének szándékán kívül azért is döntött Szulejmán annak idején Buda megszállása mellett, nehogy az ország fővárosa Habsburg kézre kerüljön. Csakhogy Ferdinánd már az azt követő évben hadsereget küldött Buda elfoglalására. Kísérlete kudarcot vallott ugyan, a szultáni kormányzatot mégis ráébresztette arra a veszélyre, ami az Oszmán Birodalom központi területeitől távoli, magányos, előretolt immáron török bástyaként álló Budára leselkedett. Ezért ettől fogva Buda védelmi övezetének kialakítására törekedtek. 

Ezt a célt szolgálták az 1543-45. évi várfoglalások, melyek során egyebek mellett Vácot, Esztergomot, Székesfehérvárt, Simontornyát és Pécset vették be. A hadjárat sikere egyúttal a dunai utánpótlási vonalat is biztosította számukra. (...)

Kalmár János: Magyarország története a 16-18. században