Török miniatúra

SULTAN MEHMED III ARRIVES AT THE HEAD OF THE VICTORIOUS ARMY AT DAVUDPASHA BARRACKS AFTER CAMPAIGN IN HUNGARY

Sultan III. Mehmed Önderliğinde Macaristan'dan Dönen Muzaffer Osmanlı Ordusunun Davutpaşa Kışlasına Girişi

Egy érdekes kitérő

Dsem herceg

Török herceg, II. Mohammed szultán fia, s II. Bajazid öccse, szül. 1459. Atyja mint 16 éves ifjút Karamania tartomány élére állította; de bátyja trónralépte után felkelt ellene, mire Bruszában szultánnak kikiáltották. Innen azonban Bajazid hadvezérei Egyiptomba szalasztották, innen pedig Rhodos szigetére menekült, a Jánosrend-vitézek nagymesterének, d"Aubusson védelme alá. Ez Dsem-vel 1482. oly szerződést kötött, melynek értelmében Dsem arra kötelezte magát, hogy trónralépte esetén a lovagrendet rendkivüli kedvezményekben részesíti, az összes török kikötőket előtte megnyitja, évenkint 300 keresztény foglyot szabaddá bocsát és azonfelül a lovagrendnek 150.000 aranyat fizet. d"Aubusson erre Dsem herceget Franciaországba küldötte, mert életét féltette.

Nemsokára azonban megváltoztatta politikáját és Bajazid szultánnal kötött szerződést, melyben több rendbeli kiváltság és nagy összeg fejében kötelezte magát, hogy Dsem herceget élethossziglani fogságban tartja. Egyúttal azonban több más pénzsóvárgó fejedelem is kívánt e becses fogoly birtokába jutni, például a francia király, Hunyadi Mátyás királyunk és VI. Sándor pápa is tettek lépéseket, hogy Dsem herceg őreivé lehessen.

1849. Dsem, Sándor pápa birtokába került, ki őt azonban 1495. kedvező feltételek alapján a francia királynak szolgáltatta kezébe. Mielőtt azonban a boldogtalan Dsem még elért volna Franciaországba, valószínűen méreg következtében meghalt. Dsem mint költő és író is szerzett hírt; költeményeit Hammer-Purgstall közölte.

 (Gesch. d. osman, Dichtkunst). V. ö. Thuasne L. Djem-Sultan, fils de Mohammed II., frére de Bavazid II. (Páris 1892). Századok 1893, 795 Mika cikke.

Forrás: Pallas Nagylexikon

Egy kis művészet

Írnok a szultáni udvarból 1479/80 körül. A festő nem ismert, de általában az olasz Gentile Bellininek (1429–1507) tulajdonítják, aki 1479-ben Isztambulban, a Portán tartózkodott. Elképzelhető, hogy a kép elkészültében II. Mehmed szultánnak (1432–1481) is szerepe volt, aki élénken érdeklődött a portréfestészet iránt, s különösen az európaiak technikája érdekelte. Ez a mű eredetileg nem teljesen így nézett ki, levágtak belőle egy részt, és egy későbbi kéz keretet festett hozzá perzsa felirattal: „Ibn Müezzin munkája, aki híres az európai festők közt.” Akárki is volt a művész, a fiatal arc, az sötétkék kaftán, a gallér, a ruhaujj redői mind mestermunka, egyszerűen gyönyörű! — itt: Isabella Stewart Gardner Museum.

forrás: facebook - ELTE BTK Középkori és Kora Újkori Magyar Történeti tanszék

Török tervek

Az eddig elmondottak alapján bátran állíthatjuk, hogy a török politika célja 1526-ban nem az volt, hogy az országot bekebelezze a birodalomba (amit egyébként kétségtelenül bizonyít, hogy a hadsereg elhagyta az országot) hanem az, hogy a már két alkalommal is felkínált béke elfogadására kényszerítse a kormányt. E politikai cél eszközéül, láthattuk, a megsemmisítő háborút nem választhatta, csupán a korlátolt célút, melyben a hadseregnek két feladatot kellett megvalósítania: le kellett vernie a magyar haderőt és el kellett foglalniia Budát. 

Amikor a magyar kormány Szulejmán békeajánlatát visszautasította, ezt azért tette, mert nem akarta az ország függetlenségét feladni. A visszautasítás azonban szükségképpen vonta maga után a török hadsereg támadását. Ebből adódott a katonai vezetésre háruló feladat: a török támadás kivédése.

Perjés Géza: Mohács

 Mohácsi csatatér

A török hadjáratok "időkorlátai"

...a nagy, szultán vezette török hadsereg működését Magyarországon két időpont határolta be: június vége-július eleje, amikor a Balkánon átvonulva Nándorfehérvárhoz ért, és október végén Kászim napja ( 26-án), amikor vissza kellett indulnia, hogy még a tél beállta előtt elérje békehelyőrségeit. Ezalatt a négy, de inkább három és fél hónap alatt kellett tehát a magyar sereget csatára kényszeríteni, majd Budára bevonulni és onnan visszaindulni. 

Úgy tűnik, hogy a magyar kormány teljesen tisztában volt ezzel, mert a hadak gyülekezését Tolnán csak július 2-ára rendelték el, a zsoldoshadakat pedig csupán három hónapra fogadták fel.

Perjés Géza: Mohács

III. Mohamed szultán diadalmenete

III. Mohamed szultán az 1596-os magyarországi hadjáratából - Eger elfoglalása és a mezőkeresztesi győzelme után - diadalmasan tért vissza Isztambulba... 

Egykorú török miniatúra.

Valójában a mezőkeresztesi ütközet nagy és véres ütközet volt, de nem volt döntő jelentőségű - még a 15-éves háború tekintetében sem, ilyen értelemben nem hasonlíthatjuk a század elején lezajlott mohácsi csatához (1526).

Török háborúk az 1490-től

 Török részről a békés szándék oka nyilvánvaló: a két-, illetve a többfrontos háború elkerülése. 1490-től fogva a következő ellenfelek ellen vív háborút:

1484-1491: mameluk szultánok
1496         : Montenegró      
1497-1499: Lengyelország
1499-1503: Velence, Franciaország, Magyarország
1504-1514: a perzsák és az általuk felizgatott belső lázadók
1515         : Dulkadir
1516-1517: mameluk szultánok (a szíriai és egyiptomi hadjárat)

Ezekben a háborúkban rendkívül nagy tétek forogtak kockán: vagy mesés gazdagságú területek meghódítása ( Szíria, Egyiptom), vagy a Földközi-tengeri pozíciók megerősítése, vagy pedig a birodalom létét fenyegető lázadások elfojtása.

forrás: Perjés Géza: Mohács

Hadiesemények Szerbiában az 1400-as évek közepéig

A török azért várt hatvan évig Szerbia bekebelezésével, mert ezt egyszerűen nem tudta megtenni. Nem tudta, mert a mongol támadás (1402) és az azt követő két évtizedes zűrzavar semmiféle hódítást sem tett lehetővé, hiszen a birodalom puszta fennmaradásáról volt szó. A bajokból csak a húszas években lábal ki a birodalom és ezt követően hamarosan újra aktívvá válik Szerbiával szemben a török politika. 

1427-ben elfoglalják (...) Galambócot. ... a Szerbia srtatégiai jelentőségét pontosan ismerő magyar kormány ugyanakkor megszerzi Belgrádot. (Nándorfehérvárt) Így az ország egyszerre válik a törökök és a magyarok hűbéresévé. 

A feladat tehát török szempontból: megszüntetni a magyar befolyást Szerbiában. ...1439-ben Szendrőt foglalják el. (...) 1440-ben pedig Belgrádot ostromolják, de elfoglalni nem tudják. 

Szendrő

Hunyadi sikerei, valamint az Ázsiában bekövetkezett zavarok miatt a török politikának (...) még Szendrőt is vissza kell adnia a szerbeknek. A várnai katasztrófa (1444), majd Hunyadi rigómezei veresége (1448) újra s most már véglegesen megfordítja a helyzetet. (...)

Ugyanakkor beérett a Bizánccal szemben folytatott politikagyümölcse is: 1453-ban a város elesik. Ettől fogva a török politika útja nyílegyenesen vezet Szerbia bekebelezéséhez, amit már az sem akadályozhat meg, hogy 1456-ban Nándorfehérvár falai alatt súlyos vereség éri hódító Mohamed hadseregét. 

Nándorfehérvár

1448-ban a török hadak megverik a szerb sereget, 1459-ben visszafoglalják Szendrőt, s ezzel válik Szerbia a birodalom szerves részévé.

forrás: Perjés Géza: Mohács

Török közmondások

Oroszlánt fortéllyal fognak.

Kimondott szó - bevésett jel.

Levágott kenyér a helyére vissza nem tapad.

Kezed ha kardot fogni reszket, fejed a földön marad.

Bármint dörgölöd a rezet, arannyá nem válik.

A gyáva nap mint nap meghal, a bátor csak egyszer hal meg.

Ha görbén ülsz is, egyenesen beszélj.

Kútba ne köpdöss: vizét fogod inni.

A tisztesség - drágakő, a türelem - színarany.

Lagzi után a szó, csata után a hős megsokasodik.

Eb a szénát meg nem eszi, ám a lovat sem hagyja enni.

Ebnek farkát ha levágod is, eb marad.

Arany kantár a lovat nem jobbítja.

Arc mosásával a gonoszság el nem tűnik.

A hőst a harc szüli.

A madár röptében, a ló futtában, vitéz a csatában ismerszik meg.

Leégett vagyonnal, megholt apával ne kérkedj.

Ágyúhoz szokott teve dobszótól nem retteg.

Két kapitány süllyeszt el egy hajót.

Kéz-ütötte seb beforrad, nyelv-okozta seb nem forrad.

Ki a vizet hordta, az törte a korsót.

Ahová a fej tart, oda megy a láb is.

Tűz ahol nincsen, füst onnét nem száll.

Szarba követ dobj: rádfröccsen.

Halál után még egy halál nincsen.

A szamarat ha lagziba hívják, vagy a tüzelő fogyott el, vagy vízre van szükség.

A kígyó alszik, az ellenség nem alszik.

Farkas a szőrét váltja bár, de szokását nem váltja.

A két kéz egy fej végett van.

Ahol a sokaság, ott a szemétdomb.

A szó ezüst, a csönd - arany.

Negyven rabló sem bír egy csupaszt kifosztani.

Lovat meg asszonyt kölcsön nem adnak.

Elveszett idő még egyszer meg nem tér.

Akár az olaj: feljön a víz színére.

Ki a rózsát szereti, tövisét is eltűri.

A szerelem, akár a légy: mézre is rászáll, szarra is rászáll.

Szamárra ha aranykantárt kötsz is, csak szamár.

Verekedés közben pofont nem keresnek.

Csatában kardot kölcsön nem adnak.

Lőpor meg tűz egy helyütt nem lehet.

Hegy hegyre nem talál, ember emberre rátalál.

Kevés a nincsnél jobb.

Szelíd fejet kard le nem szel.

Egy nyíllal két madarat le nem lőnek.

Egy kőből fal nem lesz.

Aki nem hibázik - egyedül csak Isten.

Etesd a varjút - vájja ki a szemed.

Nyelv a kardnál élesebb

Aki tükörbe néz, az arcát látja.

Eldobott kő vissza nem fordul.

Kései látogató vagy pénztelen, vagy tolvaj

Félj Istentől, félj az Istent nem félőtől.

Rémálom-látásnál ébren feküdni is jobb.

Félelem halál ellen nem használ.

Aki hibátlan társat keres, társ nélkül marad.

Kocsma kapuja - pokol kapuja.

Kocsmában írott dolog a mennyben nem olvastatik.

Bármily nagy is a neved, végül egy kő lesz a jeled.

Isten a bolondnak adott ugyan szájat, de csak evésre, nem pedig szólásra.

Ló ha pusztul, nyerge marad, ember ha pusztul, neve marad.

Minden fából furulya nem lehet.

Aki nem szolgált nem parancsolhat.

Ördögnek gyertya nem gyújtatik.

Ördögöket összegyűjteni könnyű, szétszéleszteni nehéz.

Az Oszmán Birodalom és a Magyar Királyság a XVI. század elején 2.

Szulejmán nem gondolta, hogy fél évtizedbe is beletelik, mire ismét Magyarországra jöhet befejezni az 1521-ben félbemaradt vállalkozást. Csak 1525 végére sikerült úrrá lennie a birodalom keleti felében és a hadseregben felgyülemlett gondokon, s ekkor adhatta ki a parancsot az újabb magyarországi invázió előkészítésére.

Az oszmán hadvezetés nem vesztegette az időt. Kihasználva az ellenfél tehetetlenségét, már 1522 tavaszán hozzákezdett a déli védvonalon tört rés kitágításához. Először elfoglalták a Nándorfehérvártól keletre fekvő Orsovát, a délnyugatra levő Knint pedig a védői feladni kényszerültek, mire Scardonát is elhagyta őrsége. Némi reményt adott, hogy Kliszát, a dalmát tengerpart kulcserődjét sikerült megvédeni. Az oszmánok 1524 elején is megpróbálkoztak Kliszával, de a védelem másodszor is eredményes volt. Jajcát két alkalommal is, 1522-ben és 1525-ben fel tudták menteni, ami bizonyítja a fentebb a felmentő seregről mondottakat. Ám e sikereket nagyban beárnyékolta Szörény elvesztése. (...) Ráadásul elestével összeomlott az első magyar végvári vonal is. Ami abból megmaradt, főként Jajca és Klissza, azt minden oldalról török várak fojtogató gyűrűje vette körül, ellátásuk csak komoly haderő bevetésével lehetett ideig-óráig megoldani. (...)

Az elfoglalt magyar várakból kiépült az oszmánok első védővonala, ahonnan megkezdték a támadásokat a belső magyar várláncolat ellen, elsősorban az azok bázisát biztosítóterületek pusztításával. 

Egyetlen tényező tudta volna tehermentesíteni az országot, a perzsa háború, ám amióta a harcias Iszmáil sah 1514-ben Csaldiránnál döntő vereséget szenvedett I. Szelimtől, ennek lehetősége is megszűnt. 

Magyarország a XVI. század elején rendkívül rossz gazdasági helyzetben volt. 1508-ban és 1510-ben éhínség pusztított, 1511-ben pestisjárvány is kitört. A közel-kelet konfliktusai mellett az Oszmán Birodalomnak volt elegendő ereje arra is, hogy folytassa a beütéseket Magyarországra. 1512 végén a boszniai pasa elfoglalta a szrebreniki bánság összes várát, majd a dalmáciai és horvátországi erősségek ellen fordult.

forrás: Vécsey Aurél: Magyarok a hadak útján - fájdalmas vereségek

Az Oszmán Birodalom és a Magyar Királyság a XVI. század elején 1.

A XVI. század eleje az Oszmán Birodalom példátlan terjeszkedésének korszaka. 1514-ben a törökök győzelmet arattak a perzsák felett. A vesztes perzsák Egyiptomban találtak szövetségesre, így a harcok ide is átterjedtek, de 1517-ben a törökök legyőzték az egyiptomiakat is. (...)

A félelmetes oszmán hadsereg Szelim uralkodása ( 1512-1520) idején a Fekete-tenger vidékén, a Közel.Keleten és a Földközi-tenger keleti medencéjében szinte minden elérhető területet meghódított, beleértve Szíriát és Egyiptomot, a két gazdag tartományt is. (...)

1520. szeptember 30-án egy fiatalember lépett az Oszmán Birodalom szultáni trónjára, I. Szulejmán néven. Három kontinensre kiterjedő országa másfél millió négyzetkilométert tett ki, alattvalóinak száma száma elérte a 10-12 milliót. Kincstára kimeríthetetlennek tetszett, hadserege vetekedett Európa nagy államainak összesített haderejével, és a verhetetlenség mítosza övezte. (...)

Szulejmán szultán

Nyugati hódítások Nándorfehérvár 1456. évi sikertelen török ostroma óta szüneteltek. Az oszmánok két nagy ellensége, Velence és Lengyelország a sorozatos kudarcok hatására megtört, és békés viszonyra törekedett a törökkel. A vetélytársak meggyengülésében és az európai politika megosztottságában olyan alkalmat látott Szulejmán, amit nem szívesen szalasztott volna el. I. Ferenc francia királlyal szövetségben a Habsburg-ház nagy hatalmának megtörését tűzte ki politikájának fő céljául. Ehhez azonban első lépésként el kellett takarítania az útból azt a Magyarországot, amely az elmúlt 130 évben legfőbb gátja volt a török európai előrenyomulásának. (...)

 

Nándorfehérvár török miniatúrán.

A nándorfehérvári diadal hosszú évtizedekre megállította (a törökök) európai előrenyomulását, a fénykorát élő magyar királyság sikeresen állta útját a hódításoknak. Mátyás 1490-ben bekövetkezett halála után azonban az egymással is szemben álló érdekcsoportok szétzilálták az államot. A gyenge kezű királyok kezében szinte semmi hatalom nem maradt, s újabb megrázkódtatást jelentett az 1514-es Dózsa-féle parasztfelkelés is. (...)

A feladat nem látszott túlságosan nehéznek, hiszen a kiváló török kémhálózat jóvoltából a szultán és pasái pontosan ismerték Magyarország helyzetét. Tudták, hogy a kincstár csaknem teljesen üres, s hogy alig jut belőle a déli, kettős végvárvonal karbantartására, élelmezésére és a katonák fizetésére, a létfontosságú folyami flották fenntartására. (...)

A boszniai határtartományban több török katona állomásozik, mint az egész magyar határvédelemben. (...)

II. Lajos magyar király 1520 decemberében magyarázat nélkül visszatartotta Szulejmán követét. (...)
A követ elfogása felért egy nyílt hadüzenettel. (...) 

II. Lajos eddigre már pontosan felmérhette, hogy jelen esetben még a deklarált háború is jobb a törökök békéjénél. Míg ugyanis az oszmánok a béke idején sem hagytak fel a támadásokkal, és sok várat, nagy területeket foglaltak el és félő volt, hogy az egyre inkább hátország nélkül maradó végvárrendszer összeomlik, addig háború esetén marad egy halvány reménysugár egy döntő győzelem kicsikarására. 

Magyarországot dél felől egy kettős végvári vonal védelmezte az oszmán hódítással szemben. Az első Szörénytől kiindulva, a Duna mentén Nándorfehérvárig, majd onnan Szabácson és Jajcán át az Adria-tenger partján álló Klisszáig ért. A második vonal Karánsebesnél kezdődött és Lugoson, Temesváron, Péterváradon, Bihácson át az ugyancsak Adria-parti Zengig húzódott. (...)

E végvárak kettős feladatot láttak el. Egyrészt megkísérelték elhárítani a török betöréseket, amit persze elegendő erő híján sosem tudtak százszázalékosan megvalósítani. Másrészt éppen ezért őrségeik igyekeztek a háborút ellenséges területre átvinni, vagyis minél gyakrabban és minél nagyobb erőkkel betörni oda. (...)

Ez a déli végvárrendszer, miként a hódoltságkori is csak abban az esetben láthatta el feladatát, ha megfelelő erejű mezei sereg támogatta, amely ostrom esetén segítséget tudott vinni, vagy fel tudta menteni. Enélkül ugyanis, kevés kivételtől eltekintve a megtámadott erősség szinte biztosan bukásra volt ítélve. (...)

1521 májusában útnak indultak a szultán vezette hadak, hogy véglegesen leszámoljanak az ősi ellenséggel, a Magyar Királysággal: konkrét célul Buda elfoglalását jelölték meg. Augusztus elsején megkezdték Nándorfehérvár, Magyarország déli kapujának ostromát. A védők egy hónapos kilátástalan küzdelem után augusztus 29-én megadták magukat. (a korabeli krónikás hagyomány szerint a maréknyi csapatot később mégis lemészárolták) A szultán 3.000 főnyi őrséget hagyott Nándorfehérváron, parancsot adott az elfoglalt erősségek kijavítására, majd szeptember 15-n visszaindult Isztambulba. (...)

forrás: Vécsey Aurél: Magyarok a hadak útján - fájdalmas vereségek

Szulejmán jatagánja 3.

Vígh István

Szulejmán szultán jatagánja és a mohácsi csata

3.

Mint már korábban említettem, a Szulejmán-féle jatagán "A" és "B" oldalán ugyan ez a motívum ismétlődik, de más és más variációban. Míg a jatagán "A" oldalán a villás farkú aranyozott szimurg ijedten hátrál a nyújtózkodó fekete sárkány elől, addig a "B" oldalon a szimurg már erőteljesen támad az ívbe görbülő, tehát védekező sárkánykígyóra. Miért nem azonos a két oldal? Először arra gondolhatnánk, hogy a variáció képregényszerűen egy történetre utal, de véleményem szerint az iszlámban a XIX. századi tömegtermelésig nem készítettek két pontosan megegyező tárgyat. Nem a hamisítás félelme, hanem Allah tökéletességének megkérdőjelezhetetlensége és a hagyományok miatt. Ugyanis abban, tökéletes csak Allah lehet, a mesterek az utánzott motívumot kis mértékben ugyan, de mindig megváltoztatták. Ezért nincs tökéletesen egyforma díszítésű tárgy az iszlám művészetben, és ezért nem lehet a Szulejmán-jatagán két oldala sem tökéletesen azonos. Ezt támasztja alá A. S. Melikian-Chirvani tanulmánya is, ki a világ múzeumainak 11 ritka kardját vizsgálta. Ezek hasonlósága abban áll, hogy egyenes pengéjük van, és ha nem tartalmaznak késő európai átszereléseket, akkor a XVI. század második feléből származó török készítésű markolattal és hüvellyel vannak szerelve, továbbá abban, hogy a penge tövébe tausírozva, kisebb nagyobb eltéréssel, mindegyiken harcoló szimurg és sárkány látható! (3.kép)

A korábbi szakirodalom e kardpengéket XIV-XV. századi herati vagy tebrizi mesterek munkáinak tekinette. A. S. Melikian-Chirvian ezzel szemben azt feltételezi, hogy ezek a pengék nem Iránban és nem a VX. században, hanem az isztambuli Topkapi Szeráj XVI. századi Adzseman ötvösiskolájában egy mintakönyv alapján készültek. (4. kép)

A clevlandi Művészeti Múzeumban található egy , a Topkapi Szeráj gyűjteményi pecsétjével ellátott papírrajz, amelyen a szimurg saz levelek között küzd sárkánnyal. A pecsét alapján bizonyos, hogy isztambuli perzsa művész rajzolta. (tehát ez szolgálhatott a szerájbeli mesterek, ezen belül Ahmed Tekelü részére mintául!)

Kovács S. Tibor szíves közlése alapján a Magyar Nemzeti Múzeum birtokában is van egy eddig publikálatlan pengéjű pallos, melyen a penge tövére felvitt, szöveg nélküli , megkopott ezüst és arany szimurg-sárkány harc látható. 

Hasonló motívumot találtam Lehel vezér szablyáján is, melyet Attila vagy Nagy Károly kardjának is mondanak. A honfoglalás korából, vagy inkább még korábbról származó görbe penge (!) egyik oldalának tövén primitív formában vésett sárkány viaskodik egy másik felismerhetetlen állattal. A kard díszítése és motívumkincse a késő Szászánida korra utal. Ez felveti azt a kérdést, hogy esetleg már az V-VI. században is a Szulejmán-féle jatagánéhoz hasonló díszítés volt-e jellemző az uralkodói kardokon?

 További érdekes európai adalék lehet e témakörhöz a Szent György-legenda. Bár ez kifejezetten a középkori keresztény kultúrkörbe sorolható, eredete mindenképpen a közel-keleti Mithrász-vallásra vezethető vissza. (A kappadókiai György lovag a római császárkorban legyőzte a vízi sárkányt, majd keresztényhitéért vértanúságot szenvedett.) A görögkeleti egyház által a győzelem védőszentjének tisztelt "szimurg" - mint a perzsa mitológiában - megküzd a fekete sárkánnyal. A Szent György-motívum szintén megjelenik a XV. századi európai kardpengéken!

Meglehet, hogy a Nagy Szulejmán jatagánját a mohácsi csatával összekötő gondolatmenetemmel vitát váltok ki, de fenti elemzés szerintem megfelelő alapot biztosít ahhoz az elgondoláshoz, hogy - az 1526-1527-es évszámból kiindulva, a készítő Ahmed Tekelü személyét feltárva és legfőképp az allegorikus motívumot értelmezve - a szóban forgó luxusfegyvert "a mohácsitörök győzelem dísz- és emlékjatagánjának" tekintsük. 

forrás: Hadtörténelmi Közlemények, 117. évfolyam (2004. június) 2. szám

Szulejmán jatagánja 2.

Vígh István

Szulejmán szultán jatagánja és a mohácsi csata

2. 

A szulejmáni jatagán teljes hossza 66 cm. A hüvely valószínűleg elkallódott, pedig, látva a katalógus handzsárjait, annak is legalább olyan gazdagon megmunkáltnak kellett lennie. A fegyverre a kelet-iráni Heratból eredeztetett kütahyai Ábrahám díszítő stílus a jellemző. A szöveges rész kivételével beborítják a kacskaringós indákon ülő kínai eredetű lótusz (hatay) bimbók, virágok és a hosszúkás, keskenyedőlevelek (1. kép). A török luxus ötvös- és fegyvertárgyakon a XVII. század végéig láthatók a hosszú, fogazott szélű nádlevél (saz) és a hatay virág motívumai, melyek néha a szintén kínai hullámzó felhő (tsi) díszítéssel párosulnak.

A kis, kézvédő fülekkel rendelkező markolat többrétegű elefántcsont felületét fekete tussal finoman megrajzolt, apróleveles, virágos indák végtelenített csigavonalai borítják.  Az elefántcsont felett pedig már a halhatatlanság jelével, a hullámzó felhővel kombinált Kütahyai Ábrahám-stílusú, áttört aranydíszítés van. A markolat folytatásán lévő gyűrűn aranyba vésve szintén ez utóbbi motívum található. 

Az enyhe ívű, háromszög keresztmetszetű penge vizsgálatánál első ránézésre az "A" és "B" oldal között nem veszünk észre különbséget. Pedig a két oldal csak a főbb motívumokban hasonlít egymásra. Az "A" és"B" oldalon csupán az éltől 1 cm-re, a penge hegyétől a markolatig futó, végtelenített arany virágsor egyezik meg teljesen.

A szulejmáni jatagán pengéjének kovácsolását valószínűleg nem az az ötvös végezte, akinek a neve fel van tüntetve rajta. A nehéz fizikai munkát és gyorsaságot kívánó fegyverkovácsolás az ötvösségtől teljesen eltérő, speciális tudást igényel. Az 1526. évi, szerájbeli fizetési jegyzékek szintén külön-külön említik a különböző fegyverkészítőket.  A kard- és késkészítőket további két csoportra bontva külön említik a damaszkolt pengék készítőit. A damaszkolás, magyarul dömöckölés, speciális kovácsolási eljárás, melynek eredményeként sötét és világos hullámvonalak rajzolódnak ki a készre polírozott fém felületén. A legendás damaszkolt fegyverek minősége mindig az alapanyagtól, a damaszkolási technikától és az edzésmódtól függött. Az alapanyagot, a "wootz pogácsát" állítólag Indiából importálták a selyemúton Közép-Ázsiába és a Közel_Keletre. A legszebb és leghatékonyabb ezekből a pogácsákból a közép-ázsiai Khoraszán tartományban kovácsolták, és igen drágák voltak.  A minőségi penge harmadik lényegi elemét a belső fémkristályok és az él többszöri - vidékenként más és más - speciális edzése és fényesítése adta meg. Magának a damaszkolt jatagánpengének a készítésében szerintem az ötvös nem vett részt. Ő készen kaphatta a csupasz pengét, amelyet aztán legjobb tudása, ízlése és netán mintakönyvei alapján gazdagon díszített.

A szulejmáni jatagán teljes körű vizsgálatához ismernünk kellene az arany feliratok pontos szövegét, azok leírásával azonban a szakirodalomban sajnos nem találkoztam. Csak érintőlegesen említi a dicsőítő kifejezéseket tanulmányában Anthony North és E. G. Asztvacaturjan is. A kiállítási katalógusból csupán azt tudjuk, hogy a penge mindkét oldalán Szulejmán szultánt dicsőítő kifejezések vannak sülüs írásmóddal, arannyal berakva.

Ezeket a kézzel is kitapintható kidomborodó szövegeket - aranyműves szakzsargonnal - tausírozással rakták be az acélba. E technika a Távol-Keletről származik, és a bizánci időktől kezdve alkalmazták az ötvösök a Közel-Keleten. Az eljárás lényege, hogy az acé felületébe az ún. fazetta (fecskefark) vésővel a kívánt mintára vájatokat véstek. Azután az alapfémet kb. 300 C fokra felmelegítették, és a vájatokba kalapálták a nemesfém huzalt. A nemesfém a lehűlés következtében szorosan rögzült a fecskefark szélű vájatokban. Az oszmán-török fémművesség ezt a technikát általában csak fegyvereken alkalmazta. 

A szulejmáni jatagán "B" oldalán, a török szöveg végén található, szintén aranyberakással, e rövid tanulmány legfontosabb kiindulópontja: 933, azaz 1526/1527. Az iszlám iparművészeti tárgyakon általában együtt szerepel a készítő neve a készítés idejével; gyakran a készítés helyét és a megrendelő nevét is feltüntették. (A legkorábbi ilyen, datált iszlám tárgy a tbiliszi múzeumban található bronz korsó Kr. u. 688-ból) Az iszlám a holdévet használja időszámítása alapjául, mely a keresztény naptári évtől évente 11 nappal kevesebb. Így az arab időszámítás a hidzsrától, Mohamed próféta Mekkából Medinába való kivándorlásától (622. július 16.)  számolt évei egyre közelebb kerülnek a keresztény időszámításhoz. Ha azonban nincsen megadva a készítés pontos hónapja, nem jön ki egész szám a muzulmán dátumoknak a keresztény dátumra való átszámítása során, így mindig a megfelelő, egymást követő keresztény éveket kell megadnunk. Ezért a hidzsra szerint 933. év vagy 1526 végét, vagy 1527 elejét jelöli. Ez éppen az az időpont, amikor a szultán "üngürüsz" király feletti győzelmi jelentésének hatására az udvari ötvös céh ajándékkal kedveskedett győzedelmes patrónusának, Nagy Szulejmánnak, aki apja, I. Szelim (1512-1520) példáját követve az ötvösmesterséget tanulta ki.

A szöveg és az applikált szimbólumok között az egyik oldalon kütahyai Ábrahám motívumok, a másik oldalon a lótuszvirágok helyett állatfejek emelkednek ki - aranyozva, reliefszerűen - az acél felületéből. 

Vajon az ötvös céhen belül ki lehetett Ahmed Tekülü, kinek nevét a szulejmáni jatagán megőrizte? A dátum mellett ez lehet a másik támpont ahhoz, hogy itt a mohácsi csatára történik utalás. A jatagán gerincén - szintén arany berakással -  szerényen megbúvó nevet a korabeli jegyzékek nem említik. Pedig akire egy ilyen fontos munkát rábíztak, idősebb és megbecsült férfiúként nem hétköznapi funkciót tölthetett be a szeráj mesterembereinek sorában. II. Szulejmán uralkodásának első feléből 127 kézműves mesterről tudunk, számuk az 1526-os fizetési jegyzék alapján 138 főre nőtt, akik között az ötvösök (kuyumcu) száma pontosan 90 volt. Ezt a 90, nem török származású ötvöst tovább csoportosították egyszerű ötvösökre, ékkövekkel foglalkozó ékszerészekre és nemesfém berakásokkal foglalkozó ötvösökre (zernisanci). Mindhárom csoport feje egy Tebrizbentanult, Iránt a XVI. század elején elhegyó mester volt. Szerintem ez a tebrizi mester azonosítható a Szulejmán-jatagán alapján Ahmed Tekelüvel! A neve alapján a közép-ázsiai türkmén Teke törzsből származott, mely törzs a Merv és Ashabad város környékén élő, legnagyobb létszámú törzsek egyike. A XV. század végén kerülhetett Ahmed a türkmén Fehér Ürü dinasztia kulturális központjába, Tebrizbe, majd onnan a Szafavidák elől menekülve a török Amasyába és végül I. Szelim szultánnal az isztambuli szerájba.

Ahmed Tekülü származása válasz lehet egy másik nagyobb kérdésre, hogy miért pont ezen a hosszú, enyhén hajlított pengeformán tartotta megörökítendőnek uralkodója dicsőségét. Ennek a pengeformának a használatáról sem írott források, sem ábrázolások, sem egyéb tárgyi emlékek nem maradtak fenn a Kr. u. IV. század óta. Ahogy a kereskedelmi útvonalak mentén a távoli Fekete-tengeri görög gyarmatokra, úgy a Kaukázus vidékére is eljutott az ókori görög copis (a jatagánpengés hoplita kard). Amíg a középkorra Európában elfelejtődött, addig ezeken a távolabbi vidékeken valahogyan fennmaradt e fegyverforma használata. Gyanítom, hogy Tekülü is a tebrizi vagy a Fekete-tenger környéki emlékeiből idézhette fel a jatagán formáját. 

Az évszám, a díszítő vers és a készítő mester mellett a legfontosabb bizonyítékom arra, hogy ez  luxusfegyver a mohácsi csata emlékére készülhetett, a penge tövére applikált vasöntvény: a szimurg és a sárkány harcának plasztikus motívuma és annak rejtett jelentéstartalma. További kuriózuma ennek a fegyvernek, hogy az iszlám művészetben szokatlan módon, egyfajta díszítés gyanánt, a vésett acélra öntöttvas figurákat illesztettek. A vésett, berakott, illetve domborított díszítés megszokott volt, de vasrátétes technikával - főleg fegyvereken - ezen kívül nem találkozunk. (2. kép) A penge tövénél található szimurg és sárkány hátteret az itt is relief szerűen kidomborodó kínaizáló lótuszvirággos indák adják, melyek még a sárkány testét is fogva tartják! A szimurgot és a sárkányt utólag forrasztották erre a háttérre. Szerintem a mohácsi csata bevezetőben említett negyedik korabeli ábrázolása éppen ez az allegorikusan megrajzolt "beszélő" kép: a fekete, lábain aranyozott sárkányt meghátrálásra készteti a teljes egészében aranyozott madár, a szimurg.  A képen értelmezésem szerint II. Szulejmán török szultán szimurg képében legyőzi a hitetlen keresztényeket (II. Lajos magyar királyt)  szimbolizáló gonosz királyt.

A sárkánykígyó (törökül ejder) ábrázolása a Közel-Keleten valószínűleg nem független a kínai sárkányalaktól, ahol az a harcot és az áldást hozó császári hatalmat jelképezi. Ezzel párhuzamosan az óperzsa sárkánydémonok a vizek királyai, de egyben rosszat, ellenséget jelentenek. A szaina madár az ősi perzsa mítoszokból kialakított zoroasztrizmus mitikus napmadara, isten leképzése és átlényegülése. A jövőt, a halhatatlanságot és a bölcs, győzedelmes uralkodót jelképező madár hagyománya megtalálható a perzsa Sáhnáme-beli szimurg, az arab-szeldzsuk anka vagy ruk, az indiai garuda és az európai főnixmadár mitológiájában is. A sárkánykígyó és a szimurg harca egyben vallási szimbólum is: a jónak a rossz, a fénynek a sötétség, az istennek a gonosz feletti győzelmét fejezi ki. (Csak uralkodók számára készülhettek ilyen díszítésű fegyverek, hisz a szimurg ereje csak uralkodóba költözhet!)

Szulejmán jatagánja 1.

Vígh István

Szulejmán szultán jatagánja és a mohácsi csata

1.

1526. augusztus 29-én Mohács városától délre a II. Lajos király és Tomori Pál által vezetett magyar hadak döntő vereséget szenvedtek II. Szulejmán török szultán (ur. 1520-1566) "világhódító" seregétől. A magyar történelem e gyászos napja, következményeivel együtt, a hazai történelem legkutatottabb és mégis sok rejtélyt megválaszolatlanul hagyó eseménye, amely máig nagy vitákat vált ki a történészek körében. E cikkben nem a csatával kívánok részletesen foglalkozni, hiszen nem az témája.

Az egykori török és európai írott források mellett sajnos csak igen kevés korabeli ábrázolás maradt fenn erről a törökök számára oly jelentős ütközetről. Eddigi tudomásunk szerint a XVI. század közepén készült és a Topkapi Szeráj Múzeumban őrzött két török miniatúrán és az 1530 körül Michael Hohenauer által vert emlékérmen kívül nincs más képi ábrázolás.

Az előbb említett három alkotáshoz sorolnám negyedikként a szintén a Topkapi Szeráj Múzeumban található, 1526-1527-ben Nagy Szulejmán számára készült díszjatagánt. A mohácsi csatára való utalást a dátumon kívül még a jatagánon lévő szöveg és az állatábrázolásos motívumrendszer is bizonyítja. Habár az utóbbi csak közvetett módon, allegorikusan mutatja be a szultán győzelmét a keresztény seregek (II. Lajos királyunk) felett, de újabb forrása és kiinduló pontja lehet a mohácsi csata vizsgálatának.

A díszfegyverek hatalmi jelentésük mellett egyben műalkotások is, a korabeli fémművesség és az ötvösség művészetének fennmaradt emlékei. A könnyebb megértéshez vázolom röviden a jatagán történetét, és rövid betekintést nyújtok a technikai szakkifejezések formanyelvébe.

A jatagán szúró és vágó hidegfegyver, melynek máig tisztázatlan előzményei az ókorra nyúlnak vissza. A nyugati és hazai szakirodalom mind a mai napig keveri a jatagán és a handzsár fogalmát. A helyes definíciót Marija Sercer szerint D. J. Freyer és G. C. Stone adták meg: a handzsár ősi arab eredetű szó, és erős, kétélű tőrt jelent, míg a jatagán kora újkori török szó, és hosszú, egyélű késformát takar.

A jatagán első ránézésre meglehetősen szokatlan a szemlélő számára. Nemcsak a penge (törökül namlu), hanem a keresztvas nélküli markolat (kabza) kisebb vagy nagyobb fülei (kulak) miatt is. A klasszikus jatagánpenge markolatához közelebb eső része konkáv, míg a távolabbi konvex ívet mutat. A domború ív miatt a harcban az ellenfelet könnyen meg lehet vágni, de szúrásra és vívásra, a keresztvas hiányában ritkán használták. Az általában 50-80 cm-es jatagán pengéjének keresztmetszete T formát vagy háromszöget, míg a markolata Y-t formáz, ez utóbbi csontból, szaruból, ezüstből vagy rézből készülhetett. A fából készült hüvely (kin), ahogy a szablyáknál, lehetett bőrözve, fémből készült saru-és szájverettel, vagy egészében domborított fémborítással.

A jatagánokat a mesterek munkamegosztásban készítették. A pengét késkovácsok, a markolatot csontfaragók, a díszítést ötvösök dolgozták ki. A hüvelyt is külön mester készítette. Anatóliában és a Balkánon a XVIII-XIX. században híres jatagánkészítő központok alakultak ki (Isztambul, Bursa, Focsa, Szarajevo, Hercegnovi, Kotor, Skodra, Skopje, Szliven, Gabrovo, stb.) 

Arra a kérdésre, hogy pontosan mikortól és mely oszmán katonai egységek használták a fegyvert, a választ a történészem nem tudták megadni. Véleményem szerint annyi bizonyos, hogy a janicsárok, a tengerész levendek, majd kalyoncuk, a szultáni palota őrei, a bostancik, a XVIII-XIX. századi, Balkánról toborzott zsoldosok a basi buzukok és a híres szerb-horvát vörös köpenyes szerezsánok kedvelt dísze és harci eszköze volt. A XIX. századra a Balkánon egy-két pisztoly mellett, széles övben hordva még a civil férfi lakosság körében is a rang és a férfiasság szimbólumává vált. Ehhez még annyit kell hozzátenni, hogy a jatagánpenge-típus a XVIII. századtól kezdve egészen a mai napig a világ számos országában gyakori, rendszeresített forma a félkardok, kések és szuronyok körében.

E rövid ismertető után térjünk vissza Szulejmán jatagánjára. Nagy Szulejmán szultán születésének 500. évfordulójára a török állam világ körüli útra vitte az isztambuli múzeumokban található, a szultánhoz kapcsolódó kincseket. Így járt nálunk is 1994 őszén ez a ragyogó kiállítás.  Nagy megdöbbenésemre akkor találkoztam először a szultánnak szóló jatagánnal. Előtte ugyanis meg voltam győződve arról, hogy a XVII. századnál korábban nem készítettek jatagánt. Ebből a típusból ez az általam ismert legkorábbi, dátumozott fegyver. A világ nagy gyűjteményeiben is csak elvétve fordulnak elő XVII. századi példányok, XVI. századi, vagy annál korábbi ezen kívül egy sem. A fegyverrel kapcsolatban több kérdés vetődött fel:

- Ki volt e luxusdarab mestere?

- Honnan bukkant elő ez az ókor óta alig ismert, szokatlan fegyverforma?

- Vajon milyen céllal készülhetett éppen Nagy Szulejmán számára e művészi munka?

Úgy érzem a válaszokat nagyjából sikerült megtalálnom Mindehhez persze nagy segítségemre volt az 1994-es kiállítási katalógus Gerelyes Ibolya - a Magyar Nemzeti Múzeum művészettörténésze - tanulmányával és Ahmet Mentes - a Topkapi Szeráj Múzeum igazgatója - tárgyleírásával.

A karavánszerjokról és ispotályokról

A karaván szerájokról és ispotályokról

Szükségesnek találom, hogy ezekről a fogadókról, azaz karavánszerájokról, melyekben utunkon gyakorta megszálltunk, s melyek a törököknél a legkülönösebbek, egyet s mást elmondjak. Nagy épületek ezek, szélességüknél valamivel hosszabbak, középütt tágas udvarral, hol az utazók minden málhájukat lerakják, s hova tevéiket, szekerüket és öszvéreiket állítják.

Az udvar körül, ama fal mentén, mely az épületet tartja, három láb magas fal húzódik, valamiféle padkához hasonló. Ez a fal, illetve padka egyenes, négy láb széles, s a törököknek fekhelyül, konyhául és vacsorázóhelyül szolgál, mert abba a falba, mely  - mint mondtuk - az épületet tartja, tűzhelyek és kémények vannak építve, ahol is a vendégek ételüket készítik; a tevéktől, öszvérektől és egyéb barmoktól semmi sem választja el őket, csak ama padka elhelyezése, mert még lovaikat is e falhoz kötik, úgyhogy azok fejüket és nyakukat a fal fölött benyújthatják, s gazdáik előtt, kik melegednek vagy vacsoráznak, akárha szolgáik állnak, illetve szolgálatra várakoznak.

Gazdáik tarisznyába töltik az abrakot, s a tarisznyát lovaik nyakába akasztják, mikor pedig lovaik jóllaktak, tarisznya nélkül hagyják őket álldogálni, s minthogy ott semminemű vályú nincsen, lovaikat ilyenkor tenyerükből etetik kenyérrel, almával vagy bármi egyébbel.

Az emberek ugyan azon a padkán készítenek maguknak nyugvóhelyet: előbb szőnyeget fektetnek rá, mit a célból lovukra kötözve magukkal hordanak, arra terítik a dolmányukat, azaz kaftánjukat, s vánkos helyett nyerget tesznek a fejük alá; hosszú szőrmével bélelt köntösükkel, melyben nappal járnak-kelnek, éjjel dunyha gyanánt takaróznak; ekképpen elheveredve oly édesen alszanak, hogy semmi álomitalra szükségük nincsen. Itt titokban semmi sem történhet, minden a mások szeme előtt zajlik, bármit is akarna valaki rejtve cselekedni, csak éjjel és sötétben teheti. 

Ilyen vendégfogadó sok van Törökországban, de mivel az összes török, ki velünk lakott, valahányszor ettünk vagy bármivel foglalatoskodtunk, szemét meresztgette ránk szokásainkon csodálkozván, orator urunk nem szívesen szállt meg e helyeken azért sem, mert mind az emberekből, mind az állatokból bőséges bűz áradt , így hát ennek utána mindig takarékoskodtunk, hogy urunknak valamely keresztény kunyhóban szállást szerezzünk.

Ezek a viskók azonban olyan szűkösek és szorosak, hogy gyakorta nem volt hová az ágyat fölállítani, így, ha urunkat már elhelyeztük, mi, többiek szekereken, szekér alatt, s ki hol tudott, szőnyegen vagy csótáron készített fekhelyet magának: Olykor török ispotályokban is megtelepedtünk és megháltunk; ezek szép tágas épületek ólomlemezzel borítva , s a vándornak igen nagy kényelmére, mert számos üres kamrácskájuk van, s minthogy ajtajukat senki fia előtt be nem zárják, legyen bár keresztény, zsidó, gazdag vagy koldus, mindenki kényelmét egyaránt szolgálják. Pasák, szandzsákbégek és más elébbvaló török urak, ha hadba vonultak, szintén igénybe veszik őket, s gyakorta építettnek is ispotályokat.Bennük mi is jó és nyugodalmas szállást leltünk, s kedvünkre megpihentünk.

Ezen ispotályokban az a szokás járja, hogy mindenkit, ki csak betér oda, étellel kínálnak;amit elérkezik a vacsora ideje, megjelenik az ispotály egyik ápolója, és egy kerek tálat vagy széles tálcát hoz, melynek pereme  két ujjnyira föl van hajtva (néhol bádogtálcát használnak), s nagysága, akár egy közepes kerek asztal, rajta középütt teli tál búzadarából főtt kása - olykor rizskását is hoztak - s jókora darab főtt ürühús; a tál körül néhány szép cipó, néha egy csupor mézet is adtak, kérve minket, ne vessük meg étküket. orator uram szabadkozott, de mi, kísérők, levén bendőnk egészséges, hálásan vettük a kínálást, mire ők második és harmadik tálat is hoztak.

Igencsak ízlett, jó étvággyal megettük, és megköszönvén egy -egy krajcárt vagy aszpert adtunk borravalóul; ugyancsak valamennyi törököt, ki bennünket kísért, ilyen eledellel kínáltak. Ezen ispotályokban a vándor efféle ételt és mindennemű kényelmet három napig ingyen élvezhet, azután más szállás után kell néznie.

Az ispotályokat gazdag alapítványokból és adományokból tartják fenn, mert előkelőhitükben buzgó pasák és nagyurak építtetik és segítik őket, fenntartásukra falvakat vásárolván, s haláluk után rájuk nem kis összegű pénzt hagyományozván. Ennyit a fogadókról és ispotályokról és ispotályokról meg szállásainkról is,  melyeket a körülmények szerint útközben igénybe vettünk.

forrás: Mitrovicei Vratislav Vencel viszontagságai (részlet)

1592 - Horogra vetés

"Mikor az ifjú mit sem sejtve, hazafelé indult, beleesett a csapdába, elfogták, és tömlöcbe vetették. A csausz ezen az éjszakán szépséges feleségét is erős őrizet alá vette, s reggel kereszténnyel elkövetett házasságtörés (korábban a görög ifjú jegyese volt a felesége) vétkével bevádolta a kádinál, követelvén, hogy a törvény nevében mindkettőjüket súlyos ítélettel sújtsák. (...)

Ám a csausz amennyire feleségét annak előtt szerette, most annyira meggyűlölte, és semmi könyörgés nem lágyította meg a szívét... (...)

Minekutána köztudottá vált, hogy két ilyen szépséges ifjú embert kivégzésre visznek, megszámlálhatatlan sokaság gyűlt össze... (...)

Elővezették az ifjút a tömlöcből: kezemegkötözve, nyakán vasabroncslánccal átfűzve, melynek két végét két délceg janicsár - két szép öltözékű hóhér (mert náluk a bakó nagy becsben áll) - tartotta. (...)

Amint az ifjút elővezették, férfiak és nők mind nagy kiáltozásba kezdtek, hogy micsoda kár lenne ilyen szép ifjút elveszejteni; mindnyájan arra bíztatták, térjen török hitre, s akkor magához a szultánhoz folyamodnak kegyelemért. Ő azonban hajthatatlan maradt, s kereken megtagadta, hogy törökké legyen. Midőn a csausz pasa palotája mellett vezették el, a pasa, látván nem mindennapii szépségét, utánaszalasztotta egy emberét, mondván, ha török hitre tér, elérheti, hogy életét meghagyják, sőt a csausz szép asszonyát hitvesül megkaphatja. Ám  az ifjú nem engedett a csábításnak, és azt válaszolta: kereszténynek született, és keresztényként is akar meghalni.  (...)

Az ifjú asszony szívet tépő zokogással baktatott az öszvéren az ifjú után, miközben a török asszonyok és férfiak vigasztalták, és bátorították. Midőn az Un Kapi, vagyis a Homokkapu után az ácsolt bitófához érkeztek, melyről hat nagy éles horogfüggött alá, a két bakó pedigföltűrt ingujjal fenn állt, s a csigákat, melyeken az elítéltet felhúzzák, igazgatták és kötözgették, az ifjút megfosztották köntösétől és minden ruhájától, csak gatyáját, vagyis vászon alsóneműjét hagyták rajta, majd kezét-lábát ismét megkötözvén embermagasságig fölhúzták. (...)

Így hát a törökök bősz haraggal kiáltozván és acsarkodván követelték az ifjú halálát, mire a két bakó vagy másfél könyökkel az egyik horog fölé emelte őt, és a hegyes horogra vetette. Az ifjú asszonyt ekkor az összes nő és férfi közrefogta, úgyhogy ha nincs az erős őrség, megakadályozzák a vízbe folytást, mi több, a csauszt, ha netán a kezükbe kerül, gondolom, akárcsak Orpheust az őrjöngő nők, darabokra szaggatják, vagy megkövezik, merthogy szörnyen szidalmazták.  Ennek utána az imádságokat elvégezvén, nagy jajveszékelés és siránkozás közepette búcsút vettek az asszonytól, ki azonban magáról mit sem tudott, minthogy fehérebb volt a fehérített vászonnál. A hóhér ekkor leemelte az öszvérről, egy gyolccsal a kezét kötözte meg, a másikat a dereka köré, a harmadikat pedig a lábára tekerte, egy ladikba fektette arccal lefelé, a parttól vagy kétölnyire beevezett, minthogy a bitófa a tenger közelében volt, ott hosszú rudat kötözött az asszony dereka körétekert gyolcshoz, a nőt a rúddal könnyedén a tengerbe lökte, s addoig nyomta víz alá, míg meg nem fulladt. Legott hozták  a ravatalt, az asszony holttestét lepedőbe csavarták, s török énekek kíséretében a sírhoz vitték.

A szerencsétlen ifjú még harmadnap is élt, és kínzó szomjúságtól gyötörve vízért esedezett, de senki sem akadt, ki kínjain enyhített volna, mígnem harmadnap éjjel , mondták, valaki a janicsárok közül megszánta, s kettéhasította a fejét, ám hogy ezt ki tette, titokban maradt."

"Máskor megint egy oláh vajdát hurcoltak ide, kiről az a hír járta, hogy a szultán és annak helytartója ellen bujtogatta a népet lázadést szítván, minthogy maga akart uralkodni. Az oláhok orrát, fülét levégták, és Konstantinápolyba küldték, mire szultán elrendelte, hogy vessék horogra. Délceg termetű dalia volt, több nyelven beszélt, kiválképp latinul, görögül, oláhul és magyarul. Többször láttunk törököket is kivégezni: lenykazták vagy fölakasztották őket, néhányuknak kezét-lábát megkötözték, s akár a borjaknak, torkukat metszették, és míg vérük el nem folyt, őket a földön fekve, testüket hánykolódni hagyták, másoknak álltukban hurkot dobtak a nyakukba, a kötelet egy gerenndán általvetették, s az elitéltet vagy arasznyira fölhúzva lógni hagyták. Ott a gonosztevőkkel nem sokat teketóriáztak, rövid úton kivégzik őket."

forrás: Mitrovicei Vratislav Vencel viszontagságai (részlet)

A janicsárokról

Janicsár

Janicsár, vagyis eredeti törökséggel jenicseri, új sereg. A rendes zsoldos gyalogságnak egyik hadteste, melyet Orkhán szultán szervezett, és amely, mint tulajdonképen a szultán testőrsége, Szulejmánig csak a szultán személyes vezérlete alatt tartozott háborúba menni. E hadtest eleinte és régebben kizárólag keresztény szülők gyermekeiből állott, akiket vagy tized alakjában szedtek a birodalomban levő keresztény lakosoktól, vagy háború alkalmával raboltak el. Az ily módon elrabolt gyermekeket régebben kis-ázsiai törököknél osztották szét, hogy ott a nyelvet, vallást és szokásokat elsajátítsák, vagyis hogy törökökké, illetőleg moszlimokká váljanak; később pedig részint Konstantinápolyban, részint Drinápolyban és Gallipoliban nevelték őket, kaszárnyákban szigorú bánásmóddal. Miután a nevelő intézetekben megtanulták a különféle katonai gyakorlatokat és föltétlen engedelmességet, hozzászoktak a fáradalmakhoz, nélkülözéshez és elsajátították a testületi szellemet és fanatizmust, 18-20 éves korukban átléptek a janicsárok egyes ezredeibe, hol három évig mindennemű szolgai munkát végeztek.

Szulejmán koráig nem volt szabad házasodniok sem. Ekkor azonban kivételesen megengedtetik nekik a nősülés.

II. Szelim alatt (1566-74) kezdődik a janicsárság emberanyagának megváltoztatása, a mennyiben most már gyermekeiket is fölveszik maguk közé.

III. Murád alatt (1574-95), a hosszas perzsa háború után, olyan mohamedánokat is fölvesznek soraikba, akik nem mentek át a régi szigorú iskolán.

Végre IV. Mohamed alatt, vagy előtt (1640 körül), már megszűnik a keresztény gyermekekből vett tized s ezután a janicsárok fiai lépnek apjuk helyére. A janicsároknak nevelt ifjak neve ádsem oglan volt. A Janicsár hadtest eredetileg négyezer emberből állott hatvan dsemáet-ben, vagyis csapatban.

I. Bajazid, azáltal, hogy a szegbánok (szejmenek) és ávdsi-k (udvari vadászok) 34 bölükjét (csapatát) is a janicsárságba kebelezte, hétezerre emelte a számukat.

II. Mohamed pedig tizenkétezerre száz dsemáetben. Szulejmán még hatvanegy csapattal (bölük) szaporítván őket, ezzel húszezer főre rúgott a létszámuk.

IV. Mohamed korában (1648-1688) s a jelen század elején is 196 odá-ból vagy ezredből állott e hadtest, még pedig 1670 körül mintegy ötvenötezer főből.

A janicsárok zászlaja eleinte vérpiros volt, rajta ezüst félhold és kard, később minden odának volt külön zászlaja, melynek fele sárga, fele pedig vörös volt, és külön zenekara. Fegyverzetük szerint két csoportba oszoltak: egy részük hosszú flintát és széles, görbe kardot viselt, más részük pedig íjat és nyilat s szintén kardot.

Ruházatuk a következő volt: fejükön kerek, magas, hátukra lecsüngő fehér nemez sapka, u. n. kecse, melyre elől kanál volt tűzve. Térden felül érő, elől gombos, derékon övvel összeszorított dolomán. E fölött hosszú, két ujjú feredse vagyis köpönyeg. Régebben kék posztóból készült salvár (bő nadrág), lábukon általában vörös bakancs.

Tisztjeik kuka nevű süveget viseltek és különböző színű csizmát, még pedig a szejmen nevű odák tisztjei pirosat, a bölükbeliek feketét, a dsemáetek pedig sárgát. Az egyes ezredek (orta vagy oda) parancsnoka csorbadsi nevet viselt. Az egész janicsár hadtest feje és parancsnoka a janicsár aga (jenicseri agaszi), aki rendesen bégler-bég rangú s egyszersmind a fővárosi rendőrség főnöke is volt.

Mint a nagyvezírnek és defterdárnak, úgy neki is megvan a saját külön divánja, melynek tagjai a janicsárság törzskari tisztjei, u. m. a kul kjája (az aga helyettese), a szejmen basi, számszundsibasi, zagardsi basi, turnádsi basi és a bas csaus. De a janicsár aga ezenkívül részt vett a nagyvezir divánjában is.

Háború idején egy fehér zászlót (bajrak) és lófarkakat szoktak előtte vinni, utána pedig négy vezeték lovat vezetni. A jenicseri efendiszi pedig a janicsárság ellenőre és könyvvivője, s mint ilyen a defterdár alá tartozó hivatalnok. Az egész hadtest lajtstroma nála van. Kívüle mind a három osztálynak volt egy-egy efendije (V. ö. Thury, Tört.). A janicsárok viselete még látható a konstantinápolyi janicsár-muzeumban, az Atmejdán-téren, ahol száznál több életnagyságú viaszalakon van feltüntetve az egykori janicsár viselet.

Szulejmán jatagánja

Az Oszmán birodalom harcosai különböző fegyverek garmadát használták hódításaik során. A török katonaság különböző egységei, mint a gyalogság, lovasság, tüzérség, a vízi erők és különböző kisegítő alakulatok más-más fegyverzetet használtak harci küzdelmeik során. Íjak, mordályok, ázsiai típusú kardok (handzsár, jatagán), szakállasok, pisztolyok, ágyúk, kelevézek, és még sorolhatnánk az eredeti és a hódítások során átvett és megismert pusztító eszközöket. 

Az egyik legszebb ismert jatagánt Ahmed Tekelü kovács készítette II. Szulejmán számára 1526 táján. A pazar fegyveren egyedülálló módon készítője neve is helyet kapott. Ma a Topkapi palotában őrzik. 

Murád szultán (1319–1389) uralkodása alatt jött létre az a rendszer, amely kinevelte a híres janicsárságot. A janicsár szó eredete jeni cseri, azaz új sereg. A janicsárok egy része elrabolt keresztény gyerekekből, más része devsirme, azaz keresztény szülők gyermekadója volt (ez főleg a Balkánon volt „divatban”). Az elrabolt keresztény gyermekekből janicsárnevelés csak a kezdeti időkben volt bevett szokás, bár ez inkább legenda. A janicsárok gyalogos katonák voltak, ám alapos mindenre kiterjedő kiképzést kaptak . „Adj egy kardot a rablónak, és ölni fog vele. Adj egy kardot a katonának, és teljesíti a parancsot. Adj egy kardot a harcosnak, és megvédi vele az életet!” (japán közmondás) 

A felkészítésbe beletartozott a katonai képzésen (lovaglás, fegyverhasználat) kívül a vallásoktatás is, amellyel a hitbuzgó janicsárok a legkitűnőbb fizikai-katonai erőnlétben menetelhettek a csatába. Fegyverzetük része volt tehát a handzsár és a jatagán is, melyek között – azon kívül, hogy mindkettő ívelt pengéjű kard – semmi egyezőség sincs. A handzsár arab eredetű ívelt pengéjű, rövid, kardszerű fegyver. Hasonlót már az egyiptomi katonák fegyverzetében is felfedezhetünk. A jatagán török-tatár eredetű fegyver, 60–80 centiméter hosszú, egyélű, kétszer enyhén hajlított pengével.

forrás

A janicsárokról

"Ezek a janicsárok az egész török birodalomban nagy megbecsülésnek örvendenek, mert ők a szultán udvari emberei és gyalogosai, kikből általában tizenkétezer szolgál a szultán udvarában. Birodalomszerte, annak szinte minden sarkában és országában ott vannak, akár a végvárakban vagy erődökben, hogy az ellenséggel megvívjanak. (...)

Alig akad nagyobb falu, mezőváros avagy népesebb város, melybe ne lakna néhány janicsár. (...)

Öltözékük hosszú, bokáig érő dolmány, ámde posztó és nem selyem, mert az őket meg nem illeti. Kalap helyett ruhaujjhoz hasonlatos süveget viselnek, melynek szélesebb végét a fejükre húzzák, a többi pedig kétszeres hosszúságban szabadon csüng le a hátuk közepéig; elöl a homlokuk felett arannyal futtatott, igazgyönggyel és közönségesebb ékkővel kirakott ezürtforgó van rajta, melybe háború idején tollakat tűznek. A janicsárok jórészt katonának elhurcolt legények, vagy török megszállta országok keresztény jobbágyainak a gyermekei; minden harmadik esztendőben néhány százukat kiválasztják, s a nyolc-, kilenc- vagy tízéves sihedereket Konstantinápolyba hurcolják. Ott aztán doktorok és felcserek fiziognómiájuk szerint mindegyikről egyenként eldöntik, melyik mire lesz alkalmas.

Elébb a szultán, azután a pasák és más tisztek szolgálatába válogatják ki őket, a nehezebb észjárásúakat pedig egy dukátért bárkinek eladják Anatóliába vagy Ázsiába, s egy meghatározott ideig, vagyis tizennyolc, de legföljebb húszesztendős korukig nélkülözésben, ínségben, fagyban, hőségben, éhségben, mezítelenül nevelik őket; megtanulják a török nyelvet és a vallási szokásokat, de jóformán annyiba sem veszik őket, mint a kutyákat; aki azonban egy ilyen fiút magához vesz, köteles őt, már ha életben marad, fent említett korában ismét a Porta rendelkezésére bocsátani, ha pedig elhunyt, az illető vidék kádijánál, vagyis bírájánál, aki a fiúkat mind lajstromba vette, bejelenteni, hogy azt törölje a listáról.

Amikor a sihederek a 18-20. esztendőt betöltik, hőtől s naptól szíttan s bárminemű munkához szokva Konstantinápolyba gyűjtik őket mindenfelől, amerre csak szétszéledtek. Az ügyesebbeket megteszik adzsemi oglánnak, vagyis ifjú janicsárnak, s egy-egy öregebb janicsár szolgálatába állítják, hogy lőni, vívni, kopját hajítani, árkot ugrani, falat mászni megtanuljanak; ez idő alatt kötelesek az idősebbek minden parancsát teljesíteni, főzni, fát hasogatni s minden egyebet, mi szükséges, elvégezni mindaddig, míg háborúra nem kerül sor. Hanem azután is, hogy az idősebb janicsárokkal hadba vonultak, jóllehet már közéjük számítanak, szolgálniuk kell őket, ha kell, sátrat verni, a teherhordó tevékről és öszvérekről, melyek az élelmet és a hadifelszerelést szállítják, gondoskodni.

Mikor pedig ütközetbe vagy rohamra indulna, elöl a helyük, s egymást fölülmúlva igyekeznek bátorságukról tanúbizonyságot tenni. Ha a sihederek, vagy legények hősként viselkednek, felvétetnek az öreg janicsárok közé, s ezentúl a fiatalabbak nekik is kötelesek szolgálni, és minden parancsuknak eleget tenni. Kegyetlen bestiák válnak belőlük, s valamennyi török harcos közül a legádázabbul harcolnak a keresztények ellen, leginkább bennük bízhat meg maga a török szultán is.

Mindezt pedig azért írtam le a janicsárokkal találkozván, mert később Konstantinápolyban a tulajdon szememmel győződhettem meg róla, hogy kora fiatalságuktól fogva nem az élvezeteknek élnek, hanem szüntelen munkára kényszerülnek, s így belőlük lesznek a legjobb katonák."

Mitrovicei Vratislav Vencel viszontagságai (Madách/Európa)