A halottak eltemetéséről:

A szultán naplója a mohácsi csatát követő szeptember elsején feljegyzi, hogy a ruméliai defterdár (török adóügyi főtisztviselő) parancsot kapott, hogy az elesett gyaurok holttesteit szedesse össze és temettesse el. Szeptember 2. napjáról pedig azt jegyzi fel a napló, hogy Ibrahim fővezér, a hadsegéde és a defterdár „elmentek összeszedni a hullákat”. Lehet, hogy egynéhány útban levő „piszkos gyaurt” eltemettek, de ennek nem sok a valószínűsége. Saját halottaikkal voltak elfoglalva, 3-án már indultak Budára. Inkább hihetünk Kemálpasazádé történetírónak aki így jegyezte fel: „kicsinynek és nagynak hulláit farkasok és ragadozó madarak étkéül hagyták, meghíván őket a borzalmas lakomára”. A török elvonulása után kevés kéz működött azonnal a csatatéren. Móré Fülöp pécsi püspököt sem temette el borbélya, holttestét gallyakkal és ágakkal takarta be. Istvánffi nyomán a magyar köztudat azt tartja, hogy a temetést Kanizsai Dorottya végeztette el 500 jobbágyával. Egykorú adat erről nem beszél. 

forrás: FB-Maria Rosu

Mohács után: a Fekete Ember

A mohácsi csata után az országban kialakult kaotikus állapotok elősegítették a biztos célkitűzés nélküli elégedetlenkedők összegyűjtését. Černi Iovan, a Fekete Ember szabadságot, az urak és nemesek elnyomása alóli felszabadulást ígér szerbnek, bolgárnak és románnak. Ez a „mozgolódás” csakhamar olyan méret öltött, hogy a nemeseknek az 1514-es parasztháború megismétlődésétől kellett tartaniuk Gosztonyi János püspök nagyon sötét színben írja le a szebeniekhez és a brassóiakhoz intézett levelében a felkelők és “a nagyon aljas rácz” tetteit. “Rettenetes erőszakkal és hallatlan ádázsággal viseltetik ez a keresztény ember más keresztények iránt, sem oltárt sem templomot, kort és nemet sem kímél.”

“...Azután hallottuk, hogy Perényi Péter Gyulán kihirdette a háborút a fekete ember ellen, szabad zsákmányra...... Midőn hadát áttette a Maroson, Szöllős mezővárosnál tábort ütött; nemesek és nem nemesek voltak a vajda úrral.... Úgy mondják, vajon elpusztultak-e annyian Mohácsnál.... Perényi Péter elfutott a lován, de nem tudta, hová fusson, mert azt a földet nem ismerte. Azután egy rác, Jaksith Márk nagyságos úrnak a szolgája igazította el Nagylak felé a révhez…. Nagyságos Jaksith Márk a várból a korláton át megismerte külsejéről, amint Perényi Péter a Maros folyó partján állt. Rögtön megparancsolta szolgáinak, hogy tutajon szállítsák át a Maros folyón. S mikor megérkezett a vajda Márk úrhoz Nagylakra, ott titokban egy héten át pihent. Mert a magyarok rác mágnásai maguk sem tudták elviselni, hogy a fekete ember uralkodjék;…Ezek után Perényi Péter, megcsúfolva és megveretve a rácoktól, hazasietett Füzérvárra. „ (Szerémi György)

(Gosztonyi János püspök levele, DL 36383)

forrás: FB-Maria Rosu

"Üllő és verő közé szorult ország"

„misera natio Hungarica” – szerencsétlen magyar nemzet

„üllő és verő közé szorult ország”

Szapolyai János király útja a „törökösség”-ig…

1526. december 14-én Jozefics Ferenc zenggi püspök – mint Szapolyai János király megbízott követe – a velencei Signoria urai előtt kijelentette, hogy a magyar király, Szapolyai János, a nagy elődöt, Hunyadi Mátyást tekinti példaképének (ebben nem is kételkedhetünk) és nem keresi a török szövetségét…

A mohácsi csatavesztés (1526.VIII.29.) után alapvető fordulat állt be a magyar nemzet történelmében; az addigi nagyhatalomból, a Magyar Királyságból két nagy birodalom, a Habsburg és az Oszmán-török Birodalom közé ékelődött ütköző állam lett. A „kihívás és megfelelés” dilemmájában a magyar politikai nemzet – natio Hungarica – útkeresése nyomban megkezdődött, noha az új történelmi helyzet felkészületlenül érte őket. Szapolyai János a magyar nemesség tömegei által támogatott új magyar király is válasz út elé érkezett, s bár a közvéleményben meggyökerezett az a gondolat, hogy Szapolyai a török szövetségét kereste (s mi több az „árulás” vádja is jelen van, ti. mint erdélyi vajda „szándékosan késett volt el a mohácsi csatából” etc.), a valóságos történések tükrében azonban mindez másként áll. Szapolyai János miként jutott el a „törökösség” névvel illetett politikájáig?

A nevezett diplomáciai küldetésben a zenggi püspök az itáliai nagyhatalom képviselői előtt azt adta elő, amit Szapolyai János király is kifejtett – nem sokkal később – Esztergomban (1526. december. 23.) telelve, hogy semmi sem köti őt a törökhöz (már ekkor ezzel vádolták ellenfelei), és a német birodalmi fejedelmeket arra kéri, hogy tartsák vissza az ellene készülő Habsburg Ferdinándot. Hiszen ha vele kényszerül harcolni, úgy nem tud ellenállni az elkövetkező – és várható – török támadásnak.

Summa: a Habsburgok ne támadják hátba a „kereszténység védőbástyáját”. Sőt! Szapolyai János a lengyel királyhoz küldött követe útján azt fejtegette, ő azt kívánná: „hogy Ferdinánd cseh király a közös ellenség ellen forduljon és ővele jó barátságban legyen.” Ugyanilyen értelemben írt Rómába a pápához is. Mindennek külföldön is megvolt a pozitív visszhangja, hiszen pl. a morva rendek éppen a kereszténység megvédelmezése ürügyén próbálták lebeszélni Habsburg Ferdinándot arról, hogy magyar királlyá koronáztassa magát – megosztva ezzel nem csak Magyarországot, de az egész keresztény világot. A krakkói udvarban is azt hangoztatták, hogy szükséges Ferdinánd és Szapolyai János között a béke, a „kereszténység egységének nyugalma érdekében.”

Nem kételkedhetünk Szapolyai János 1526 végén hangoztatott törökellenességének kérdésében; első kibocsátott oklevelei között szerepel az egyik rác vitézének, bizonyos Radics Bosicsnak kiállított diploma (1526. november 26.), mely az adomány indoklásában az áll, hogy érdemeiért kapja a király kegyét, mivel a mohácsi csatában igen vitézül küzdött.

Azt is megfigyelhetjük, hogy míg Szapolyai külföldön – a diplomáciában – hagyományosan az ún. „kereszténység védőbástyája” (propugnaculum, antemurale etc.) ideológiájára hivatkozott, addig a magyar rendek előtt a hagyományos német-ellenességre helyezte a hangsúlyt. Amint ezekben a napokban többször is hangoztatta: „a német uralkodók gyakran megkísérelték, hogy ezt a földet elfoglalják és hogy a magyar nemzetséget kiirtsák.”

 

Szapolyai János király 1526 végén és tovább, az 1527. évben folyamatosan emellett érvelt. Bethlen Elek erdélyi vice-vajdának írt levelében (1527. szeptember 2.) egyenesen arról szól, hogy Habsburg Ferdinánd „magyar nemzetünket és nyelvünket karddal és fegyverrel akarja maga alá gyűrni, és jó barátság leple alatt megsemmisíteni (…). Úgy hisszük, a legszörnyűbb dolog, ha a magyar nemzeten természetes ellensége, a német nemzet uralkodna.” 

Szapolyai 1527-ben végig ezt a politikai retorikát folytatta Habsburg ellenfelével szemben, és a magyar nemesség „németellenességére” helyezte a hangsúlyt. 1527. október 4-án (Nagy)Váradról ezt a kiáltványt intézte a magyarokhoz, akik Ferdinánd hívására Budán gyűltek össze: 

„…E királyságot, mindeddig soha senki, hogy magát saját akaratából királlyá tenné, fegyverrel le nem gyűrte, mégis azt halljuk, hogy Ferdinánd sűrűn mondogatja: még a magyarok akarata ellenére is a magyarok királya lesz. Pedig megesküdtetek, mint atyáitok is, hogy soha külföldit vagy idegen királyt nem tesztek; jól tudjátok, idegenek miatt jutott ilyen szükségbe ez az ország…”

Szapolyai János később azzal is érvelt, hogy Habsburg Ferdinándot bizony semmit sem rémiszti a török pusztítás, nem is bánja azt: ha a törökök elhajtják rabnak egész Magyarországot, nem féli, mert akkor a magyarok helyére mindjárt németeket telepít. 

Szapolyai egészen 1528-ig nem kereste a török szövetségét, sőt az európai királyságokban próbált magának szövetségest szerezni – igaz, nem a szultán, de elsősorban az ellenkirály, Habsburg Ferdinánd ellen. Követei a skandináv királyságoktól, Franciaországig mindenütt megfordultak – ez utóbbi udvarban sikerrel.

1527 végén és 1528 elején Szapolyai János király pártja vereséget szenvedett ellenfelétől, s maga Szapolyai – szűk kíséretével együtt menekülni kényszerült, Lengyelországban húzta meg magát. Ferdinánd azonban nem aknázta ki a győzelmét és Szapolyai János nem sokára visszatérhetett és a Maros mentén Lippán rendezte be udvarát. Ekkor azonban már döntő fordulat következett be politikájában. Egyik híve, egy lengyel főnemes, Hieronym Łaski (Łaski Jeromos) a szultán udvarában, Nagy Szulejmán és János király között… Łaski a politikai célokat tekintve nem kertelt: „ha nem kapunk segítséget koronás királytól, szerzünk olyantól, aki lenvásznat visel a fején.”

Eközben a Ferdinánd pártján álló, boszniai területeken fekvő – a déli védelem egyik fontos és utolsó bástyájának számító – Jajca a török kezébe került. Szapolyai János pedig a magyar híveinek ezzel érvelt a törökkel megkötött szövetsége mellett: a „szerencsétlen magyar nemzet – misera natio Hungarica” másfél száz éven át hősiesen küzdött a török ellen, de a mohácsi vereség után Magyarországot onnan támadták hátba, ahonnét a segítséget remélte. A déli végek is ím, mind elvesztek, azokat már mind az oszmánok bírják, s noha Ferdinánd nyugatról úgy kapott erősítést, hogy azt a török szultán ellen fordítja, ezzel az erejével mégis a magyar koronára tört. A Habsburgok, V. Károly és Ferdinánd törekvései veszélybe sodorják az egész keresztény világot – nincs más mód a menekülésre, mint a törökkel jó békét kötni („bonis et christianis condicionibus”); ez a béke mentheti meg nem csupán Magyarországot, de a Cseh és a Lengyel Királyságot is – érvelt Szapolyai. 

A korabeli magyar politikai nemzet kettős ideológiával bírt: a „kereszténység védőbástyája” gondolat mellett jelen volt a keleties „szittya-hun” öntudat, amely a hagyományos németellenességet hangsúlyozta – és valójában semmi köze sem volt az ugyancsak keleti eredetű oszmán-törökökhöz. Amíg a „németellenesség” termékeny talajra hullott, addig a törökkel kötött szövetsége, a „törökösség” nem váltott ki lelkesedést. Sőt! Mikor Szapolyai János 1529-ben személyesen találkozott Nagy Szulejmánnal, a király magyar hívei közül sokan „tüntetőleg” el sem mentek a találkozóra, nem kísérték el uralkodójukat. A király kancellárja, Brodarics István püspök később azt hangoztatta, hogy Szapolyai János a kisebb rosszat választotta (ti. a németekkel szemben a törököt). 

Amikor 1532-ben elérkezett az újabb török háború, s I. Szulejmán szultán seregei élén újólag – immár negyedszer – Magyarország ellen fordult, Frangepán Ferenc kalocsai érsek ezeket írta levelében (1532. augusztus 17.): „mi a királlyal együtt úgy döntöttünk, hogy a keresztény közösségért és hazánkért (akinek Isten után a legelsőként tartozunk) vállalunk minden megaláztatást, hogy megakadályozzuk hazánk pusztulását, vagy azzal együtt bukunk el."

 

Szapolyai János politikáját vizsgálva Barta Gábor véleményét így összegzi:

„A magyar nemesi nemzettudat egyik kristályosodási pontja a közösségi tudatok ismert modelljének megfelelően az ’ős-ellenség’ megnevezése. A mi esetünkben ez logikusan a nemzeti tudat kialakulásának századai folytán leghatalmasabbnak bizonyuló szomszédság: a németség lett. A később színre lépő és valóban sokkal veszélyesebb töröknek aztán persze ki kellett volna szorítania őket e ’rangból’ – de ezt a váltást egyszerre több tényező is gátolta. Egyrészt a gondolkodásra jellemző konzervativizmus. Másrészt a német-magyar ellentét pontosan a török veszély 1526 utáni kiéleződésekor újabb nyílt háborúba torkollott. Harmadrészt a török-magyar ellentét eleve vallási ellentét is volt. Negyedrészt külpolitikailag is sokkal előnyösebb volt egyetemesen keresztény feladatként megjelölni a törökellenes harcot, mint nemzeti (tehát kizárólag minket illető) tennivalóként.”

A „törökösség” ideológiájához nem volt meg semmiféle előfeltétel – s a korabeli politikai nemzet, a magyar urak egy hazában – két országban a politikai kényszerek szorításában lavíroztak a nagyhatalmak között. 

A kutató ezzel zárja gondolatait: e torz-állapotból „egyenes út vezetett Fráter Györgynek változatlanul ’kisebb rosszra’ építő, ingatag török barátságához, a Bocskai által elutasított török koronához, a ’két pogány közt egy hazáért’ gondolkodás módhoz. Még messzebbre tekintve: talán Thököly Imre tragikus vétségét is leírhatjuk úgy, hogy (ráadásul politikailag rossz időpontban) megtette azt a lépést, amit soha nem lett volna szabad megtenni: közvetlenül összekapcsolta a nemzeti eszmét a török barátsággal.”

 Vö. Barta Gábor: A törökös ideológia kezdetei Magyarországon. In: Keletkutatás. 1987. tavasz. 8-19

I. János király

Osztrák szemtanú beszámolója a mohácsi csatáról

Az európai közvéleményt a török előnyomulása, majd a mohácsi csatavesztés híre közelről érintette és sokat foglalkoztatta. Ezt az érdeklődést élesztette és kívánta kielégíteni az újságlapok és a történeti énekek műfaja. A kettő ekkor még közeli rokona egymásnak, bár az újságlapok szerzői több ténybeli elemet sorakoztatnak fel tudósításaikban, az énekszerzők pedig szívesen vonnak be hangzatos tanulságokat. A legtöbb újságlap és történeti ének német nyelvterületen keletkezett, a legkorábbi röpirat - dicséretes gyorsasággal - már 1526. szeptember 13-án, tehát két héttel a csata után napvilágot látott. Közös vonásuk a magyarellenesség, amiben - a jogos szemrehányások mellett – szerepet játszhatott a nyugati országok lelkifurdalása is, hiszen cserbenhagyták Magyarországot. 

Ízelítőnek álljon itt egy német újságlap:

Newe zeittung Wie die Schlacht zu Ungern mit dem Tücrkischen [ ! ] Keyser ergangen: Hatt einer yonn [ ! ] Wien so dabey gewest: herauff gen Otingen Geschriben. M. D. XXVI. 

(Magyarul: Új híradás. Hogyan esett meg a magyarországi csata a török császárral. Itt volt egy ember Bécsből, és utána megírta Ottingenbe. 1526.) 

című röpiratnak az Országos Széchényi Könyvtárban őrzött példánya Katona Tamás fordításában.

ÚJ HÍRADÁS. HOGYAN ESETT MEG A MAGYARORSZÁGI CSATA A TÖRÖK CSÁSZÁRRAL. OTT VOLT EGY EMBER BÉCSBŐL, ÉS UTÁNA MEGÍRTA OTTINGENBE. 1526 / NÉMET ÚJSÁGLAP 

Elsőbben is a magyar királyi felséghez érkeztem / 

Tolnára, 16 mérföldnyire Budától lefelé / 

nem volt több mint négyezer ember vele, és mindig cudarul gondoskodtak rólunk / 

árulás folytán némely magyarok éjszaka a faluban ránk gyújtották a házat / 

veszekedés robbant ki ugyanis két szálláscsináló, a magyar királyé / 

és az esztergomi püspöké közt / 

amikor összeakadtak / 

szállást keresvén / 

és mindegyik a maga urát akarta odaszállásolni / 

és az esztergomi szálláscsinálója azt mondta / 

miért nem / az én uram a király , és miért a tied / 

ezt emiatt pálcára ítélték / 

és fütykössel úgy megverték / 

hogy belehalt. Item sokan odavonultak magyarok / lengyelek / vendek / 

és ami emberrel csak rendelkezett a király, azt mind tovább vitték Bátára / 

ez 3 mérföldnyire van Tolnától / 

itt is vesztegeltünk néhány napig / és még nem volt fővezérünk / 

nem is volt rend a seregben / 

és a magyarok egymást is agyonverték és lelőtték / 

Aztán Tomori Pált, a barátot, és György urat / 

ezt a két magyar kapitányt fővezérnek választották / 

aztán tovább mentünk Mohácsra / 

ez az előbbiek után van a Duna mentén / 

itt egy hatalmas szekértábort ütöttünk / 

abban táboroztunk, és idegyűlt mindenki / 

míg csak körülbelül 30000-en nem lettek a gyalogosok és lovasok / 

és vagy ötszáz szekerük volt / 

akkor aztán a király megegyezett tanácsosaival, hogy megütközik a lejjebb álló törökökkel / 

 és sok püspök is vele volt / 

Magyarország főpapjai és főurai / 

mert megüzenték nekik / 

hogy különben elvesztik javaikat / 

De egy gyerek is beláthatta / 

hogy néhány magyar még a királyát is el akarta adni és árulni / 

Olyan ügyetlenül vezették a hadat / soha meg nem szemlélték / 

soha csatarendet nem állítottak / 

hogy legalább kipróbálják / 

komoly dologban mihez tartsák magukat. Item augusztus 29. napján / 

korán felserkentünk / 

és felöveztük magunkat, hogy megütközzünk a törökkel / 

aki már csak egy fél mérföldnyire volt tőlünk / 

és körülöttünk mindent felégetett / 

amit csak tudott / 

hogy gyakran 9-10 tüzet is láttunk / 

körös-körül egy fél mérföldnyire / 

és a töröknek pontos és jó hírei voltak rólunk / 

nekünk meg semmilyen / 

mert a királynak egyáltalán nem volt pénze / 

hogy híreket szerezhessen / 

és talán az urak sem akarták/ 

mert sokan közülük titokban a törökkel tartottak. Kivonultunk hát a szekérvárból / 

és rossz csatarendbe álltunk nyolc óra tájt / 

akkor a törökök is megmutatták egy kicsit magukat / 

és még a vízen volt a tüzérségünk / 

 amit a csatarendbe hoztunk / 

ha egyáltalán rendnek nevezhetem / 

Aztán néhány muskétás a szekértábornál maradt / 

és mi elkezdtünk tüzelni / 

 ahol csak érhettük a törököt /
és így lövöldöztünk és csatároztunk nyolc órától délután 4 óráig / 

és a török még egy lövést sem tett / 

amíg igazi támadáshoz nem fogtunk / 

akkor aztán megmutatták erejüket / és ellenünk vonultak / 

és mi is egyenesen nekik / 

és mikor már összeütköztünk / 

a törökök cselből megint visszahúzódtak az ágyúkig, amelyeket elrejtettek és beástak / 

vagy háromszázat / 

kicsit és nagyot / és mikor az közelébe nyomultunk /
kegyetlen tüzelésbe fogtak / 

hogy senki ott meg maradhatott / 

alig tartott az egész egy óráig / 

akkor a barát népe megfutott / 

mindenki rohant a szekértáborhoz / 

ami nem volt megszállva / 

és a mag megnyitották és szétszaggatták / 

és ez a keresztényekre balul ütött ki / 

mert ha a szekértábor sértetlen maradt volna / 

és védhettük volna magunkat be az ellenség nem árthatott volna nekünk / 

de sok magyar gazember nem gondolt sem a hűségre, sem a barátságra / 

csak a csúf menekülésre. Néhányan a javaikat is kidobálták a szekerekből / 

hogy könnyebben menekülhessenek / 

és sokan elhajították a páncéljukat. Item mint mondták nekünk / 

a török vagy kétszázezernyi erővel volt rhodoszi népség van az ágyúk mellett / 

hogy minél hamarabb elpusztuljon. Teveállatja is van / 

a szőlőbe szabadítja, és mindent tönkretesz / felél / 

felgyújt, és elpusztít mindent, amit csak elér és megszerez. Köztudomású volt a táborban / 

hogy a török császár két pénzzel teli hordót / 

küldött néhány magyar úrnak / 

hogy segítsék be Magyarországra / 

ezért írta meg a magyar királynak, hogy maradjon nyugton / 

minek szólítaná hadba a népét / 

hiszen ő megvett egy országot, és most meg akarja nézni és el akarja foglalni / 

ezért veretett két hidat a Dráván / 

és így esett meg a csata. Item mikor Péterváradot (ez egy vár) bevette / 

ötszáz keresztényt nyakaztak le az emberei / 

és mindegyikük egy fejet tűzött a dárdájára / 

 így vonult be diadalmasan / 

és a piacon beszédet és szónoklatot tartott valaki / 

a beszéd után pedig mind a császár lába elé rakták a fejeket. Siralmas most a helyzet Magyarországon/ 

Isten irgalmazzon a szegényeknek, akiket kiperzseltek / 

össze-vissza menekülnek / 

szerte az országban / 

azt sem tudják, hova / 

sok asszony és gyerek / 

sírnak és jajgatnak szívettépőn / 

És olyan sok a gyilkolás és rablás / 

mert mindenki ezt teszi, aki teheti / 

a magyarok ( úgy mint a törökök / üldöznek mindenkit / 

Nekem is elvették a lovamat / 

kabátomat és fegyveremet, csak az ingemet hagyták meg / 

És ha kúthoz érkeztünk és húzni akartunk belőle / 

a magyar asszonyok megtagadták tőlünk a vizet annyira kiéheztünk / 

hogy a mezőn a pocsolyából ittuk a vizet / 

míg csak nem értünk Németországba. Item vagy háromszáz landsknecht is volt ott / 

akik a maguk költségére, mentek le oda / 

annyiba se vették őket, mint a kutyát / 

ahogy ma megérkeztek / 

másnap már a csatába kellett menniük / és az ágyúkhoz rendelték őket / 

fizettek nekik valami kis zsoldot / 

nem hiszem, hogy egy is megmenekült közülük / 

mert ha egy megmaradt volna / 

azt a magyarok ütik agyon. Egyébiránt a magyar királynak jórészt német nemes urai vannak az udvarában / 

és jó német fegyveresei /
vértesei és mások /
háromszázan lehettek /
ezekkel tartott a csatában / 

De senki sem tudja, mi lett vele /
Azt hiszem, hogy néhány magyar megölte és elrejtette / 

mert a török nem találta meg. Ezenkívül is sok érdekes dolog esett meg a csatában /
amit most nem írhatok meg. 1900 forint értéket veszítettem el Magyarországon / 

ugyancsak tönkrementem belé/ 

így állunk hát Bécsben, még mindig nagy gondban és aggoda1omban / 

Ha ti, felföldiek, elhagytok minket / 

egy év múlva nálatok lesz a török /
tartson Isten jó egészségben.
Kelt Bécsben, 1526-ban. 

forrás

 

3 évvel később...

Mindenesetre 1529-ben – az isztambuli szerződés alapján – újabb szultáni had indult Magyarországra, s János király is elindult lengyelországi száműzetéséből, hogy személyesen is találkozzék újdonsült szövetségesével. Természetesen I.Szulejmán konkrétan és szimbolikusan is érzékeltetni kívánta, hogy itt korántsem egyenrangú felek kapcsolatáról van szó. Az előzetes megállapodás alapján Jánosnak Mohács mezején kellett tisztelegnie a szultán előtt, éppen a mohácsi katasztrófa harmadik évfordulóján, vagyis 1529. augusztus 29-én. Szapolyai le is rótta hódolatát Szulejmán előtt, s ez egyes történetírói közlések szerint olyan formában valósult meg, hogy a magyar király kezet csókolt a török uralkodónak. Igaz, más választása nem nagyon volt, ha vissza akarta szerezni trónját… 

forrás

A XVI. századi "média"

A Német-római Birodalom II. Lajos halálának hírére késlekedés nélkül elindította a propagandagépezetét, annak érdekében, hogy a dinasztikus jogszerződés szerinti trónkövetelésüket megfelelő módon alátámasszák. Furcsamód a csata lefolyása nem érdekelte őket, viszont a tudósításokból leplezetlen és kendőzetlen magyargyűlölet, rágalomhadjárat bontakozott ki. Leírták, hogy a gonosz magyarok szándékosan őrizetlenül hagyták a szekérvárat, ezzel önnön halálukat teljesítvén be. Majd szintén gonosz magyarok elárulták és megölték II. Lajost, holttestét elrejtették. Mesteri hisztériakeltésnek lehettünk tanúi ugyebár, de még nincs vége, a történet folytatódik, leírják:

"...a magyarok az ütközetben nem állták meg a helyüket, s gyáván megfutamodtak, s a mohácsi csatatéren főképpen német, cseh és lengyel harcosok pusztultak el.

A mohácsi tragédia igazi hőse a fiatalon elesett magyar király volt, akit a magyarok ütöttek agyon és rejtettek el, hogy a török meg ne lelje."

Szárnyra kapott a legenda a gyáva magyarokról és arról, hogy cserben hagyták és megölték koronás uralkodójukat. Miért kellett Lajosnak meghalnia? A közvetlen bűnbak a nagyravágyó és áruló, istentelen, a keresztény vér árulója Szapolyai János lett, aki maga hívta be a törököket. A németek tehát rendkívül tervszerűen vezették elő a gyáva, kegyetlen és királygyilkos magyarok büntetéseként a Habsburg trónigényeket megokoló érveket. A Habsburg-propaganda célja a magyarországi tartózkodástörvényesítése volt.

forás: Lévai-Potó: Elátkozott királyink

II. Lajos

Szigeth vára

Az oszmán hadsereggel vívott 1526-os vesztes mohácsi csata után Szigetvár katonai jelentősége megnőtt, mivel a nyugati irányba előretörő hódítók útjában állt. (...)

 

Az első török fenyegetésre 1554-ben került sor, amikor Tujgon budai pasa körülzárta ugyan, de ostrom alá nem vette. (...)

1555-től Horváth Márk lett a várkapitány, aki 1556-ban Ali pasa 25.000 főnyi seregének 41 napi ostromát sikeresen verte vissza: majd amikor a török Nádasdy Tamás és Zrínyi Miklós felmentő seregeinek közeledtéről értesült, az ostromot abba hagyta és elvonult.

Vécsey Aurél: Magyarok a hadak útján - fájdalmas vereségek

A Magyar Királyság a török kiűzését követően.

Mit köszönhetünk a fürdőkön kívül a törököknek, ugyanis a megszállásuk következményeként indult meg a magyarországi nemzetiségi arányok felborulása. A hódoltság idején az alföldi területek komoly pusztítást szenvedtek. Falvak ezrei semmisültek meg, az erdők a Duna-Tisza közén kipusztultak, az Alföld egy részét a törökök mocsarakkal árasztották el. A túlélő népesség a mocsaras-ártéri helyekre húzódott, illetve az olyan mezővárosokba, amelyek szultáni birtokok voltak és védelmet élveztek legalább a portyázó török-tatár csapatok ellen, hiszen a magyarok és a császári zsoldosok is gyakran rajtaütöttek egy-egy településen. Az irtózatos pusztulás elsősorban a magyarságot sújtotta, hiszen a tiszta magyar lakosságú Alföld nyögte legtovább a török hódoltság következményeit.

Az Alföld déli részén, a Szerémségben és Bánátban 1700-ra szinte teljesen eltűntek a Mátyás alatt még virágzó magyar falvak százai, helyükre szerbek és románok települtek be. Mivel a háború sújtotta területek elsősorban az ország középső területein voltak, a peremterületeken nem okozott akkora kárt a katonaság dúlása. Így e területek lakossága - itt elsősorban a ruszinokra, szlovákokra és a románokra kell gondolnunk - közel sem szenvedtek olyan mértékű veszteséget, mint a magyarok. A törökök még meg sem vetették a lábukat Magyarországon, amikor máris komoly arányeltolódásokat okoztak annak etnikai összetételében: A Délvidéket ért török betörések és portyázások széles rendet vágtak az itteni - amennyire megítélhető: eredetileg jobbára magyar - településhálózatban, s megürült helyükre szerbek szivárogtak be, illetve - annak jeleként, hogy újratelepítésükre nem akadt elegendő belső népféleség - telepítettek be magyar királyok Szerbiából.  Ez azonban csupán szerény előjátéka volt annak, ami az ország középső harmadának tartós megszállás idején bekövetkezett.

A törökökkel folytatott háborúskodás és a hadszíntérré válás java terheit kezdetektől fogva a török kiűzéséig a magyar etnikum viselte, s belőle verbuválódott a végvári katonaság és a hazai mezei hadak túlnyomó többsége. Különösen a déli területeken nyilvánvaló pusztulás helyrehozatalában egyrészt hivatalos állami és magánföldesúri kezdeményezésekről beszélhetünk, de rendkívül fontos volt a spontán népmozgás is.

A felvidéki területeken a korábbi gazdasági fellendülés egyik hatása a magyar etnikum túlnépesedése volt. Ez a népesség felesleg a csatazaj elültével dél felé vándorolt, mert ott enyhébb feltételekkel kaphattak földet a birtokaik benépesítésén fáradozó földesuraktól. Ez a Dél felé irányuló magyar vándorlás viszont északon nyitott utat a szintén túlnépesedéssel küzdő szlovák etnikum számára, így jelentősen kitolták dél felé a szlovák település területet. Ez a szlovák népességfelesleg még arra is elegendő volt, hogy az Alföldön létrejöjjenek jelentős szlovák többségű területek, pl. Békés vármegyében, ahová Harruckern gróf, illetve Szatmár megyében, ahová Károlyi gróf hívott szlovák telepeseket.

A székelyek a növekvő állami terhek és a terror (Mádéfalvi veszedelem, 1764) elől tömegesen húzódtak a Kárpátok keleti oldalára, Moldvába és Bukovinába, ahol csatlakoztak a csángó-magyarokhoz. Ez is jelentős népesség veszteséget jelentett a megfogyatkozott magyarság számára.

A töröktől felszabadított területeken megkezdődött az első sorban katolikus németek betelepítése, biztosítva a feltétlen hűséget a császár iránt. Erdélyben folytatódott a korábban említett román beáramlás, ami továbbra is a román fejedelemségekből merített utánpótlást. Ezzel párhuzamosan, 1690-ben, a bécsi hatalom hívására III. Arsenije Csarnojenics pátriárka vezetése alatt százezer szerb menekült Magyarországra, és telepedett le a Délvidéken, illetve Szentendrén, Budán a Tabánban, Pomázon, Érden.

Amikor 1718-ban, a passzerovici béke után egész Magyarország területe felszabadult a török iga alól, a bécsi kormány támogatásával olyan hatalmas bevándorlás indult meg az elnéptelenedett magyar területekre, hogy ennek méreteit csak az amerikai kivándorláshoz lehet hasonlítani. Nyolcvan-kilencven éven keresztül zajlott a németség tervszerű betelepítése, 400 ezer újabb szerb család érkezett a Délvidékre, még tömegesebben költöztek be a románok. A szinte teljesen kihalt Alföldre leáramlottak a Felvidék és Erdély népei. Így jöttek létre az alföldi tót, ruszin és román nyelvszigetek. 

forrás: Vécsey Aurél: Magyarok a hadak útján - fájdalmas vereségek

Naszádosok, sajkások

A naszádosok, sajkások szerepe a végeken…

A XVII. század folyamá a naszádosok kiemelkedő vitézsége továbbra is fennállott, s itt érdemes Takáts Sándor kutatása nyomán közölnünk a komáromi naszádos főtiszteket. Elsőben a naszádos kapitányok neveit, kik a XVII. század folyamán betöltötték ezt a posztot:

„Egerszeghy Ambrus (1608-tól),

Héderváry István (1620),
Nagykomáromi Gál Péter, Szarvaskendy Sibrik Pál (1627),
Spáczay Márton (1640-1650),
Bossányi Gábor (1650-1664),
Radványi István (1670-ig),
Drahosóczy András és Zámory György (1685-1702).”

A fővajdák pedig a következőek voltak:

Muzslay Jakab (1610-ig),
Józsa Antal (őt később egy ideig a 15-éves háború során visszafoglalt Esztergomba helyezték át más naszádos vajdákkal,Werebélyi Lászlóval, János deákkal és Palotai Nagy Lászlóval együtt),
Bertholdy György (katonái megölték a némethez való pártolása miatt – akkor mikor ők mind Bethlen Gábor erdélyi fejedelemhez csatlakoztak volt),
Földessy István (1622-1625),
Gál Lázár (1639-ig),
Torkos Máté, Földváry Gábor, Kapellett Péter (1660),
Bogyó János, Zalusky Imre, Csajághy Máté, Szabó Mihály (1677),
Buday Lázár (1679),
Szeghy Mihály (1684),
Bokor László (1686),
Disznosdy Horváth Ferenc (1691),

Pap István (1693).

Takáts Sándor: A magyar gyalogság megalakulása. Bp. 1908. (reprint) 174-175.

Török és magyar hajók összecsapása a Dunán Visegrád vára alatt.

1600. május 10-én kelt és a bécsi Haditanácshoz írt német nyelvű jelentésében, a visszafoglalt Esztergomban szolgáló nevezetes vitéz tiszt, Eörsy Péter közli, hogy Csáky Gergely és Kalmár István vajdák vezetése alatt naszádos vitézei cirkálásról térvén vissza, hirtelen török naszádosok támadták meg őket, a magyar vitézek egésze estig küzdöttek a törökökkel a vizen, s vagy 200 törököt meg is öltek, a saját veszteségeket nem sorolta…

Eörsy Péter a háború további folyamata alatt is többször kitüntette magát s jelentéseivel több ízben fontos szolgálatot tett. Az 1600. év május 14-én például Pogrányinak írta, hogy Csáki Gergely és Kalmár István vajdák minő vízi csatában verték meg a törököt. Az 1601. évben az esküszegő franciákról (akik a törökökhöz pártoltak) részletes jelentést írt Mátyás főhercegnek. Ugyanez év október havában Thurzó Györgynek írta, hogy a váci őrséggel és a saját hadinépével Buda alá vonult. Gutray István alatt a váciak oly szerencsés portyát csaptak, hogy tömérdek zsákmányt hoztak. Ilyen portya és csatázás - írja Eörsy - rég nem volt.

Ugyanez évben (szeptember 12.) Mátyás főhercegnek jelentette, hogy a Székesfehérvár felmentésére siető török had alig harmadfélezernyi. Köztük vannak az áruló franciák is.

Érdemes megemlítenünk, hogy Fehérvár ostromakor a budai basa így szólott főembereihez: Ti kutyák! Oly sokáig alkudoztatok Eörsy Péterrel a békesség dolgában, hogy Fehérvárt imigyen eljátsztátok!

Eörsy az 1602. augusztus 13-án kelt jelentésében részletesen leírta a török sereg állapotát, szándékát és számát.

Valamivel későbben azt a lovascsatát írta le, melyben 1200 egri törököt szétvert huszárjaival.

Mondanunk sem kell, hogy az olyan vitézt és tapasztalt katonát, mint Eörsy Péter, Buda és Pest ostrománál sem nélkülözhették. Az ő érdeme a törökök pesti (dunai) hídjának szétrombolása. Részt vett mindkét város ostromában, s Pest elfoglalása után Eörsyre és Strozza olasz tisztre bízták Pest védelmét. Hasszán basa megszállván a várost, Eörsy hősiesen védte azt, s embereivel gyakran kiütvén, az ellenségnek nagy bajt okozott. Mielőtt a török abbahagyta volna az ostromot, a fővezér parancsára több német ezred és Eörsy Péter magyarjai rohamot intéztek a török sáncok ellen. Nem tudni, mi rémítette meg Eörsy Péter csapatait, de a legvadabb rémület közt rohantak vissza a pesti kapu felé, hogy a városba menekülhessenek.

Eörsy Péter kivont karddal állta útját a megrettent futóknak, s néhányat közülök le, is vágott. A tolongó és rémülettől űzött tömeg azonban eltiporta a derék embert. Éktelenül elrútított holttestét alig lehetett fölismerni. Azok a csapatok, melyeket oly sokszor vezetett győzelemre, öntudatlanul okozták halálát! Mikor észbe kaptak s megtudták a szomorú esetet, bőségesen megsiratták vezérüket s hív társukat...

Eörsy Péternek családjáról keveset tudunk. Mikor Esztergom főkapitányává nevezték ki, feleségét nem merte a veszedelmes Esztergomba hozni, tehát Eger vidékére vitette. Pálffy annak idején neki adta a lédeci falut s jószágot, abból tartotta feleségét. Mivel Eger 1596-ban török kézre került, semmi adat sem maradt ránk arról, hogy mi történt a feleségével.

Takáts Sándor: Bajvívó magyarok. Bp. 1979 (reprint)