Korabeli hírszerzés:

„Gálffit ugyan magát Kaposba küldtük, de ott semmi olyan gyűlt török nincsen, kitől tartanunk kellene.”

1648 - 1652

Amit „bizonnyal mondanak” annak „híre vagyon”…

Még egyszer a hír, a hírszerzés és a kémek fontosságáról a végvári védelmi információáramlásban…

Talán nem kell részleteznem – erről már számos alkalommal szóltam volt itt –, hogy a „hír” mekkora értékkel bírt – főként a hiteles hír, s mekkora veszélyt jelenthetett az „álhír.” Azaz a korabeli hírszerzés – és elhárítás feladata óriási jelentőséggel bírt (már akkor is). A korabeli információáramlás és közlés sebessége egyenes arányban volt a korabeli közlekedési viszonyok lehetőségeivel, amelyek azonban éppen fordított arányban álltak olyan paraméterekkel, mint a kedvezőtlen időjárási viszonyok (esőzés, áradás etc.) és terepviszonyok nehézségével.

Mindezeken túl a korabeli hírszerzés, kémkedés – akárcsak a mai – cseppet sem volt veszélytelen feladat. Sőt egyenesen veszélyes vállalkozásnak mondhatjuk – a lebukás, bizonyosan halált eredményezett. Mégis a hírek fontosságára utal, hogy mindkét oldalon igyekeztek a legoptimálisabb módon azokat begyűjteni.

Méhesi Péter kiváló tanulmányában a kiskomáromi (a mai Zalakomár) vice-kapitány, Túrós András leveleit vizsgálta meg és ismertette a XVII. század derekáról. Ebben hemzsegnek a legjobb példái annak, hogy milyen hírszerzéssel élhetett egy korabeli végvári tiszt.

1646 tavaszán például a vice-kapitány levelében írta gróf Batthyány Ádám dunántúli főkapitánynak, hogy: „a nagysegesdi polgárok híre alapján a török sok zászlóval, csapatokkal és mintegy 600 patkolt lóval (sic!)… bizonyos rablani akarnak, talán Salhely felé.” (1646. IV. 10.)

Máskor így: „ezen szempillantásban érkeztnek az czökli polgárok hozzám, kik bizonyosan beszélik, hogy az új kanizsai basa beérkezvén Szigetbe, azt beszélte, hogy Komáromot (itt bizonyosan Kiskomáromra – vagyis Kiskomárra, azaz Zalakomárra gondolt). Több ilyen híreket Koppán (azaz Törökkoppány) hoztanak.” (1652. II. 17.)

Sokszor élt mindkét fél a megtévesztés cselfogásával – azaz látványosan odament – odaküldte csapatait – ahová egyébként nem állt szándékába, avagy csak hírét „költötte” kimenetelének, gyülekezésének. Látványosan hirdette – amit valós esetben elrejtett volna – hogy ez vagy amaz a szándéka. Azonban, aki ilyenféle híreket vett, az sem vehette semmibe. Amint Túros is restelkedik – egy jelentésében – hogy folyamatosan érkeznek hozzá a hírek (s ez már gyanús is lehet, hogy inkább „álhírek”), de neki továbbítania kell:

„Nagyságodat (ti. Batthyányt) talán megbántottam már az sok írásommal, mert ezidáig mind csak hallott híreket írtam Nagyságodnak, mert immár oly követem érkeznék onnand alól Koppánból, hogy szaporodik az török száma. Én Nagyságodnak meg nem írhatom az bizonyosan az számot, de (…) az ki a híreket hozta most, ugyan köztük volt a tábornak.”

Tehát egyértelműen látjuk, hogy minden utazó, kereskedő, marhahajtó– akik egy-egy vár mellett elmentek, avagy oda bejöttek –, kik híreket jelenteni kötelesek voltak, mellettük ott voltak a „bízott emberek” – vagyis a valós kémek és hírszerzők. Személyük – a dolog természetéből adódóan – legtöbbször homályban marad. Már Horváth Márk szigeti kapitány a XVI. század derekán írt leveleiben is számos esetben említi őket. Éppen így tudunk egy-némely információkat későbbről is. Ilyen volt egy név szerint is említett Gálffi András kém, „hódult polgár” – azaz a török Hódoltságban élő magyar. Vagy a somogysági református lelkész, Laskai Sándor, aki – amint ez a forrásokból kiszűrhető – egyenesen „kettősügynök” volt. Laskai lelkész különös személyiségére vall, hogy kereskedelmet is folytatott – noha ezt a református eklézsia a pásztorainak tiltotta volt, de túl ezen még a mohácsi szandzsákbéggel is jó ismeretségben volt. Egy alkalommal egy igen különös – kultúrtörténeti kuriózum – eset is történt (Laskai jelenti ezt), hogy a mohácsi bég 18 lovassal feljött Somogyba, Ságra és ott egy bizonyos Vid Benedekhez tért, akivel a „Magyar Bonfiniust” (azaz Heltai Gáspár krónikáját) olvastatta volt… Egészen pontosan Vid Benedek lefordította a magyar krónikát neki törökre – így olvasta fel – mert a bég „nem igen magyar.”
Tudunk egy másik protestáns lelkészről is, bizonyos Sándorról, aki a koppányi bégnek, Hamzának volt „bízott embere”, hogy ez a személy azonos-e Laskai Sándor személyével? Teljes bizonyossággal nehéz lenne erre válaszolni (de nagyon valószínű, hogy igen). Eme „Sándor prédikátor” teljesen a koppányi bég oltalma alatt állt és Nágocson halt meg.

Ezen kémek – mint Laskai is – pénzt kaptak a szolgálataikért. Számos várkapitány elszámolásában szerepelnek, hogy mennyit fizetett ki a kémek szolgálataiért. (Egy ízben Szigetváron – a már említett időben – Horváth Márknak egy „profi” évi 120 aranyforintért ajánlotta fel szolgálatait).

Példánknál maradva – Méhesi Péter tanulmányában ismerteti – a komári főtisztek, Bessenyei István és helyettese Túrós András Körmenden járva 1648-ban, mikor a katonaság fizetésére pénzt kaptak, megemlékeztek a nevezett Gálffi Andrásról (mint kémről), akinek szintén fizetést vittek. („tudósítson Nagyságod levele által, mind kölletik cselekednem, és én Nagyságodhoz az pénzért katonákkal együtt Gálffit felküldenem” – 1648. III. 28.)

Máskor is felmerült a neve – mikor küldetésben volt, s megnyugtató híreket küldött: „Gálffit ugyan magát Kaposba (azaz Kaposvárra) küldtük, de ott semmi olyan gyűlt török nincsen, kitől tartanunk kellene.” (1651. IX. 21.)

Méhesi Péter megjegyzi, hogy eme kém, Gálffi András sorsáról semmit nem tudunk – egyszer csak eltűnik a levelekből a neve, s többé már nem említik. Talán lebukott – s így keserves végzett várt rá; vagy csak ideje volt, hogy eljöjjön már érte a halál?

A hírszerzésnek nagyon fontos – és „ingyen” – csoportja volt a „nyelvek” fogása, vagyis az ellenség fogolyul ejtése, s azoknak kihallgatás, kivallatása (mert aki önként nem beszélt, az gyakran „buktatták”, vagyis víz alá nyomva fojtogatták; avagy ellenkezőleg vassal sütögették – ennek hatására hamar megeredt a delikvens nyelve).

Azonban önkéntes rabok is voltak kik jelentettek: legtöbbször a török foglyává lett magyar végváriak. Így például Kanizsáról – ahol egyébként Túrósnak egy „jó törökje” is volt (vagyis olyan, aki nyilván fizetségért híreket küldött a magyaroknak) – a rabok üzenték meg egy ízben (hogy mi módon arról nem szól a fáma), hogy a kanizsai törökök nagy haddal kimenni igyekszenek. Zalavárra és Keszthelyre fognak támadni – az utat két napra tervezik. S hogy mindez miféle fontossággal bírt, arra nyomban válaszolunk. Pethő László magyar kapitány 1650-ben írta: „ezen órában érkezett bizonyos hírem a kanizsai raboktól, hogy ez két nap alatt Zalavárt és Keszthelyt megütik minden bizonnyal, azért nem múltam el, hogy Nagyságodnak meg ne írjam, bizony igen jó volna, ha Nagyságod vigyázna rájuk, ott meglehetne ütni őket.!”

Ez volt hát a hírértékének roppant fontossága – ilyetén a „jó hír”, a biztos információ – a hadakozásnak alfája és omegája.

Sz. M.

vö. Méhesi Péter: Egy végvár mindennapjai. Élet a kiskomáromi várban Túrós András vicekapitány (1642-1658) leveleinek tükrében. In: Identitás és kultúra a török hódoltság korában. szerk. Ács Pál és Székely Júlia. Bp. 2012. 424-425.

1560 - A hercegszőllősi erődítmény

A hercegszőllősi erődítmény

1560. márciusának elején, valószínűleg 8-án – a nap nem bizonyos, de még bőven március idusa előtt – a szigetvári végváriak lerohanták a hercegszőllősi erődítést. A szigetiek összecsapása Mohácsnál a törökkel…

Ekkor már újra Horváth Márk állt – immár harmadszor – Sziget élén. A tőle megszokott lendületességgel cselekedett most is; bátran mondhatjuk, hogy azt a taktikát alkalmazta, amelyet legegyszerűbben és legnagyszerűbben nevezünk így: „a legjobb védekezés, a támadás.”

Már 1560. februárjának végén több levelében beszámolt arról a nádornak, Nádasdy Tamásnak hogy az ellenség palánkok és „kastélyok” – azaz kisebb erődítmények – állítását tervezi, és tudja, hogy a Baranya-háromszögben fekvő Hercegszőllősön a régi templomot erődíti. A február 29-én kelt levélben írta, hogy napszállta után hozták a hírt este hét óra tájban, hogy az elmúlt kedden („feria tertia promixae preterita” – február 27-én) a törökök Hercegszőlős alá mentek s erősítést is várnak, a parasztokat erősen hajtják a munkához. Bizonyos, hogy a „szentegyház” – vagyis a templom megerősítéséhez fognak. Ez nem volt egyedülálló eset. Azt mondja Horváth Márk, hogy félő, hogy Eszékről könnyen segítséget kaphatnak, ha katonáit – kiket egyébként kiküldött azzal, hogy parancsára gyújtsák fel az erődítést – azonnal rájuk küldené…

Március 3-án kelt levelében (ugyancsak Nádasdy Tamáshoz) azt írta, hogy négy napig voltak a törökök Hercegszőllősön és építkeztek. Vagyis építették a magyar parasztokkal az erődítményüket – a miheztartásvéget egyet nyomban karóba is húztak, hogy pontosan és megfelelően haladjon a munka. Aztán még pénzt is kizsaroltak a szerencsétlen parasztoktól a budai pasának („vnum colonum in Herczeg Zewlews commorantem veru affigere fecerunt et super ceteros pecuniam pactatitiam extorserunt ipsi basse Budensi”). Gyalogosai kinn vannak a közelben, s arra várnak, hogy valami módon a felhalmozott fát elégessék, az erődítményt lerontsák…

Annyi biztos, hogy a szigeti kapitány nem sokáig töprengett. És hogy mi történt? Ezt már a szigeti kapitány, egy március 14-én kelt leveléből ismerjük meg. A hercegszőllősi megerődített templomot a szigetiek – a parancs szerint – felgyújtották. A törökök így hamar értesültek a magyarok hollétéről és nyomukba eredtek. Március 8-án be is érték őket Mohácsnál. A szigetiek 48 fővel, a törökök csaknem kétannyian – közöttük a budai pasa vajdája (?) tizenöt lovassal. Bár Horváth Márk előző levelében csak gyalogosok kiküldéséről beszélt, de itt már lovasokról is szól: vagyis arról, hogy az összecsapásban a szigetiek győztek: 47 törököt megöltek, a többieket Duna felé szorították, aki csak tudott menekült. Horváth arról is tudósítja Nádasdyt, hogy új kémet „szervezett be” magának: még Hercegszőllős alatt elfogtak egy bizonyos Berhám Jazidzsi nevű törököt, aki siklósi. Ezt behozták Szigetre, mivel írástudó ez írja és olvassa most a siklósi törökök leveleit – álnéven. Tehát, mint egy fedett kém írja most a megtévesztő leveleit a törököknek. Ezeket a török leveleket a nádornak is megküldte csatolva.

Egyszersmind kéri a nádor – tudván, hogy az összecsapás Mohácsnál és a Hercegszőllősnél végre hajtott akció még megrovással is végződhet –, hogy védelmezze meg a király előtt.
Egy későbbi – március 22-én kelt – levelében, a szigeti kapitány azt írta Nádasdy Tamásnak, hogy az elmúlt hercegszőllősi támadás és a mohácsi csetepatéban, hányan is vesztek oda… A számok e tekintetben eltérnek az előbbi levelében közöltektől. Itt azt írta, hogy 63 rác gyalogot, és 40 magyar (!) puskást, 4 janicsárt és néhány lovast küldtek ki, három vajda vonult ki velük: Kurd, Sabán és Szefer. Ezek mindhárman elestek a küzdelemben, akárcsak lovaik. A győztes szigetiek hatvanöt ellenséges holttestet számoltak össze, és elzsákmányolták fegyvereiket, köztük negyvenkét puskát, nem tudják mennyien vesztek a vízbe, vagyis a Dunába, vagy a holtágakba. Tizenöt szaladt el, de azok is mind sebesen, közülük később nem egy meghalt. Azt is megírta, hogy a török most esküszik azért is megépíti a hercegszőllősi erődítményt, a szekszárdi bég pedig erősen fenyegetőzik a falvakra, hogy senki se merjen adózni Szigetnek.

A levélben külön kiemeltem a 40 magyar puskát, a török szolgálatában – állítólag Pécsett. Ez meglehetősen ritka, de nem elképzelhetetlen a korabeli viszonyok között. Lehet, hogy szolgált 40 magyar török urat katonaként, de az is biztos, hogy ők már soha a magyar közösségbe vissza nem térhettek – pribékké váltak – a korabeli kifejezéssel illetve őket. S ha magyarok kezébe kerültek elevenen, nem kerülhették el az irgalmatlan halált.

vö. OL E 185. Nádasdy cs. lt. Missilisek. Horváth Márk levelei.

A hercegszőllősi református templom képei - sajnos semmi információval nem rendelkezem róla, hogy ez, vagy a római katolikus templom építtetett előbb, s vajh melyik lehetett, amelyet a török erődítménnyé alakítani igyekezett?

Az utókor

„Ihol ama híres gróf Listius László
írtam krónikámat, magyarokért gyászló,
ritmusban a gaz tar vérpatakot gázló,
fegyver, hadieszköz, címerek és zászló. (…)
Hóhér bárdja küldi Isten elé lelkem:
az leszen bírája, akinek adósa. –
Könyörögj érettem, lybanoni rózsa!”

Liszti László, mint Zrínyi-epigon:

"Listius László (1628–1662)

Zrínyi legkorábbi eposzíró követője: a Syrena-kötet mintájára komponált verseskönyvét már két évvel őutána, 1653-ban megjelentette. Bécsi nyomdászuk azonos volt, és a hosszúsoros Balassi-strófák miatt még szerencsésebb formátumot is adott a Magyar Mársnak: ebben elférnek a margójegyzetek. A két könyv összevetése mindig hálás téma, mert Listius Zrínyi-követésének „lólába” minden takargatás alól kilátszik. Pedig Listius különbözni akart, fölöttébb szerencsétlenül, hiszen a Mohács-eposz formájául a versszakonként hét rímre kényszerítő lírai Balassi-strófát választotta, parttalanul ömlő lírai verseihez pedig a Szigeti veszedelem négysarkú tizenkettősét.
A rímkényszer persze eredményekkel is járt: Listiusnak Rimayt, Thordait idéző kiváló rímei is vannak. Bravúros stilizációval jelezte ezt Babits Mihály; centója Listius szavaiból építkezik, éles, tiszta rímeit a paródiáig imitálja (Illusztrációk mindenféle könyvekhez. 3. Régi magyar irodalom):

Ihol ama híres gróf Listius László
írtam krónikámat, magyarokért gyászló,
ritmusban a gaz tar vérpatakot gázló,
fegyver, hadieszköz, címerek és zászló.
Haj mit ér az fegyver? haj mit ér az virtus?
Plutó országában elhallgat az ritmus.
Egy igaz dicsőség, melyet szerze Krisztus
ragyog örökkétig, égi amethystus.
Későn ugyan bántam, ugyan megsirattam,
hogy a Krisztus igaz utait elhagytam.
Hóhér fene marka fenyeget most engem.
Hóhér bárdja küldi Isten elé lelkem:
az leszen bírája, akinek adósa. –
Könyörögj érettem, lybanoni rózsa!

A kitalált XVII. századi „Szőke Ambrus” rímeit is Listiusból és a mesterkedő Gyöngyösi Jánostól vette a hamisítgató Kemény József gróf, aki a nagyköpcsényi Listiusok erdetéről, növekedéséről és hanyatlásáról is értekezett (1853). Radnóti Miklós ugyancsak jó véleménnyel volt a rímelő Listiusról.
Hogy Zrínyi miként ítélhetett róla (Magyar Márs-példánya ma is megvan zágrábi könyvei között), kitetszik az éppen 1653-ban készült Vitéz hadnagy 2. diskurzusából:

„nézzük meg, a mi Lajos királyunkat a szorgalmatlanság hová tette, hogy egy hináros berekbe kellessék egy királynak veszni. Hiszem fabulához hasonló dolog ez, penig nem fabula, hanem igaz. Hiszem esztelenség, hiszem gondatlanság volt, sem maga, sem török erejét meg nem tudni, idején neki nem készülni, több segítséget meg nem várni, hanem egy Tomori Pál személyére, mint egy istenre bízni, és tízszer annyi ellenséggel megütközni, semmi elébbvaló praemeditatio [meggondolás] nélkül, hanem csak mint a vak veréb, magát utolsó szerencsére bízni.” 

Elképzelhető, hogy a „vak veréb” II. Lajos példáját (aki hogyan lehetne eposzi hős?!) Listius friss könyvére is válaszul szánta Zrínyi. A „hínáros berek”-ről a Magyar Márs különös szemléletességgel szól: „Náddal és sok sással s ingovány posvánnyal felette nagy bőves volt” (X, 28). A mohácsi csatateret Listius személyesen is felkereste, de ez a topográfiai ihlet sem segített rajta. A Magyar Márs rossz tárgyat választó, fenség nélküli eposz, elemei összeragasztottak, tudákos kitérők és hivatkozások tarkítják (történeti forrása a Brodarics-krónika volt), s hogy szerzőjében valami eltévelyedés (esetleg csak más szexus) munkált, azt a női szereplők legteljesebb mellőzése bizonyítja.

Zrínyi hiába jelenlévő a Magyar Mársban (a tényleges Mohácsi veszedelem címtől a használt poétikai fogalmakig és a követett kötetkompozícióig); az imitáció erőtlen, híján van minden egyéni vonásnak.
A főbenjáró bűnök sokaságát elkövető, pénzhamisítás vádjával lefejezett Listiusról van egy levele a horvát bán Zrínyinek is. A főminiszter Porcia herceghez írta 1661. augusztus 24-én, s ebben hallomás nyomán már anticipálva a halálos ítélet: „Nem kételkedem, hogy Nagyságod tisztában van azzal, mennyire hatalmasan és sokféleképpen vétkezett Listius László gróf, akit az elkövetett kihágásokért fogságban tartanak, és ezek a kihágások – miként hírlik – a hűtlenség vétkének büntetésére, vagyis fejének és javainak elvesztésére juttathatják.” Zrínyi voltaképpen protekciót kér Porcia hercegtől a csáktornyai „udvarban tartózkodó rokona, ifjabb Listius János” számára, mert „ez a csakugyan jóreményű ifjú mint e javak törvényes örököse” folyamodni fog jussáért őfelségénél. Mit kapott meg Listius III. János – Zrínyinek Vitnyédyvel és Guzich kapitánnyal egy rangban álló bizalmasa – a lefejezett Listius vagyonából: nem tudható. De az bizonyos, hogy a Bibliotheca Zriniana 1662 és 1664 között mintegy száz kötettel gyarapodott a Listius család Zrínyivel rokon ága tagjainak jóvoltából. Hogy ezek között a vérpadra került Listiustól származó kötet is lenne, annak nincs bejegyzéses nyoma. (A Zrínyi-könyvtárnak ez a gyarapodása mindenesetre Listius bécsújhelyi lefejezése, 1662. április 11. után ment végbe.)

A bűnöző Listius természetesen nem tévesztendő össze a költővel, aki korántsem volt tehetségtelen. Listius költő, de mechanizált költő: inkább összeszereli részletekből építkező eposzát (terjedelme 4206 sor) és zsúfolt, elnyújtott verseit, semmint komponálja. Bán Imre így jellemzi: a Magyar Márs „lazán fűzött, sőt széteső alkotás […]. Az I. rész bevezető 67 versszaka például a következő tárgyakat érinti: a jó hír dicsérete, a római diadalmenet, híres hősök, ismét a hírnév, a régi magyar hadi dicsőség, a hét múzsa (11 versszakban!), a költő lantja. Csak ezután tér a tárgyra, amelyet egyébként Zrínyit utánozva, isten büntető haragjának és Szulimán dühének elbeszélésével indít. Az egész III. rész (99 versszakban) Magyarország és Erdély leírását adja. A IV. rész Ovidius-utánzattal kezdődik a világ négy korszakáról, majd a költő minden átmenet nélkül tér Szulimán szávai átkelésének festésére. A VIII., IX., XII. részt hosszú elmélkedés vezeti be (összesen 123 versszakban!), magáról az igazi tárgyról, az ütközetről, a XI. rész szól, s ez mindössze 108 versszakot tesz ki.” Feltűnő kompozíciós hiba, hogy II. Lajos vitézeinek égi megdicsőülésére például előbb kerül sor a XII. énekben (24–53), mint a király halálának leírására (63–69).

Bán Imre joggal látja abban is Zrínyi hatását, „hogy terjedelmes epikus műve mellé lírai költeményeit is hozzácsatolta”. Az viszont már vitatható, hogy „Szerelmi verseket természetellenes hajlamai miatt nem írhatván…” Ettől még írhatott volna, de Listius egyszerűen nem vesz tudomást a másik nemről. Nemigen van még barokk eposz a világirodalomban, amelyben női szereplő ne lépne fel.
Zrínyi-követés a 360 sorra nyújtott A szerencsének állhatatlanságáról is. Nem igazi szerencsedal azonban, mint a mintájául vett nyolc versszaknyi Zrínyi-hely (III, 32–39), hanem négytételes barokk évszakverssé tágul. Listius tehát érti és jól olvassa Zrínyit: meglátja benne az Évszakok-témát, amit aztán a maga szerencse-elmélkedése didaxisához képest szerencsére költő módjára munkál meg. Amikor Esterházy Pál Listius szóban forgó versét szemelte ki imitációra, úgyannyira visszaállította az évszak-dominanciát, hogy négy különálló versre szerelte szét (Az esztendőnek négy részéről való ének). Mi már csak a maradvány-alkatrészekből barkácsolhattuk szöveggyűjtemény-szemelvényünket (1–3, 68, 71, 86–87). De A szerencsének állhatatlanságáról kilencven szakasza még semmi! Tekintsük meg az úgynevezett király-epigrammák csüggesztő, automatikus sereglését (Zsámboky nyomán, de a hangütéssel itt is Zrínyit imitálva): ötvenhét van belőlük! Zrínyi ötvennel írt kevesebbet, összesen 32 sorban, és inkább csonkán hagyta epigrammái sorozatát, semhogy el kelljen jutnia II. Lajosig (akiről szegényről Listius nem átallja lehúzni még az „epigramma-bőrt” is).
Zrínyit követő helyei közül ragadjunk ki csak egyet. A Szigeti veszedelem Delimánját visszadatálja Szigetvár alól Mohácshoz; talán csak a kínálkozó rím miatt (VIII, 9):

Isten be nagy felleg, áll égen csak veszteg, nyilván sárkány van benne!
Sárkány, de Szulimán, vele van Delimán, mérgét neveli benne!
Szegény magyar nemzet, majd fog veled kezet, fogd fegyvered ellene!
A Boldogságos Szűz Máriához, Magyarország patrónájához az „epigrammák” unalmához képest változatosabb, A nemes Magyarország címeréhez kifejezetten tömör.
A Listius-művek kritikai kiadásába Varga Imre beleiktatta még – helyesen – Listius máshol fennmaradt hat versét is a hunok vezéreiről. „A hat hun vezér elógiumából Listius” azonban „csak az Attiláról szólót vette fel nyomtatásban megjelent kötetébe”. Itt is valami zavar van: Attilával kezdődnek a Listius-királyepigrammák (mint Zrínyinél), de nem Budával folytatódnak; Buda kéziratban marad. Azért talán, mert Listius Attila-ellenes és Buda-párti? Nem merte volna vállalni Zrínyivel szemben a fordított megítélést?

(Kovács Sándor Iván)



Irodalom
Listius László Munkái, kiad. és bev. KOMÁROMY András, Bp., 18913.
RMKT XVII, 12., kiad. VARGA Imre, Bp., 1987.
KOMÁROMY András, Listius László élete, Bp., 1887.
RADNÓTI Miklós, Listius László. Egy kalandorköltő a XVII. században = R. M., Tanulmányok, cikkek, Bp., 1956, 232–241.
SZŐLLŐSY Balázs, Listius László Mohács eposzáról, Iris, 2004, 4-5, 87-89.




 Listi László (köpcsényi és jánosházai gróf),



költő, b. L. Ferencz szamosujvári kapitány és Gyulaffi Zsuzsánna (Wesselényi Pál özvegye) fia, szül. 1628 körül Erdélyben; atyja 1630-ban elhalván, L. neveltetése anyja gondjaira volt bízva, ki igen előkelő úriasszony és buzgó katholikus volt; miután a család minden tagja tudományosan képeztetett, L. is a családi hagyományhoz méltó nevelésben részesült; föltehető tehát, hogy bővebb tapasztalás gyűjtése végett külföldön is járt és valamelyik kath. egyetemen tanult. 1630. nov. édes anyjával együtt Magyarországba költözött. 16 éves volt akkor, midőn öreg Rákóczy György támadása idején nagybátyjával és gyámjával Listius Jánossal együtt hűtlenségbe esett, melyért III. Ferdinánd király jószágait elkoboztatta; de rövid idő múlva kegyelmet kapott. Ebben az időben Köpcsény vára (Mosonym.) igen népes volt; L. Jánosékon kívül, ott lakott még L. unokatestvérének özvegye Pirkainer Apollonia is két kis fiával, de mert L. János szerepe a jószágok gondviselését illetőleg öcscse nagykorúságával megszünt s ez nem sokkal utóbb Lipcse-várába tette át lakását: L. egyedül úr lett Köpcsény várában, miután édes anyja még néhány évet Erdélyben töltött. A környékbeli főurak legtöbbjével atyafiságot tartván, ezek bizonyára szivesen látták maguk között a nagy vagyonú, szép műveltségű ifjút, ki idejében utána látott, hogy a világban való boldogulhatását házasság kötése által is elősegíthesse. 1645-ben Belotincz kastélyban (Zalam.) eljegyezte a gyermekkorból még alig kilépő Bánffy Hedviget, gróf Bánffy Kristóf tárnokmester leányát, és a házasság 1646-ban létre is jött. Maga állandóan Köpcsényben, ritkán sopronmegyei Kabold várában tartózkodott. Javait lehetőleg egy helyben csoportosította; de az eszközök, melyeknek segítségével czélját keresztül vitte, furfangos, ravasz embernek tüntetik fel. Mindazonáltal rossz gazda volt és nagy vagyona mellett örökös pénzzavarban szenvedett. Közhivatalt nem viselt, a nyilvános életben nem szerepelt, de közel lakván Bécshez, többi főuraink példájára gyakran megfordulhatott az udvarnál, hol nem volt kegyeletben, mert mindeddig semmi kitüntetésben sem részesült. Pedig Listiben erős dicsvágy lakozott, párosulva féktelen szenvedélyekkel. Előszeretettel foglalkozott a tudományokkal, ösmerte a görög és római classikusokat, úgymint a régibb magyar költőket, kitünően jártas volt nemzetének történetében, tájékozott a politikai viszonyokban. 1651-ben jelent meg gróf Zrinyi Miklós Szigeti veszedelem cz. munkája mely dicsvágyát és öröklött hajlamait újból erősen az irodalom terére vonta. Zrinyi példáját követve «csak mulatságul és idő megcsalásul» hozzáfogott a mohácsi veszedelemről való munkájának megírásához. 1653-ban már (neje halála után) második házasságban élt Kecskés Évával (kinek atyja K. János a királyi jövedelmek főpénztárnoka volt). Miután unokaöcscsei időközben meghaltak, L. egyedüli úr volt Köpcsényben. 1655. június 26. fiával Györgygyel együtt köpcsényi örökös grófságra emeltetett. De Bécsben, daczára grófi kitüntetésének úgy, az udvar, mint saját honfitársai részéről mellőztetést kellett tapasztalnia. Már ekkor kicsapongásairól és fajtalanságairól, melyeket leplezni tudott, hírek terjedtek el a vidéken. Unokatestvére L. János az 1655. országgyűlésen a nádor előtt azzal vádolta L. Lászlót, hogy felesége által gyermekágyi betegséget szinleltetve, csalárdul egy újszülött fiút csempészett ágyába s azt most törvényes utódjának nyilvánítja. L. panaszt emelt a király előtt, ki a pozsonyi káptalanra bízta az ügy megvizsgálását; L. János azonban, nem tudván bizonyítani, veszélyes vádjától elállott. Ettől kezdve a rokonok még engeszelhetetlenebbül gyűlölték egymást. L. minden eljárásában a legnagyobb óvatosságot követte s valóban genialis módon tudta hasznára fordítani a pórok babonaságát. Ördöngös könyveket másoltatott, sötét éjszakákon misét mondatott az akasztófa alatt, éjfél idején fazekakat ásott el a kereszt-utakon, tele az ördög számára mindenféle étkekkel, a miért neki, a nép hite szerént, oly erszényt adott, a miből az arany soha sem fogy ki. Ily módon senkinek sem tünt fel, hogy teli marokkal szórta az aranyat; ezért híresztelte a nép, hogy a gróf az ördöggel czimborál, és kerülték a várát. Így L. elérte czélját, nem fürkészték titkos tetteit. Habár anyja, ki Köpcsény helységben lakott, gyakran intette fiát, ez mit sem használt; sőt ezért anyját is meg akarta mérgezni. Hajmeresztő híreket kezdtek suttogni az emberek, gyilkosságot, méregkeverést emlegettek, előbb csak titokban beszéltek a rejtélyes bűntettekről és végre az ország szine előtt vádolták Listit mint gyujtogatót, gyilkost, méregkeverőt. a vádak valóknak bizonyulván, bűneiért lakolni kellett. Az 1659. 112. t.-cz szigorú vizsgálatot rendelt ellene és ennek alapján Wesselényi nádor Listit horribilis excessusaiért a pozsonyi káptalannál 1661. máj. 23-ra törvény elé idéztette. 1661. aug. 25. írja Vitnyédy Zrinyi Miklósnak Sopronból: «gróf Listius Lászlót az hamis pénzverésért Ausztriában elfogták és az Rumor mesternél vagyon.» Végre Bécs város tanácsa törvényszékké alakulva, decz. 22. meghozta ellene az ítéletet, melyél fogva mint hamis pénzkészítő pallós általi halálra ítéltetett és összes javai a felség számára lefoglaltattak. Igy halt meg 1662. február 16. (mikor az ítélet megerősíttetett) után. Szerencsétlen gyermekét, ki saját fia s örököse gyanánt neveltetett, atyja halála után megfosztották nevétől és örökségétől; ekkor L. édes anyja, Gyulaffy Zsuzsánna, vette pártfogásába és Listius névre nemes levelet is szerzett neki, mert eddig csak László fiának, Lászlófi Györgynek emlegették. Balvégzete ezt is utolérte, mert mint pozsonyi diák valami leányon összekapott egy patikárus legénynyel korcsmai szólalkozás közben és pisztolyt rántott reá; a golyó véletlenül a korcsmáros fiát holtra találta; ezért 1678-ban elítélték s börtönbe zárták, a hol eszendő alatt megölte a szégyen és bánat.

Ágyú kell Szigethbe...

„jól tuggyja azt, hogy szerszámmal szokták az végházakat tartani.”

Ágyú kell úgy Szigetbe, mint Tihanyba is…

1558. december 26-án kelt levelében a szigeti kapitány, Horváth Márk írta a nádornak, Nádasdy Tamásnak, hogy azon híreket kapta, hogy a török nagyon készülődik a tavaszra „Fehérváron” hajókat csinálnak. Itt minden bizonnyal nem Székesfehérvárra, hanem Nándorfehérvárra utalhat.

Ugyanezen levelében biztosítja Nádasdyt, hogy a „Tótországból” (itt a korabeli szóhasználatban Horvátországra, egészen pontosan Szlavóniára utalt) kért ártányokat a tavasszal küldheti, mert a Dráva is nagyon zajlik, így átkelni rajta most nem lehet. A „bízott embert” kit kiküldött pénzzel, az visszatért – s a vásárlást lebonyolította – amint lehet, megy Babócsára és onnan át Szlavóniába megy az állatokért, akiket az idő szelídülésével nyomban Nádasdyhoz viszik.

A levele aztán arról is beszámol – s ezek már a vár állapotára utalnak, s e tekintetben izgalmas észrevételeket tartalmaznak –, hogy egész nyáron építkeztek, s a munkálatokat a hadi tanácsos, Sigmund Galler, kit az Udvarból küldtek ki, ugyancsak megszemlélte vizitációja során. Megmustrálta a szigeti őrséget is – meghozta három havi zsoldjukat (noha nyolc hónappal volt adós a Kamara) – pénzben és posztóban is fizetett valamit.

A szigeti várban ekkor 700 gyalog volt, noha a felsőbb rendelkezés kimondta, hogy békében legalább ezer, s háború idején legalább kétezer gyalogosnak kell szolgálatot adni Szigetváron. Horváth Márk azonban – különösen a sikeres 1556-os szigeti ostrom tükrében – hangsúlyozza, hogy ágyúkat is küldjenek be Szigetbe. Bár a levélben hangsúlyozza, nem tud arról, hogy a szigeti ágyúkról, a golyókról és a fuvarról neki jelentenie kellett volna. „…azt szeretné, ha húsz apró és négy forgó tarackot kapna a vár”, s azokat idejében szállítsák le. Horváth Márk hangsúlyozza, az ágyúkat nem magának kéri (!). Megírta, hogy „Őfelségéhez” is könyörgött lássa el bőven Szigetet „porral, golyóbissal és ónnal…”

Nádasdy Tamás azon felvetésére, hogy ő (a nádor) úgy hallotta a cseh királytól (ti. a trónörököstől Habsburg Miksa főhercegtől), hogy Horváth Márk megígérte több esztendőre is elvállalja a szigeti kapitányi tisztet, azt válaszolta, hogy valójában ő (már mint Horváth) csak egy esztendőre kötelezte el magát (a későbbiek mégis a „cseh királyt” igazolták, hiszen Horváth Márk eztán már haláláig 1561-ig végig Szigetvár élén maradt).

Érdekes momentuma az is a levélnek, hogy Horváth Márk arra a kérdésre, hogy bár ígérte mind Nádasdyt, mind az uralkodót meglátogatja – azaz kötelezően referál nekik személyesen – még sem ment, menti magát, hogy ezt most nem teheti, mert csak egy hónapnyi szabadsága van, s ez az idő kevés erre. Azt csak gyaníthatjuk, hogy az udvari raportra rendelés célja talán az lehetett, amiről Horváth Márk a levele végén nyilatkozik; nehezményezte, hogy Őfelségének azt mondják, hogy „Szigetnek sok a jövedelme, s ezért cirkáló jár a nyakára.” Miről is van itt szó? 

A szigeti védelem – 1556 után – kibontakozó „offenzívájáról”, azaz arról az intenzív – és többé-kevésbé sikeres – portyázó hadmozdulatokról, melynek révén mélyen a török Hódoltságba hatolta – egészen a Dunáig, Mohácsig, Tolnáig, sőt még azontúl is az alföldi Zomborig hódoltatták a falvakat. Természetesen jóval nagyobb terület volt annál, amely közvetlenül a szigeti várgazdasághoz, illetve az egykori vármegye (Baranya) joghatósága alá tartozott. 

Ezek a portyázások egyáltalában nem voltak veszélytelen, de ha sikerrel jártak, akkor a beszedett adó, vagy járadék összege is megsokszorozódott – valószínű, hogy ennek a híre jutott el Pozsonyba is, Bécsbe is. Ezért küldte ki a király a revizorokat, hogy pontos számadást készítessenek. Azonban – a dolog természetéből adódóan – ezek a portyák néha sikeresek voltak, néha balsikeresek, így a befolyt összeg nem volt állandó. Érthető, hogy Horváth Márkó nem szerette volna, ha ezeket az összegeket fix befolyt jövedelemként veszi majd a Kamara.

A levél legérdekesebb részének mégis az ágyúkra vonatkozó megjegyzést tartom, annál is inkább, mert a szigetiek kérelme nem egyedülálló a végeken. Sorozatosan érkezte ezek a nádorhoz és a Haditanácshoz egyaránt, jelezvén, hogy a magyar végvári kapitányok jól felismerték az „újdonságnak” számító tűzfegyverek fontosságát, amint ezt egy másik nádorhoz írt kérelemből is tudjuk.

Takaró Mihály Tihany parancsnoka 1554. október 13-án kelt levelében szintén erről írt a nádornak, Nádasdy Tamásnak: „a török a szomszédságra akar menni, de bizonnyal meg nem értettem, ha ugy vagyon e vagy nincsen.” Egyúttal sürgeti is a nádort, hogy a kicsiny, de a balatoni védelemben stratégiai fontosságú Tihanyba tüzérségi eszközöket küldjön: „jól tuggyja azt, hogy szerszámmal szokták az végházakat tartani. Azért könyörgök te Nagyságodnak, hogy te Nagyságod ne hagyjon, mert Isten után csak te Nagyságodban vagyon minden bizodalmam.”

Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. Zrínyitől Rákócziig. – kézirat

"Obsidio Szigetiana." – Szigetvár végvári történeti múltjáról és a Zrínyiek „örökségéről.”
Történelmi és kulturális oldal.

Magyar Országos Levéltár E. 185. Nádasdy család lt. Horváth Márk levelei. vö. Szakály Ferenc: Egy végvári kapitány hétköznapjai (Horváth Márk szigeti kapitány levelezése Nádasdy Tamás nádorral). In: Somogy Megye Múltjából. 1987. 101-102. v. 55. függelék
Magyar levelek a XVI. századból. Takaró Mihály Nádasdy Tamásnak. In: Történelmi Tár 1907. 388-389.

Zrínyiek története

1542. december 24-én nevezte ki a király,

I. Ferdinánd gróf Zrínyi Miklóst horvát-szlavón bánná…

Ebből a harcoktól tépett tartományból származott a Zrínyiek családja. Nagyon ősi horvát nemesi család volt az övék, a Subićok már a XIII. században meglehetősen nagy befolyással bírtak. 1347-ben Nagy Lajos királytól kapták meg Zrin várát, amelyről a család felvette a Zrínyi nevet. Az egyik ős, Zrínyi Pál, már 1400 körül arra kényszerült, hogy családi birtokai védelmében felvegye a harcot a portyázó oszmánokkal.  

A török pusztítás a XVI. század elejére, oly annyira súlyosan érintette a Zrínyi-birtokokat, hogy a szigetvári hős édesapja – akit szintén Zrínyi Miklósnak – hívtak, csupán 25 lovast tudott fegyverben tartani, míg ugyanekkor a neves Frangepán família összesen 280 lovas harcost állíthatott ki. Amikor 1526 augusztusának végén, ama tragikus kimenetelű mohácsi vész lezajlott, a számos halott keresztény vitéz között, a legidősebb fiú, Zrínyi Mihály is halva maradt a csatatéren.

A későbbi szigetvári hős, Zrínyi Miklós 1508 körül született, és már 1529-ben kitűnt vitézségével Bécs védelmében. „Fény és árnyék változott a Zrínyiek múltjában, de a haza legnagyobb ellenségeivel, a törökkel szemben – legalábbis Mohács óta – nem ismertek megalkuvást, nem ismertek békét, nem ismerték a harc feladását.”

A Zrínyi testvérek már apjuk halála után 1534-ben felmondták a töröknek fizetendő adót, és Szapolyai Jánossal szemben, Ferdinánd király pártjára állottak. E politikai fordulathoz kétségtelenül hozzájárulhatott, hogy birtokaik szinte szó szerint a török torkában feküdtek, állandóan kitéve a hódítók támadásainak. A védelemre valamicske halvány reményt ők is abban látták – hasonlóan több kortársukhoz –, ha a hatalmas világbirodalom felett uralkodó Habsburgok oldalára állnak. Ugyanakkor éppen birtokaik elhelyezkedése miatt, nem csupán a törökkel való békességre, de a Habsburgokkal való szembefordulásra sem igen gondolhattak (ellentétben más arisztokrata családokkal, akik mint a Rákócziak Felső-Magyarország megyéiben, vagy Erdélyben voltak birtokosok).

Zrínyi Miklós Frangepán Katalinnal kötött házassága révén hatalmas birtokokat szerzett meg; ekkor került kezébe a Muraköz egy része, s vele Csáktornya, amely hamarosan a Zrínyi-birtokok egyik legjelentősebb központja lett. Eztán katonai hírnevet szerez magának az állandó küzdelmekben. 1540-ben szétverte a Zrín várát ostromló törököket, majd két esztendő múltán a balszerencsés és csúfos véget érő Buda alá indított keresztény seregben csupán Zrínyi és katonái mutattak olyan vitézséget, mely elvárható volt. Istvánffytól ismerjük részletesen, hogy bár a küzdelem kezdetéről Zrínyi lekésett, de mikor megérkezett 400 főnyi horvát lovasával – hogy késedelmét dicsőségre fordítsa – nyomban a küzdelembe vettette magát. Kopját szegezvén rohantak a törökre, majd szablyáikkal vágták őket. „A mieink mintegy égből szállott segítségnek vélvén lenni, bátorságok és erejök nagyobb kezde lenni…”

Még ezen esztendőben – 1542-ben – kinevezték Horvátország és Szlavónia bánjának. Ekkoriban történt, hogy a dél-dunántúli megyékben, Zalában, Somogyban is jelentős birtokokat szerzett a család. Tudott volt, hogy Zrínyi agresszívan és gyakran jogtalanul terjesztette hatalmát és szerzett magának újabb és újabb javakat. Erről számos feljegyzés van. Nem csupán a föld népe felett zsarnokoskodott, de jogtalanságot követett el az egyházi és világi előkelőkkel szemben is. Nem volt egyedüli eset pereskedése az enyingi Török családdal, vagyis Török Bálint rokonságával. Békétlenségben volt a Frangepánokkal, illetve háborúságban állott a Keglevichekkel. Valójában azonban nem sokat tehettek ellene, mivel emellett Zrínyi igen intenzíven küzdött a török rablókkal szemben, mind Horvátországban, mind a dél-dunántúli területeken. Sok forrás tudósít arról, hogy a horvát bán kérelmezi az uralkodótól a végbeli katonák zsoldkifizetését, és hangoztatja, hogy mindez szükséges, mert e vitézek nélkül az a kevés oltalom is odavész, hiszen a hódítók portyái béke időben sem szünetelnek.

Bár Bécs gyakran figyelmeztette a végbeli kapitányokat – köztük Zrínyi Miklóst is –, hogy a békét meg ne szegjék, a törököt ne ingereljék, de ezzel nem sokat lehetett kezdeni. A horvát bán számos jelentős küzdelmet vívott a Bosznia, vagy a Hódoltság felől betörő ellenséggel. Ez természetesen azzal járt, hogy pozícióit megerősíthette ezekben a vármegyékben is.

Zrínyiről feljegyezték, hogy meglehetősen sok birtokot foglalt el jogtalanul. Ez ugyan nem mentesíti, de elmondható, hogy e korban nem ő volt az egyedüli. Sajátos és általános képnek tűnik a XVI. század első felének magyar nemesi társadalmára tekintve az, hogy e társadalmi osztály tagjait a "pártoskodás" jellemezte. Ez nem is lehetett másként egy olyan korban, amikor az országot két "törvényes" király birtokolta, s harmadik – nem elhanyagolható tényezőként –, a hódító hatalom mindennapos támadásai veszélyeztették.

Újból csak Klaniczay Tibor véleményét felidézve, elfogadható jellemzést kapunk e korszak nemességéről: "szélsőségek között élték életüket; tetteik, politikai állásfoglalásaik tele voltak ingadozássokkal. Cselekedeteik mozgatórugói között nagy szerepet kapott a pénz, a hatalomvágy, a földbirtok halmozására, növelésére irányuló törekvés is. Politikai magatartásuk, állásfoglalásuk nem egyszer ingadozott akár a törökkel, akár a némettel szemben. Harcoltak egymással, jóllehet minduntalan kénytelenek voltak összefogni hol a török, hol mások ellen. Ám ha ezeket a főurakat életük sodrása olyan posztokra állította, ahol érdekük volt kitartani, akkor ott makacsul és hősiesen helytálltak, s a haza minden rögéért készek voltak, ha kellett, vérüket ontani." Ilyenek voltak csak nem mindannyian, Török Bálint, avagy Perényi Péter és Zrínyi Miklós is, aki kimagaslott kortársai közül katonai tehetségével.

A források tömegéből tudjuk, hogy Zrínyi nagyon aktívan részt vett a dél-dunántúli területek védelmében katonáival. Nem csupán nyugtalanította a törököt, hanem kémei útján nagyon pontosan tájékoztatta a többi végház kapitányát az ellenséges készülődésről és hadmozdulatokról: például 1543. június 9-én Lakaveczről írt levelében, arról tájékoztatja bajtársát, Jurisics Miklóst, hogy a török nagy készülődésben van, s nem csak Eszéknél a Dráván, de Péterváradnál a Dunán is át kíván kelni.

1542-ben egy erős török sereg tört előre Csáktornya és Kanizsa irányába, hogy mindkét erősséget megszerezze. Csakhogy Zrínyi ekkor is éber volt. A török ostromlóktól szorongatott Kanizsából kitörtek a védők Zrínyi Miklós vezetésével, és szétszórták a "kontyosok" táborát: 275 muskéta, 8 mozsárágyú, 75 hordó lőpor, számos zászló és fegyver, illetve más hadfelszerelés került a győztesek kezébe. Nagyon jellemző azonban a végvári harcokra, hogy ez a kudarc nem vette el a törökök támadó kedvét. A nemrég vereséget szenvedő Ulema pasa 1545-ben újból megkísérelte elfoglalni Kanizsát. Most sem sikerült neki, sőt másodszor is súlyos vereséget szenvedett.

Amikor a törökökkel érkezett krími tatár hadak Győr környékét fosztogatták Zrínyi több kapitányt – mint Werbőczy Imrét, Báthory Andrást, Bakics Pétert, Katics Miklóst, Rátkay Pált – véve maga mellé ellenük ment és véres viadalban szétszórta őket, s minden prédájukat elvették, a foglyokat pedig megszabadították: „S késedelem nélkül, a mieink kopjákat hajtván rájok rohanának, s sokakat lovakról leöklelvén levágának.” E küzdelemben a horvát bán egyik neves hadnagya, Farkasics Gergely tíz nyilvesszőtől oly súlyosan sebesült, hogy már holtnak hitték, de „az orvosoknak segítségével meggyógyula.”

E kor levelezésében van arra is számos bizonyítékunk, hogy Zrínyi már az 1540-es években szálka volt a "fényes" Porta szemében, hiszen maga szultán panaszkodott levélben I. Ferdinánd királynak, hogy a horvát bán a békesség rombolója.

Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. Zrínyitől Rákócziig. – kézirat

 Klaniczay Tibor: Zrínyi Miklós. Bp. 1964. 9.
Istvánffy Miklós: Magyarok dolgairól írt históriája. Tállyai Pál XVII. századi fordításában. I/2. Bp. 2003. 75-76.
Benda Kálmán: Zrínyi Miklós, a szigetvári hős. (Külön nyomat. Azonos a Szigetvári Emlékkönyvben olvasható tanulmánnyal). Szigetvár. 1993. 20.
Klaniczay Tibor: Reneszánsz és barokk. Tanulmányok a régi magyar irodalomból. Szeged. 1997². 24.
Zrínyi Miklós Jurasics Miklóshoz írt levele. In: Zrínyi Miklós, a szigetvári hős életére vonatkozó levelek és okiratok. I-II. közrebocsátja: Barabás Samu. Bp. 1898. 48-49.
V. Molnár László: Kanizsa vára. Bp. 1987. 30-31.
Istvánffy Miklós.(Tállyai). 105.
I. Ferdinándnak. ZMlo. 89-90.

Hadiszemle a mohácsi mezőn

„…hogy én addig Bécshez nyúlok, míg Magyar- és Horvátországban egy palánk marad, ki az hatalmas császárnak engedetlen lenne; tűzzel fegyverrel megemésztem, s ennek okáért intelek, az hatalmas császárnak hűségére…”

Szinán pasa hadával megérkezik. A mohácsi mezőn szemlét tart és üzenetet küld: célja a Nagy Szulejmán-i expanzió felújítása és betetőzése.

1593. szeptember 27-én Szinán pasa, a nagyvezír főerőivel átkelt a Dráván az eszéki hídon és eztán az egykori mohácsi diadaluk helyszínén vert tábort, ahol a többi török seregtest érkezését várta. Ugyanakkor innen az ellenségnek – a magyaroknak – oly gyászos emlékezetű mohácsi csata helyéről nyilvánvaló üzenetet is küldött…

Az „üzenetét” – Baranyai Decsi János szerint – az itt fogadott erdélyi követek előtt is kijelentette, tudniillik azt, hogy Magyarország ellenálló várait meghódítja – azokat, melyeket a Bécs elleni útjában gátolják. Itt megnevezte a célpontjait: előbb (Vár)Palota és Veszprém elfoglalására indul, majd hadaival az országban telelve – a következő évben Komárom, Győr és Pápa elfoglalása után Bécs ellen indul. Egy a bécsi angol követ által írt feljegyzés szerint a nagyvezér kijelentette, hogy Magyarországot elfoglalja és aztán Bécset is, Prágát is, sőt Róma ellen megy.

Az Oszmán Birodalom élén azonban olyan "háborús-párti" kormányzat állott, amely jól alkalmat látott arra, hogy a horvátországi csatározásokat "casus belli"-nek tekintve cselekvéshez lásson. Szinán nagyvezér levélben szólította fel I. Rudolfot, hogy fizessen kétszeres sarcot, illetve az összes oszmán foglyot engedjék szabadon. Ezt a Habsburgok megtagadták, erre a Porta megtorlásul háborút indított, de kezdetben egymás utáni vereségek érték.

Bár 1593 augusztusában érkezett meg a szultán hadüzenete, a háború lehetősége nem érte váratlanul a magyar végvidékek főkapitányait (annál inkább a bécsi Udvart), hiszen ők nap, mint nap szembesültek azzal, hogy a törökök a határ mentén állandóan készen állnak a harcra. A horvátországi hírek pedig még inkább azt az érzetet keltették, hogy a Porta valószínűleg immár a közép-európai hódítások folytatására készül.

A harcias Szinán nagyvezér egyértelműen a I. Szulejmán szultán hódító elképzeléseit tette magáévá, s olyan erősnek érezte magát, akárcsak a nagy oszmán uralkodó. Legalábbis ezt olvashatjuk ki számos korabeli forrásból, miként abból a levélből is, amelyet a nagyvezér Nádasdy Ferencnek címzett 1593. augusztus 9-én, Drinápolyban, s amelyben arra figyelmezteti a nagyhírű magyar katonát, hogy a Porta haragját a keresztények ne várják meg, hanem hódoljanak meg. Elárulja szándékát, hogy Bécs, sőt Prága elfoglalására készül, s felajánlja Nádasdynak, ha követi Szapolyai János király példáját és meghódol a fényes Porta előtt, úgy a cseh királyság élére kerülhet (hiszen a magyar királyi koronát már Báthory Zsigmondnak ígérte a nagyvezér).

A nagyvezér levelében azt írta, ha Magyarország meghódol, úgy elkerüli a pusztítást és az országba nyugalom lesz, mint ahogyan más országokban is, amelyek a szultánnak fejet hajtottak, most békében élhetnek, de ha nem, akkor a kíméletlen dúlásnak lesz kitéve, hiszen: "azt pedig ne gondold, hogy én addig Bécshez nyúlok, míg Magyar- és Horvátországban egy palánk marad, ki az hatalmas császárnak engedetlen lenne; tűzzel fegyverrel megemésztem, s ennek okáért intelek, az hatalmas császárnak hűségére etc."

1593 szeptemberének végén a nagyvezér vezette hatalmas török hadsereg már átkelt a Dráván, Eszéknél. A török katonai vezetés célja egyértelműen Bécs elfoglalása volt. 1593 októberében a Balatontól északra eső magyar védelmi láncban ütöttek hatalmas rést, azzal, hogy elfoglalták Veszprémet és Palotát.

Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. Zrínyitől Rákócziig. - kézirat

Lásd. Veress D. Csaba: Várak a Bakonyban. Bp. 1983. 136.
Kruppa Tamás: Szinán nagyvezír ismeretlen levele 1593-ból. Adalékok az oszmán haditervekhez a tizenötéves háború kezdetén. In: AETAS. 2002/1. 154-155.
Vö. Mattheo Zane 1593. IX. 24.-i jelentése. In: Calendar of State Papers and manuscripts relating to English affairs, existing in the archives and collections of Venice, and other libraries of Northen Italy. vol IX. 1592-1603. edit. H. F. Brown. London. 1897. 84.

Török kísérlet Pécs elfoglalására

„a város derekasan tartotta magát.”

A török kísérlet Pécs elfoglalására. Athinay Simon ellenáll…

1541 szeptemberének közepén, amint a Budát elfoglaló és megszálló török hadsereg visszaindult hazájába, Pécs mellett elvonulván, követelte a város átadását, s mivel erre nem került sor, rövid – de sikertelen – támadást intéztek a város ellen…

A Budát megszálló Nagy Szulejmán szultán az özvegy királynétól, Izabellától egy olyan parancslevelet eszközölt ki, amelyben az megparancsolja Pécs városának, hogy hódoljon meg a török csapatok előtt.

A Szapolyai-párton Pécsett – akárcsak másutt Magyarországon – arra a hírre, hogy „oszlopuk”, Török Bálint a szultán foglya lett, zűrzavar támadt. Maga, Török Bálint felesége, Törökné Pemflinger Katalin is – a nagy ellenfélhez, az ellenlábas királyhoz – a Habsburg I. Ferdinándhoz küldött követett és jelezte, hogy hajlandó átadni neki Szigetvárt (amely ekkor Török Bálint birtoka volt).

Ugyanígy, amint egy nagyobb török sereg Budáról dél felé, Pécs felé haladván, a város átadását követelte – hivatkozva Szapolyai János király özvegyének, Izabellának parancslevelére – a várkapitány, Athinay Simon megtagadta azt.

Athinay Simon „deák” már ifjan feltűnt Szapolyai János mellett, s oroszlán része volt abban, hogy az uralkodása kezdetén – amikor I. Ferdinánd kiszorította csapataival Lengyelország felé – nem sokára győzedelmesen visszatérhetett. Hogy mi is történt? Már 1542-ben egy birodalmi német nyomtatvány – bizonyos „Ware Neu Zeitung von Türcken” címmel beszámolt arról, hogy a Pécs ellen támadó törökök ellenállásba ütköztek: „a város derekasan tartotta magát.” Úgy tűnik azonban a török hadnak annyi elég volt, hogy a megadási felszólításának és Izabella királyné parancslevelének ellentmondó pécsiek ellenálljanak, a rövid ágyúzás sem rettentette el őket, sőt a katonaság és a felfegyverzett polgárság is megjelent a falakon – elfoglalván, rendszerint megszabott és kijelölt helyét, erre a törökök elvonultak.

Ezután az „affér” után Athinay Simon kapitány hamarosan maga is követte Pemflinger Katalin példáját és követeket küldve a Várallyai Szaniszlóhoz (ekkor székesfehérvári préposthoz), hogy jelezze I. Ferdnind királynak hajlandó a város átadására. A dolog annyiban még izgalmasabb, hogy bár Athinay Simon kitartott a török vazallus Szapolyai János király mellett, mégis annak halála után, és hangsúlyosan az 1541-es szultáni hadjárat és Buda megszállása tükrében, inkább úgy döntött, hogy a Habsburg uralkodó kezébe adja Pécset, mint sem a szultánnak.

A háttérben meglehet, hogy igen nagy szereppel bírt a Pécsért való vetélkedés is. Még 1541 első felében – bizonyosan Roggendorf tábornok Buda ellen intézett támadása előtt – Athinay Simon haza hívta a budai udvarban tartózkodó feleségét és vele gyermekét (nyilván a fenyegető háborús veszélyre gondolva). Az utakon való közlekedés biztonsága a királyi (értsd. Habsburg-) hadak felvonulása miatt azonban már kétséges volt. Athinay Simon családja – meglehet nem véletlenül – hamarosan a Habsburg-párt fogságába esett. Egy bizonyos Benkovits Mihály – Martinuzzi „Fráter” György „közeli rokona” (de, hogy bonyolultabb legyen a helyzet, ő Habsburg-párti volt) lecsapott az értékes zsákmánynak számító pécsi kapitányfeleségre és gyermekére. A foglyokat Székesfehérvárra vitte, s ott állítólag oly kegyetlen rabságra vetette, hogy ebbe a gyermek bele is halt. Athinay Simon „deák”-ot, mint Szapolyai János egykori jeles tisztjét, Pécs városának katonai parancsnokát ezzel megzsarolhatták, hogy a várost I. Ferdinánd királynak adja át.

Az biztos, hogy amikor 1541 szeptemberének derekán Pécs alatt a török had feltűnt, a nevezetes, régi város fegyveresen is ellenállt volna… Nem így – néhány évvel később – 1543-ban, amikor Pécs már I. Ferdinád király pártján állt, a közeledő (és Siklóst ostromló) szultáni ármádia előhada megjelenésére – a püspök, a várkapitány és az őrség szégyenletes futása után – a városkapukat ellenállás nélkül megnyitotta.

Az könnyen belátható, hogy Buda megszerzésével a tartós hódításra berendezkedő törököknek fontos volt a Dél-Dunántúlon Pécs megszerzése, hiszen ekkor kezükben erős vár, vagy erődítmény egy sem volt. A mohácsi szandzsákbég lázas sietséggel építette a palánkokat és a „górékat”, hányatta a sáncot egy-egy kisebb kőtorony, vagy templom körül, „kastélokat csinált”, hogy a török határvédelem alapjait lerakja: amint Mohácson, úgy a hatalma alá tartozó Dárdán, Kiskőszegen, (Duna)Szekcsőn és (Duna)Földváron is megerősítette és katonákkal szállta meg a meglévő kicsiny erődítményeket. Nem sokáig kellett várni, hogy a második lépcsőfok – 1543-ban – a török Hódoltság kiszélesítése és stratégiai biztosítása (Pécs elfoglalásával is) megtörténjen.

"Obsidio Szigetiana." – Szigetvár végvári történeti múltjáról és a Zrínyiek „örökségéről.”
Történelmi és kulturális oldal.

Szüreti csetepaté

„…az passa a szőlőhegyekre akarna az itt valókra jönni és meg akarná szedni; ennek meglátására ki menénk és meglátogatnók az les heleket. Menénk ugyan azon napon el, délután egy órán, huszonöt lóval, jó szerrel és ötven puskással, hogy mi azokat megjárnók és meglátnók.”

A török sikertelen szüreti mulatsága a Semléken...

1561. szeptember 2-án a szigetiek a vártól keletre fekvő Semlék-hegyen (a mai Turbék-Zsibóti Szőlőhegyen) összecsaptak a törökökkel és véres küzdelmet vívtak…

Még alig hűlt ki Horváth Márk kapitány teteme (aki 1561. augusztus 20-án vagy akörül hunyt el, régi sebesülése következtében), a szomszédos török erők már igyekeztek megkísérteni Szigetvárt. Már ezt tudjuk, Zárkándy Páltól Nádasdy Tamás szervitorától, aki megírta urának, hogy

„Híre volt és mastan is híre vagyon, hogy az passa a szőlőhegyekre akarna az itt valókra jönni és meg akarná szedni; ennek meglátására ki menénk és meglátogatnók az les heleket. Menénk ugyan azon napon el, délután egy órán, huszonöt lóval, jó szerrel és ötven puskással, hogy mi azokat megjárnók és meglátnók. Tudom, hogy Nagyságod tugya, Semlékhegyen innen csak közel Sziget felől hát nagyon hajtják az törökök valami kocsikat és lovagokat. Miért hogy akkor vevők eszünkben, hogy csak közel volnánk hozzánk, láták, hogy kevesen vagyunk, mindjárást közinkbe öklelének. Voltak száz lóval előljáróben terekek, ott nagy harcunk lőn, az mezőn ő bennek ide három vesze, egy vajda volt, annelkül sok sebesek essének keztek. Isten akarattyából az törökök megfutamodának előttünk. Draskovit uram öccse, Draskowyt János nem vett volt semmi fegyvert rejá, ott az török űzőben megsebessedék, mely seb miá halála történek. Tovább azt is írhatom Nagyságodnak, hogy három lessek voltak, egyik az szentlőrici cserben, a másik az szentörzsébeti völgyen volt, az harmadik csak itten Semlékhegynél volt. Azért mi bennünk kettő veszött Draskowyt Jánossal, ennél több nem esett.”

Mit tudhatunk mindebből? Az történt, hogy a pécsi, siklósi, mohácsi és koppányi törökség is meg kívánta szedni a dézsmáját a szigetiek szüretéből – lévén az akkori Semlék-hegy (amint ma is) gazdag szőlő és gyümölcsös volt. Zárkándy elbeszéli, hogy a törökök kijövetelére a szigetiek csak későn figyeltek fel, nem is mentek ki megfelelő erővel, ezt is három felé elosztották (egymástól aránylag távol –amint mondja: Szentlőrinc közelében, aztán fele útján Szentlőrinc és Szigetvár között a „szentörzsébeti” völgyben – mai Nyugotszenterzsébet közelében – s végül közel Szigethez (attól úgy 3-5 kilométernyire) a Semléken… A csatájukban a törökök bátran közéjük is támadtak s a vár felé szoríthatták őket, ahonnét bizonnyal segítségükre jöttek ki még a szigeti huszárok, csak így értelmezhető, hogy a kis számú és megszorított szigeti puskások és 25 lovas aránylag kis veszteséggel – Draskovics János és még egy vitéz halálával –, és a törököt visszavetve nyertesen kerültek ki a küzdelemből.

Ekkor még nem érkezett meg a vár élére az új kapitány kinevezése: éppen erre rá egy nappal, szeptember 3-án címezte meg azt az Udvarban a király, I. Ferdinánd gróf Zrínyi Miklósnak.

"Obsidio Szigetiana." – Szigetvár végvári történeti múltjáról és a Zrínyiek „örökségéről.”
Történelmi és kulturális oldal.

1565 - Szigetvár ostromának előjelei

„…egy hitvány pribék. (…) mondta nagy esküvéssel, hogy a pécsi Hamza bék az mohácsi békkel harmadnapig reánk szállya…”

Éppen egy esztendővel a nagy ostrom lezárulta és a királyi Sziget végnapjai előtt –, 1565. szeptemberében már nagyon jól sejtették a szigetiek, hogy a szultán elkövetkező nagy hadjáratának célja, éppen Szigetvár lesz…

Erről tanúskodik az a megélénkült török portyázás és felderítés – a védelem kipuhatolása és folyamatos fárasztása – amely már a hadjárat, a nagy támadás előtt megindult volt. Orosztonyi Péter számolt erről be egyik – szeptember 8-án kelt levelében:

„Kapithán Istvánhoz jött volt egy hitvány pribék. Azt mondta nagy esküvéssel, hogy a pécsi Hamza bék az mohácsi békkel harmadnapig reánk szállya… Tovább mongyák közbeszéddel Bygler béket, hogy kiindult volna, de im alig vagyon harmad napja avagy negyed, hogy a szedörkényi (vagyis a mai Szederkény – Pécs és Mohács között) útról hoztanak az uraim három törököt, azoktul eléggé kérdözkettünk, de semmit felőle nem tudnak mondani, hanem hogy ők nem hallották.”

Avagy a szigetiek látták a szomszédos – pécsi, mohácsi, siklósi, koppányi – török mozgolódását, azt is hallották, hogy a „beglerbég” – itt a budai pasára utalnak – is kijön ellenük, bár az elfogott „nyelvek” erről nem tudtak semmit.

Azt is tudjuk, hogy szeptember végén már annyira intenzív volt Szigetvár körül a szomszédos törökök cirkálása és portyázása, hogy a szigetiek figyelmetlenül semmit nem mozdulhattak, mert könnyen életükkel, vagy szabadságukkal fizettek volna érte. Ekkor három napig olyan szoros gyűrűt vontak a város köré, hogy nem volt tanácsos senkinek kimozdulni – hanem csak a vitézek mentek ki, a törökökkel verekedni. Eztán a törökök visszatakarodtak Pécsre és Mohácsra.

Később – de még 1565 őszének folyamán – más foglyokat is behoztak Szigetbe, olyat is, aki állítólag egyenes Sztambulból jött ki, hogy a várat személyesen kikémlelje (!), vélhetően valami kereskedőről volt szó (ekkor a távolsági és helyi kereskedelem egyben információ áramlást, s mint ilyen kémkedést, hírszerzést, s egyben megtévesztést, álhír-terjesztést is, mint fontos katonai feladatot végzett). A török foglyok megerősítették a szultáni had fegyverkezik, a következő évben bizonyosan Magyarországra jön: Szigetvárt és Gyulát akarja elfoglalni…

 

1566-ban pontosan egy év múltán mindkettő magyar végház az oszmán-törökök kezében volt.

"Obsidio Szigetiana." – Szigetvár végvári történeti múltjáról és a Zrínyiek „örökségéről.”
Történelmi és kulturális oldal.

Szigetvár török ostromának katonai biztosítása.

"…mondják, köztörökök között az a hír, hogy Szigetre jönnének,

de senki bizonnyal nem tudja.”

1566. július 21-én és az utána következő napokban – amíg a szultáni fősereg átkelése folyamatosan zajlott a Dráván, a hódoltsági szandzsákok csapatait a török katonai főparancsnokság – a szultán, a nagyvezér és a pasák tanácskozásának megfelelően – úgy igazítja, hogy biztosítsa az elkövetkező ostromműveletek zavartalanságát. Vagyis azt, hogy a Sziget alá szálló fősereget semmilyen váratlan meglepetés szerű támadás semelyik irányból ne érhesse, a keresztények felmentő szándékairól hamar értesülhessenek és azt elháríthassák, valamint nagyon fontos ostromtüzérség – amelyet a Dunán szállítottak – kirakodása is megkezdődik Mohácsnál…

A török szultán hada átkelt a Dráván. A száguldó lovasok – elsősorban is a felderítés céljából, másrészt a szigeti védők éberségének kipuhatolása miatt – nagy számú csapatokkal rajzanak ki a Siklós alatti török táborból – amelynek védelmét állandó 8-ezer fős haddal „három bég őrzi” – és eljutnak az ormánsági Kisasszonyfalváig (a mai Kisasszonyfa nevű faluig), amely akkor az Istvánffyak birtokában állt, s amely már csak egy lófutásnyi időre és távolságra fekszik Szigetvártól.

A gyülekező törökök – a siklósi táborukon kívül – egyébként több nagyobb tábort építenek ki, így az eszéki híd közelében – melynek védelme a Simontornya bégjének a feladata volt – Baranyavárnál, aztán Mohács közelében Lippónál. Mohácson ezalatt Száli Mohamed pasa az anatólia seregtesttel állomásozik, és felügyeli a török tüzérség kirakodását. Ennek száma bizonytalan. A török források – vélhetően túloznak mikor – közel 300 ágyút sorolnak fel. A valósághoz közelebb áll, hogy a szultáni had körülbelül 20 nagy ostromágyúval és 200 különböző nagyságú löveggel érkezett a magyarországi hadjáratra. Ezeket eztán vontatással és nagyszámú katonai biztosítással indítják Szigetvár alá. Mindeközben a szultáni had elővédje – melyet a boszniai pasa és a karamániai pasa csapatai alkotnak – Siklós irányából elindult, hogy Pécs alatt szálljon táborba.

A szigetiek Orosztonyi Péter tiszttartó levele szerint nem tudják – de nagyon jól sejtik – hogy a török ellenük jön. Ezért létfontosságú, hogy „nyelveket” fogjanak, vagyis török hadifoglyokat ejtsenek, akiktől pontosabb információkat szerezhetnek. Szigeti védők gyalogos és lovas csapatai ezért mind a vártól keletre eső területeken cirkálnak és leskelődnek. Ugyancsak Orosztonyi Pétertől tudjuk, hogy egy ilyen felderítő gyalog egység elfogja a pécsi Naszuf bég öccsének egy csapatát…

Mindeközben a hódoltsági török csapatok jóval távolabb Szigetvártól a Dunántúlon úgy mozognak, hogy az esetleges felmentő szándékot meggátolják. Egy nagyobb török kontingens állomásozik a dél-dunántúli területeken, Somogy vármegyében Segesd környékén, de sokkal jelentősebb számú az a török sereg, amely Bottyán falu környékén (a mai Szabadbattyán) van állásban, Székesfehérvár közelében, azzal a feladattal, hogy a királyi hadak mozgását mind Buda felé, mind Szigetvár felé figyelje és meggátolja. A török felderítők elszáguldanak végig az észak-dunántúli részeken egészen Győr és Komárom alá, hogy a gyülekező királyi hadsereg számít és szándékét kikémleljék.

A török akindzsik és más gyors mozgású csapatok azt is parancsba kapják, hogy kezdjék el a föld népének összefogdosását és a török ostromtáborhoz való terelését, hiszen kell majd a munkáskéz. Ezt hamar megtudhatja a magyar védelem is, hiszen nem csupán a Dráván túlról, Szlavóniából és a Szerémségből, nem csak Tolnából és Baranyából, de éppen a somogyi Segesd környékéről is nagy számmal indítják meg a falvak férfi népét, hogy a szigetvári ostromhoz hasznosan szolgáljanak. A szerencsétlen jobbágyok – ha csak tehették – mindenüket hátra hagyva menekültek nyugat felé; mondják Kanizsa környékén óriási torlódást és rendetlenséget okoztak e menekülő szekereikkel.

Nagy Szulejmán az idős török szultán utolsó hadjáratán Sziget vára felé igyekszik - 1566 nyarán. Az egykorú török források - és ezt e miniatúra is megerősíti - beszámolnak róla, hogy "elgyötört" és "beteges" volt nehezen viselte már a hadjárat fáradalmait. Itt az látható, amint lován ülve, a nagyvezíre támaszkodva vonul katonái között...

Juszuf szigeti bég haragja

Juszuf szigeti bég haragja...

1599. július 19-én a tolnai kalandban részt vett hajdúk nagy része igyekezett vissza Kanizsa vára alá, mikor Szigetvár mellett elvonulva Hárságy (a mai Somogyhárságy) község mellett a törökök hatalmas marhacsordáját elhajtották...

Juszuf szigeti bég nyomban levelet írt Herberstein gráci főtisztnek és követelte, hogy tegyen igazságot, mivel ez a csorda nem a töröké – a szigetieké, pécsieké – volt, hanem a somogyi jobbágyoké. Bár a keresztény főtiszt a kivizsgálást elrendelte, éppen azt találta megállapítani, hogy a zsákmányszerzés jogos volt a hajdúk részéről, mert a marhák a törököké voltak.

A szigeti bég ekkor Mohácsra loholt, ahol Ibrahim nagyvezér tartotta a táborát. Itt kérte a török vezírpasát, hogy büntesse meg a kanizsaiakat, mert kártételeiknek se szeri se száma. Arról győzködte a nagyvezért, hogy egész erejével forduljon Kanizsa ellen, mert annak elfoglalása üdvös a Portának, s a vár stratégiai fontossággal bír – ez igaz is volt. Ibrahim pasa futárokat küldött Sztambulba, hogy a felsőbb parancsot ez ügyben megszerezze, addig seregének java Pécs, Szigetvár és Mohács térségében állomásozott.

A szigethi vitézek portyái

„szüntelenül dúlják a Szigetvár nevű hitetlen vár hajdúi.”
A szigetiek portyái a dél-alföldi Zombor környékén.

1559. július 14-én kelt defterből tudjuk, hogy a szigeti „hajdúk” egész Zomborig kalandoztak és rabolták ki, sarcolták meg a falvakat. Azonban a szegedi bég jelentése szerint rosszul jártak, mert kimenve ellenük javukat megölték (125 katonából 85 vitéznek biztosan a fejét vették)...

Éppen ez ellátási hiányok pótlásai miatt is állandósultak a végházak népeinek portyái, és beütései az ellenséges ellenőrizte területekre. Amiként a szigetvári vitézek is állandó gondot okoztak a szomszédos török végházak népeinek, illetve már a beljebb fekvő, Duna mentén észak felé vezető felvonulási útvonalat is veszélyeztették. Sőt a források tanúsága szerint még a nagy folyamon is átkeltek, s a dél-alföldi régióba is elkalandoztak. A szultáni tanács is foglalkozott ezzel, miként ez egy 1559. július 14-én kelt defterből kiderül, amely arról szól, hogy meg kell erősíteni a zombori náhije falvait, mert azokat „szüntelenül dúlják a Szigetvár nevű hitetlen vár hajdúi.”

Máskor amikor a Porta számon kérte Horváth Márkót, hogy a csapatai miért fenyegetik szüntelen és dúlják a mohácsi szandzsák területét, miért ejtenek foglyokat – amiként most is Szigetben raboskodik számos muszlim utazó és szpáhi – akkor a szigeti várkapitány azt írta válaszul, hogy ő erről semmit sem tud, s a portyákat Zrínyi Miklós és Nádasdy Tamás vitézei hajtják végre (!) Akármint is volt mindezekből a példákból kitetszik a Hódoltság frontvonal volt, ahol a „béke idején” sem lehetett fegyvernyugvás.

Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. Zrínyitől Rákócziig. - kézirat

Ugyancsak itt – a szultáni tanács rendeletei között – olvasható, hogy éppen a szegedi Dervis bég jelenti amint a Zombornál a fosztogató szigetieket a törökök megverték: négy parancsnoknak (értsd. tisztnek) és 85 vitéznek a fejét vették, valamint kilenc foglyot ejtettek. Ez elég jelentős vesztesége volt a magyaroknak, ha figyelembe vesszük, hogy a forrás arról szól, hogy „Horváth Márk szigetvári kapitány az említett várban (ti. Szigetvárban) 125 puskás hajdú választott ki, élükre négy parancsnokot állított és két zászlót adva nékik a zombori vár alatt levő város kirablására küldte őket.”

Lásd. Mühimme defteri 3, 49/118. Konstantinápoly 1559. július 16. A szigetvári hajdúk portyája és veresége Zombornál. In: Szultáni tanács… 16.

Mühimme defteri 3, 184/509 Konstantinápoly 1559. november 13. A hajdúk elfogása és a béke betartása. In: Szultáni tanács… 52-53.

A pécsiek hódolnak Szulejmánnak

„...szinte asszonyi módon reszketve kapkodtak, nem is akarván megvédeni a várost, hanem rút és gyalázatos megfutamodásukat tervezték.”

Árulássorozat (?) a dél-dunántúli várakban... 

Siklós alatt azonban elutasításra talál a török had.

1543. június 24-én történt, hogy a szultáni had elővédje átkelve a Dráván – Valpó elfoglalása után – már Siklós ostromához is hozzá kezdett, amikor Pécsről, a kapitány, Székely Lukács követe Kara Ahmed pasa elé járult és felajánlotta, hogy kapitánya nevében feladja a várost (!)...

Minderről a török források – mint például Szinán Csausz – így írtak:

„Előbb, mikor szolgáját, Ahmed pasát Siklovis vár ellen küldte és ez oda érkezett a Pecsevi nevű vár népe Ahmed pasának Siklovis vára alá érkeztét meghallván, ide jött és azt mondva, hogy a nép és az egész tartomány a padisahé, meghódolt; egyszersmind a mihácsi béget, Kászim béget és a pozsegai béget, Murád béget meghiván átadták nekik a nevezett várat.”

Kászim bég nyomban kiindult vagy 3-ezer főnyi – zömében tatár segédhaddal – hogy kezébe vegye Pécs városát.

A magyar forrásokban – bár a dátum nem egészen egyértelmű (a július 20-i dátum is gyakran szerepel) – szintén olvashatunk Pécs gyalázatos elhagyatásáról és elárulásáról. Istvánffy Miklós írta:

„…testi-lelki fásultságukban annyira ellustultak, hogy még mielőtt Szolimán, Siklós elfoglalásánál tovább vonult volna, kötelességükről és tisztükről megfeledkezve szinte asszonyi módon reszketve kapkodtak, nem is akarván megvédeni a várost, hanem rút és gyalázatos megfutamodásukat tervezték.”

Akármint is volt, Pécs elhagyása és elárulása az őrség részéről tény. elsőként a várkapitány, Székely Lukács szökött meg, majd a város püspöke, aztán távozott a pécsi magyar őrség is. Érdekes fejlemény volt ezen vészterhes órákban a közeli Pécsvárad veszte is. A pécsváradi kapitány – Szapolyai-pártján (a király ekkor már halott volt, de a pártja élén Martinuzzi Fráter György állt) – Horváth Sándor a vészhírekre, a szultáni had közeledésére és diadalsorozatára válaszul inkább puskaporral a levegőbe repítette és lángba borította a pécsváradi várat, mint sem a török kezébe épségben átadja. Ne feledjük! Ekkor a Szapolyai-párt mind a török szultán – vazallus – szövetségesének számított... Horváth Sándor pécsváradi kapitány még is így döntött. Fel is rótta ezt Kászim mohácsi szandzsákbég, aki a rommá lett erősség alá száguldott, hogy átvegye a várat. Azt írta Fráter Györgynek, hogy miféle jogon tette rommá Pécsváradot, ha ő a szultán szövetségese? A ravasz Martinuzzi azt bizonygatta, hogy az csak azért történt – de hogy a török ellenében – hogy a vár, nehogy Ferdinánd király kezébe kerüljön...

Mind Pécsről, mind Pécsváradról pánik szerű meneküléssel futott – ki futhatott – a nyugatra fekvő királyi – ti. Török Bálint családja tulajdonából a királyi korona alá került – Sziget felé.

Mindeközben Siklóson Vas Mihály kapitány és védői felkészültek a harcra. Ugyan a szultáni derékhad csak három-négy nap múltán (június 29-én) érte el Eszéket és kezdte meg az átkelést a Dráván, de a cél nem immár volt kétséges: Siklós a következő.

Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. Zrínyitől Rákócziig. - kézirat

 

 

1521 - Szabács vára elesik

1521. július 07 - I Szulejmán szultán vezette török haderő elfoglalja Szabács várát.

A Logodi Simon és Torma András vezette 500 főnyi őrség az utolsó emberig harcolva elesik.

Szabács ostroma 1521. június 20-ától július 7-éig tartott. A várat a ruméliai török sereg, Ahmed pasa vezetésével kezdte meg. Öt nappal később az anatóliai had Nándorfehérvár vívásába fogott bele, ami kereken két hónapig tartott. Jóllehet mindkét vár elesett, de ellenállásukkal meggátolták, hogy a szultán még ebben az évben behatoljon Magyarország törzs területeire. Mindent összevetve a délvidéki végvárak ellenállása mégis hiábavaló volt, mert a magyar mezei hadak nem állhattak össze, hogy nyílt csatában megállítsák az előretörő oszmán hadakat.

Szabács a Szerémség egyik legfontosabb vára volt, amely 1492-ben visszavert már egy török ostromot. Kinizsi Pál aktívságának köszönhetően Mátyás király halála után is négy évig még sikerrel védték a déli végeket az ellenséges támadásoktól. Kinizsi halálát követően már egyre nehezebb volt a végvárakat fenntartani, mert az előkelők elkótyavetyélték az állampénzeket, melyeket a védekezésre kellett fordítani. Csökkent a várak őrsége, elavult a fegyverzet, a falak tönkrementek és még a török portyákat sem tudták visszaverni. Ez évek múlásával rendkívüli módon aggasztóvá vált a helyzet, mert az Oszmán Birodalomnak akkora katonai többlete volt, hogy egyenként blokád alá vonhatta az erősségeket, amiket a magyar hadsereg képtelen lett volna mind felmenteni.

1521-ben I. (Nagy) Szulejmán az európai és ázsiai török erőkkel indult Magyarország ellen, egyelőre csak a főbb erősségeket, köztük Nándorfehérvárt meghódítani, de hosszabb távon gondolkodott azon, hogy átgázolva a Magyar Királyságon a Nyugat felé veszi útját.
A szultán seregét kétfelé osztotta. Az anatóliai hadak Nándorfehérvárt, a ruméliaiak Szabácsot indultak meghódítani.

A szembenálló erők:

Szabácsban néhány száz vitéz (magyarok, ill. szerbek) sáncolták el magukat, míg Ahmed pasa sereg körülbelül 25 ezer főt tehetett ki. A ruméliai török hadsereg közel a felét nem is annyira török nemzetiségűek alkották. Egy részét a boszniai hadak alkották, akiknek javarésze mohamedán szlávok (bosnyákok) voltak, s nagyszámban szolgáltak vitézként szerbek is, azonkívül a szintén moszlim albánok. A tábori szolganép között, amely nem vett részt a harcokban, volt jelen leginkább a balkáni hódoltságok lakossága, köztük bolgárok, görögök, románok és még horvátok is, főleg Bosznia területéről.

Az ostrom :

A várat védő Logodi Simon és Torma András (vagy Endre) eltökélték, hogy kitartanak a végsőkig és erre feleskették ünnepélyesen a várat védő katonákat is.
Ahmed pasa amint körbevette a várat, nyomban megkezdte az ostromot. A vár külső részei néhány nap alatt a kezébe kerültek, s a várvédők a belsővárba szorultak be. További véres küzdelmek során a vár katonasága hatvan főre csökkent és elfogyott a lőpora, ami miatt nem használhatták a tűzfegyvereket. Bár lehetett volna lehetőségük, hogy a Száván át elmeneküljenek, de Logodiék a halált választották. Július 7-én megkezdődött az utolsó általános roham. A maradék hatvan magyar és rác vitéz a város piacterére gyűlt össze, hogy ott vívja meg utolsó csatáját az ellenséggel. A kegyetlen öldöklésben mindannyian hősi halált haltak. Szulejmán az utolsó pillanatban érkezett a vár alá, aminek elestét még láthatta, de arról is saját szemével meggyőződhetett, hogy a ruméliai sereg jelentős veszteséget könyvelhetett el a város ostromával. Szabácsot a harc során szinte teljesen szétlőtték, de a török rövidesen helyreállította és megerősítette.

További események:

Ahmed pasa Szabács bevétele után csatlakozott a Nándorfehérvárt ostromló hadhoz. A kulcsfontosságú erősség ostroma még több mint egy hónapig tartott és a török haderő itt is jelentős veszteséget könyvelhetett el. Az ugyancsak fontos Zimonyt kilencnapos ostrom után vette be a szultán. Szeptemberre a török könnyűlovasság végigpusztította a Szerémséget, amelyből jelentős területet szakított ki magának.

A szultán visszavonulása után egyik magyar sereg sem tett kísérletet a várak visszafoglalására, többek közt azért, mert Mohácsnál járvány ütötte fel a fejét, ami miatt a királyi hadat fel kellett oszlatni.

forrás: FB-A magyar történelem nagyjai

Esztergom ostroma

Esztergom

1594. június 1-jén a nagy hősiességgel védekező esztergomi török csapat erősítést kapott Budáról...

Alapvetően hibázott az ostromot megindító keresztény hadvezetés, amikor az Esztergommal szemközti Párkányt nem rontotta le, s így a dunai vízi úton tulajdonképpen folyamatosan érkezett az utánpótlás Budáról a szorongatott Esztergomba. Noha a küzdelem mindkét részről nagy hősiességgel és nagy véráldozattal járóan zajlott, valóságosan és jelképesen is megérthették június 1-jén a keresztény vezérek, hogy így nem lesz esélyük sem elfoglalni a fontos várat...

1594. június 1-jén ugyanis a Buda felől befutó hajókon félezer janicsár érkezett, hogy a védelmet erősítse. S ez nem volt mese beszéd az elfáradt, és demoralizált ostromló sereg számára. Ráadásul jelentették azt is, hogy az oszmán-török fősereg a Balkánról már a magyar területekre lépett, már átkelt Eszéknél a Dráván, s most a mohácsi mezőn tartja „szokásos” pihenőjét, de hamarosan megindul észak felé...

Tulajdonképpen ekkor ezzel az ostromlott török Esztergom megmenekült.

A Szigetek támadása Mohácsra...

„…soha nem hagynak fel az ármánykodással.”

A szigetiek támadása Mohácsra…

1560. április 10-én kelt szultáni tanács rendeletéből tudjuk, hogy a szigetiek (vagyis a szigetváriak) Mohácsra törtek és az ellenük küldött velük szembeszálló török katonaságot egy templom falai közé szorították. Ezek helyzete – ha nem jő segítség – igen vészesen és tragikusan alakult volna, hiszen nem elég, hogy a szigeti vitézek ostromolták őket, de hozzájuk csatlakoztak a mohácsi szandzsák keresztény lakói (törökül a „ráják”), akik azt gondolták, talán véget ér felettük így a török uralom… persze minden másként alakult.

Arról már számos esetben szóltunk – s ez az eset is ennek jó példája – hogy a dél-dunántúli Szigetvár 1550-es években – annak első felében – sikerrel járt a törökök azon törekvése, hogy elszigeteljék a várat a hátországától, de mindez 1556 után a szerencsétlen török ostromkísérlet és a „babócsai diverzió” után fordult a kocka. Horváth Márk kapitány a „legjobb védekezés a támadás” –elvét választotta és a törököket mindenütt nyugtalanította. 

Példaként a konkrét eset előtt néhány előjáróba adott példa, hogy a szigetvári vitézek is állandó gondot okoztak a szomszédos török végházak népeinek, illetve már a beljebb fekvő, Duna mentén észak felé vezető felvonulási útvonalat is veszélyeztették. Sőt a források tanúsága szerint még a nagy folyamon is átkeltek, s a dél-alföldi régióba is elkalandoztak. A szultáni tanács is foglalkozott ezzel, miként ez egy 1559. július 14-én kelt defterből kiderül, amely arról szól, hogy meg kell erősíteni a zombori náhije falvait, mert azokat „szüntelenül dúlják a Szigetvár nevű hitetlen vár hajdúi.” 

Máskor, amikor a Porta számon kérte Horváth Márkót, hogy a csapatai miért fenyegetik szüntelen és dúlják a mohácsi szandzsák területét, miért ejtenek foglyokat – amiként most is Szigetben raboskodik számos muszlim utazó és szpáhi – akkor a szigeti várkapitány azt írta válaszul, hogy ő erről semmit sem tud, s a portyákat Zrínyi Miklós és Nádasdy Tamás vitézei hajtják végre (!). Akármint is volt mindezekből a példákból kitetszik a Hódoltság frontvonal volt, ahol a „béke idején” sem lehetett fegyvernyugvás. 

A végváriak mindenütt így harcoltak: a szigetiek egészen Mohácsig és Tolnáig elkóboroltak, hogy a Budára menő hajó- vagy szárazföldi utak forgalmára ráüssenek, vagy az egriek, amikor egész Bács vármegyéig hódoltatták a falvakat. Amint a törökök 1560-ban ismét csak panaszkodnak a szigetiek ellen, hogy azok egészen Mohácsig elmentek, s a portyázók megfékezésére érkezett martalócokat és egyéb török katonákat egész éjjel ostromolták a templomba, ahová azok beszorultak. Sőt (!), a falvakból a magyarok oda sereglettek, hogy az ostromló szigetieket segítsék: „…és a templomba zárkózott csapatokra tüzet szórtak és segítették a hajdúkat.”

A Portáról jött rendelkezés pontosan tudósít arról – hogy török szemszögből – hogyan is látták mindezt: „Horváth Márk szigetvári kapitánnyal jó szerződéses viszonyban állnak, s ennek értelmében az általuk elfogott muzulmánokat – kezükbe levelet adva – folyamatosan küldik vissza (vagyis oltalomlevelet kapnak, hogy sarcukat, váltságdíjukat összeszedjék). Ám soha nem hagynak fel az ármánykodással. Szigetvárról, Babócsáról és a Csurgó (a török eredetiben így „Horkat”, „Horkada”) nevű várakból állandóan hajdúk járnak ki és folyamatos gaztetteket követnek el. Megfékezésükre negyven puskás martalóc és tizenöt vitéz emberét küldte ki (mármint a mohácsi bég). Amikor Mohács városába értek, a hajdúk éjjel rájuk rontottak, mire ők a templomba vették be magukat, és egészen reggelig erősen csatáztak velük. A falvak népéből sokan odajöttek, és a templomba zárkózott csapatra tüzet szórtak és segítették a hajdúkat. Ezért kivezényeltek 23 embert, majd hírt adtak a hitharcosoknak s a hajdúk nyomába eredtek (akik ekkor az ellenállást és a török erősítést látva inkább visszavonultak). Utolérték őket, hevesen harcoltak velük s vagy harminc-negyven fejet levágtak, négyet pedig élve elfogtak. Ezeket aztán kivégezték. A szultáni hászokon, a ziámet- és timár-birtokosok falvaiban hajdúk kóborolnak, a falusiak meg leplezik őket, és titokban számos gaztettet követnek el. Sok muzulmánt ölnek meg, vagy hurcolnak fogságba (…).” 

A szultáni parancs végezetül úgy szól, hogy a hajdúkkal cimboráló helyi lakosságot is meg kell büntetni, mindazokra ez vár, akik a „zavarkeltések”-ben részt vesznek.

Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. Zrínyitől Rákócziig. – kézirat

Mühimme defteri 3, 46/111. Konstantinápoly. 1559. július 14. csütörtök. Müszellemek felfogadása a Budáról Szegedre vezető út védelmére. In: Dávid Géza – Fodor Pál: „Ez az ügy fölöttébb fontos” A szultáni tanács Magyarországra vonatkozó rendeletei (1559-1560, 1564-1565). Bp. 2009. 14. 

Vagy ugyancsak itt olvasható, hogy éppen a szegedi Dervis bég jelenti amint a Zombornál a fosztogató szigetieket a törökök megverték: négy parancsnoknak (értsd. tisztnek) és 85 vitéznek a fejét vették, valamint kilenc foglyot ejtettek. Ez elég jelentős vesztesége volt a magyaroknak, ha figyelembe vesszük, hogy a forrás arról szól, hogy „Horváth Márk szigetvári kapitány az említett várban (ti. Szigetvárban) 125 puskás hajdú választott ki, élükre négy parancsnokot állított és két zászlót adva nékik a zombori vár alatt levő város kirablására küldte őket.” 

Lásd. Mühimme defteri 3, 49/118. Konstantinápoly 1559. július 16. A szigetvári hajdúk portyája és veresége Zombornál. In: Uo. 16.

Mühimme defteri 3, 184/509 Konstantinápoly 1559. november 13. A hajdúk elfogása és a béke betartása. In: Uo. 52-53.

Mühimme defteri 3, 330/960 Konstantinápoly 1560. április 10. Összecsapás a hajdúkkal és az őket támogatók megbüntetése. In: Uo. 86-87.