A várak végnapjai

A várak végnapjai

 

Nincs még egy technikai újítás, amely az elmúlt ezer évben annyira mélyrehatóan megváltoztatta volna a hadviselést mint a tűzfegyver – igaz, az ágyú csak az egyik eleme volt a korszakváltásnak. Buzás Gergely és Kovács Olivér sorozatának befejező része a műemlékem.hu magazinból.

A korszerű középkori várak az esetek többségében bevehetetlenek voltak az erős falakhoz képest az ókor óta alig fejlődött, hagyományos ostromberendezésekkel. Ritkán sikerült akkora rést ütni a falon, amelyen át a támadók betörhettek volna, hiszen egy kisebb leomlott falszakasz védelméhez – míg ismét meg nem erősítették – elegendő volt akár néhány tucat íjász, vagy számszeríjász is. Viszonylag kevésszer említett szempont, azonban szintén tény: a középkori hadseregek, így az esetek többségében az ostromlók is, általában túlságosan kis létszámúak voltak ahhoz, hogy egy sérült falszakasznál képesek legyenek az eredményes betörésre. Ugyan a középkori források néha százezres, gyakran több tízezres hadakról beszélnek, az előbbit nyugodtan fantazmagóriaként könyvelhetjük el, s még a tízezer harcosnál többről szóló híradásokat is komoly kritikával kell kezelnünk. 

 

A hadseregek, s így az ostromlók létszámát is meghatározták a középkori hadszervezés korlátai. Bár a Kárpát-medencében több kísérlet is történt ennek korszerűsítésére – az Anjou-kori banderiális hadsereget Zsigmond a telekkatonaság bevezetésével bővítette nagyobb létszámúra (becslések szerint elméletileg 93 ezer hadba hívhatóra), majd Mátyás korában kialakult a profi zsoldossereg – a jövő a reguláris, vagyis hivatásos katonaságé volt. Mohács idején – a királyi jövedelmek csökkenése miatt – a népfölkeléssel együtt már csak körülbelül 60 ezer embert lehetett hadba hívni, és ezek többsége is képzetlen volt.
 Szintén határt szabott a hadseregek létszámának az élelmezés kérdése, hiszen csak akkorára lehetett növelni a létszámot, hogy elegendő élelmiszerrel lehessen ellátni a katonákat a hadjárat végeztéig. Bár a középkori ostromok egyik kedvelt – elméleti – módszere a kiéheztetés volt, gyakorta maguk az ostromlók éheztek inkább, hiszen ha kellő időben érkezett a támadás híre, a várba több hónapnyi élelmiszer-tartalékot lehetett felhalmozni (vízellátásról kút, vagy ciszterna gondoskodott), míg az ostromlók már néhány hét után azzal szembesülhettek, hogy akadozik az élelem beszerzése. Ráadásul egy vár védelméhez sokkal kevesebb katona kellett mint az ostromához, így az élelmet is sokkal inkább be lehetett osztani.

Végül szintén egyik napról a másikra a hadjáratok, ostromok végét jelentette, ha valamilyen ragályos betegség ütötte fel a fejét (mint „nyílt csoport”, ebből a szempontból is az ostromlók voltak kiszolgáltatottabb helyzetben), hiszen a gyorsan elharapódzó ragályra csak a katonák szélnek eresztése jelentett megoldást.

Amikor az első ágyúkat, bombardákat bevetették Európában a 14. század első felében, aligha sejtette volna bárki, hogy a tűzfegyver hamarosan a hadviselés paradigmaváltását hozza el. A kezdetben elsősorban nyílt csatákban alkalmazott ágyúk ugyanis akkor még kevéssé voltak hatékonyak: gyakorlatilag alig lehetett célozni velük, s elsütőikre majd' akkora veszélyt jelentettek, mint az ellenségre. Inkább a lélektani hadviselés részei voltak, hiszen a heves robbanás, a csőből előcsapó lángnyelv alaposan megrémítette a szemben állókat, jó eséllyel megbokrosodtak a lovaik is. Több mint egy évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy az ágyú megbízhatóan működtethető fegyver legyen, azonban még ekkor is hosszú óráknak kellett eltelnie két lövés között, hiszen a csövet vissza kellett hűteni.

Az első tűzfegyverek a 14. században a vasból kovácsolt ágyúk voltak. Az ágyúcsöveket egymáshoz kovácsolt vasrudakból állították össze, és vasabroncsokkal erősítették meg. Ez a technika nem tette lehetővé túlságosan hosszú és sima belső felületű csövek készítését, így célozni sem lehetett valami pontosan. A puskacsöveket már a 14. században is bronzból öntötték, ami sokkal nagyobb pontosságot eredményezett. Az öntéstechnika fejlődése a 15. század végére lehetővé tette, hogy a jóval nagyobb méretű ágyúk is bronzból készüljenek. Magyarországon már a 14. században igen magas szinten állt a bronzművesség, köszönhetően az ország gazdag rézbányáinak. Ezért is váltak a 15. században messze földön híressé a magyar ágyúmesterek. A vasöntés lassabban fejlődött: a puskákat és a kisebb ágyúkat már a 15. században ebből a bronznál sokkal olcsóbb fémből öntötték, de a sok öntési hiba miatt – amikor légbuborék maradt az öntvény falában – a fegyverek gyakran felrobbantak. Csak a 17. században az angolok által kifejlesztett új kohászati módszerek tették lehetővé nagyméretű, jó minőségű öntöttvas ágyúk olcsó, tömeges méretű előállítását. A hazai rézbőség miatt azonban a bronzágyúk még sokáig egyeduralkodók maradtak.

Először a Százéves háború vége felé, Orleans 1429-es ostrománál használták várostromra az ágyút, de a hadtörténészek általában Konstantinápoly 1453-ban történt elfoglalását tartják az egyik mérföldkőnek az ágyú várostromban betöltött szerepét illetően. A fiatal török birodalom ambiciózus szultánja, II. Mehmed nem sajnálta az anyagiakat, hogy Európa legkorszerűbb technikai vívmányait és legkiválóbb szakembereit saját szolgálatába állítsa. A nagy ostrom előtt, majd a város elfoglalása után a kor legmodernebb olasz erődépítészeti elveinek megfelelő várakat épített a Boszporusz, a Dardanellák és Konstantinápoly stratégiai pontjain, és a kor legnevesebb magyar ágyúmesterét alkalmazta tüzérségének fejlesztéséhez. Leginkább ismert tüzére a beszámolók szerint egy Urbán, vagy Orbán nevezetű, korábban bizánci zsoldban álló magyar volt, aki – mint ez sokáig szokás maradt – maga öntötte ágyúit, köztük az itt bevetett Basilika nevű óriáságyút. Az ostrom során valóban sikerült rést ütni a város hármas védőfalán, amelyet 1000 éven át egyetlen hadsereg sem tudott áttörni. Az ostrom sikere (amit az ágyúk mellett a szerencsének is köszönhettek) már felhívhatta a figyelmet a törökök haditechnikai fölényére.

forrás

Pár sorban az ágyúkról

Számos írásos emlék maradt fent arról, hogy hazánk hadtörténetében már igen korán megjelentek az ágyúk. 1378-ban a magyar csapatok Padovánál, a San Lorenzo templom tornyában néhány ágyút (korabeli megfogalmazás alapján bombardákat) helyeztek el és igen eredményesen alkalmazták őket. 1404-ben Sopron városa ágyúkat vásárolt, 1411-ben Zsigmond királyunk Kassára küldött egy ágyút, teljes felszereléssel. 1433-ban egy francia utazó említi, hogy Nándorfehérvár erődjében három bronz ágyút is látott. 

A fennmaradt írásos emlékek alapján azonban az első komolyabb hadművelet, ahol a magyar „tüzérek” átestek a tűzkeresztségen, Galambóc várának ostroma volt. 1428-ban. A korabeli krónikák szerint – felismerve az új fegyver fontosságát – az ostromot vezető Rozgonyi István saját kezűleg irányozta az ostromlöveget, melynek pontos tüze hatására hamarosan az egyik torony romba is dőlt.

 Ezekkel a fegyverekkel azonban a legnagyobb baj az volt, hogy tulajdonképpen helyhez voltak kötve, hiszen óriásiak voltak és roppan nehezek. A csaták előtt jó esetben is csak pár lövés leadására voltak képesek, hiszen a harcok megindulása után könnyen előfordulhatott, hogy az ütközetek hullámzása során a gyalogságok többször is áthaladtak a tüzelőállásokon.

A fentebb említett probléma miatt a XV. század közepén valós igényként jelentkezett – akár a pusztító erő drasztikus csökkenése árán is – a tüzéreszközök legalább egy részének mobilabbá tétele. Az első próbálkozások a svájci fegyveres erőkön belül történtek, amikor eszközeik egy részét kerekekkel ellátott lövegtalpakra helyezték. 

1450-ben már igen jó példát láthatunk a mozgékonyság és tűzerő használatára a Formigny mellett lezajló csatában, ahol a méltán félelmetes hírnévnek örvendő angol íjászok sikeres szétverésére a francia csapatok már kettő, „csatakígyónak” nevezett, hátultöltő ágyút is használtak. Három évvel később pedig a Castillion mellett zajló csatában a lövegeket és kézi tűzfegyvereket már főerőként alkalmazva győzedelmeskedtek a francia csapatok az angolok felett!

Annak ellenére, hogy a kisebb és könnyebben mozgatható eszközök létjogosultságot nyertek, természetesen nem tűntek el nagyobb űrméretű lövegek sem. Sőt! Addig nem látható fejlődésük kezdődött, és a mai ember számára szinte elképzelhetetlen monstrumokat alkottak. 

1453 áprilisában II. Mohamed például 762 milliméteres, 680 kilogrammos kőlövedékekkel tüzelő, 5,18 méter csőhosszú, 17,27 tonna tömegű (egyébként Magyarországon öntött) lövegeket vonultatott fel Konstantinápoly ostromához. Egy-egy ilyen löveg mozgatásához 60 ökörre és 400 emberre volt szükség, akiknek a fele csak a menetvonal előkészítésében vett részt. A lövegek hatása azonban nem maradt el, hiszen a mintegy másfél hónapi ágyúzás után több helyen leomlottak a falak.

Ezeknek az eszközöknek a sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az előbb említett Mohamed szultán 1464-ben 42 darab, hasonló űrméretű, de 18,29 tonnás lövegre bízta a Dardanellák őrzését. A lövegek – ma már hihetetlen módon – 300 évig voltak szolgálatban és 1807-ben még eredményesen harcoltak a felvonuló brit flotta hajóival.
 

Hazánkban Mátyás király uralkodása és a haderő tervszerű és komoly növelése hozta a következő nagy ugrást. A háborúk idején több alakalommal szerveztek egységeket közös tüzérparancsnok alá. 

1476-ban, Sabác ostromakor pedig a tüzérséget először ütegekben alkalmazták. Ám a legnagyobb hatású változás a tüzérség kereteinek megalkotása volt. Annak ellenére, hogy ezeket a kereteket csak háborúban töltötték fel, egyértelműen megmutatkozott annak igénye, hogy szakítsanak a tüzérség ideiglenes jellegével. A tisztek és a legénység ugyanis rendelkeztek a szükséges felszereléssel, míg a lövegeket rendszerint a városoktól kölcsönözték.

Tüzérségünk fejlettségét jól mutatja, hogy 1488-ban III. Iván Vaszilijevics orosz nagyfejedelem levélben kérte Mátyást, hogy küldjön neki olyan ágyúöntőket, akik a várak megvívásához is értenek. 

II. Ulászló királyunk idejében a tüzérség szervezeti keretei egy ideig még fennálltak, azonban II. Lajosnak a mohácsi csatatéren már csak néhány – a városoktól kölcsönkért – ágyúja volt. A sors iróniája, hogy a mohácsi csatában pont a nagyszerűen vezetett, erős török tüzérség volt az, amely tüzével megállította a magyar lovasrohamot, megbontotta a sorokat…

Az öntöttvasból készült ágyúk megjelenése

Az 1500-as évek elején a réz és bronz ágyúk öntése még gyermekcipőben járt, de a fémek puhasága okán maradéktalanul egyébként sem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. A fejlődés 1543-ban, Angliában vett új irányt. Ekkor ugyanis William Hogge olvasztár olyan eljárást alkotott meg, amely már a tömegtermelésre is alkalmas volt. Az első 120 darabos megrendelésben kis ágyúk, könnyű ágyúk, csatakígyók és más, különböző fajta lövegek szerepeltek, természetesen óriási mennyiségű lőszerrel egyetemben. Miután Hogge az angol hadügyminisztérium igényeit kielégítette,Erzsébet királynőtől engedélyt kapott arra, hogy az Angliával jó viszonyt ápoló országok számára is értékesítse termékeit. A brit olvasztár titkát 1620-ban sikerült két belga szakembernek megfejtenie, akik hasonlóan kiváló ágyúkat kezdtek el önteni Liègeben, majd Svédországban is. Ezzel az öntöttvasból készült ágyúk elindultak világhódító útjukra. 

forrás

A jatagán története

Sudár Balázs: Jatagán

Jatagán Balkán, 19. sz., faragott csont markolat, ezüst díszítéssel, sérült h: 75 cm

Számunkra és a általában a nyugati világ számára a jatagán a törökök, azon belül is elsősorban a janicsárok emblematikus fegyvere. Így találkozunk vele lexikonok, népszerűsítő munkák és szaktanulmányok lapjain, az etimológiai szótárak pedig rendre török eredetűnek látják a szót.[1] Így tesz a török nyelv szótára, vagy a szavak eredetére erősen figyelő Julius Theodor Zenker által készített oszmán-francia-német szótár is.[2] És valóban, ha a mai oszmán-török szótárakat nézzük, azokban rendre nem szerepel a szó, mutatván, hogy a szerzők nem tekintették odavalónak.[3] A jatagán egyébként jól cseng a török fülekben, felismerhető benne a yat- ’feküdni’ igető, könnyen lehet asszociálni a yatak ’ágy’ szóra, s a -gan/-gen toldalék sem ismeretlen a török nyelvtanban. Mindez jól rímel a fegyver sajátos elhelyezésére, arra hogy övbe dugva, általában közel vízszintesen viselték. Mellesleg a jatagán szó valóban ismeretes a régiségből (erre még visszatérünk), s Délnyugat-Anatóliában létezik egy Yatağan nevű város is. A helyi legenda szerint egy bizonyos Jatagán baba nevet használó bektasi dervis, más néven Oszmán bég alapította a települést, aki mellesleg kovács volt, és kiváló fegyvereket készített. A város róla nyerte volna a nevét.[4]

A történet kereknek látszik, de talán túlságosan is szép.

Ha ugyanis felütjük a török nyelv – csak török szavakat tartalmazó –, 8 kötetes történeti szógyűjteményét, akkor döbbenten tapasztaljuk, hogy a yatağan nem szerepel benne, a nyelvjárási szótárban ugyan igen, de a felsorolt jelentések egyikének sincs köze fegyverünkhöz.[5] Azaz a szerkesztők mégsem tekintették töröknek a szót. A következő meglepetés akkor ér minket, ha elkezdünk kutakodni a régi török nyelvek szóanyagában. A keleti törökség körében ugyan rendre találunk egy yatagan/yatugan alakban előforduló szót, ez azonban egy cimbalomhoz hasonló hangszert jelöl, s bár ez esetben is előlépett a népetimológia (a hangszert a földre fektetve használják), a szónak semmi köze a feküdni igéhez, minthogy a mongolból származik.[6] Akárhogy keresünk is, a régi török anyagban nincs vágó vagy szúrófegyver jelentésű jatagán.

Hasonlóképpen negatív eredménnyel járunk, ha a mai török nyelvek szótárait böngésszük: a szó vagy nem szerepel bennük, vagy az oszmánból jött át. A jatagánt általában sem az arab, sem a perzsa szótárak nem ismerik, ha jegyzik, oszmán műszónak tekintik. Mindebből az következik, hogy szavunk sosem terjedt el a török nyelvben, és csak az oszmánok kulturális kisugárzásának övezetében vették át egyes nyelvek.

Vizsgáljuk meg magát az oszmán nyelvet!

A 19. századi oszmán szótárakban többnyire megtaláljuk a jatagánt, változó helyesírással, ami megint csak arra utal, hogy a szó nem a klasszikus nyelvekből került át, azaz leginkább török lehetne.[7] Másrészt a korai anyagokban nem szerepel a kifejezés. Nincs meg a 17. században Meninskynél, ahogy a mi Harsányi Nagy Jakabunknál sem.[8] Az első általam ismert előfordulása a 18. századhoz köthető.

Érdekes egy pillantást vetni a nyugati nyelvekre is! Legelőször egy francia szövegben találkozunk vele (1787), mely a Fekete tengeri kereskedelemmel foglalkozik: ebben egyértelműen török terminus technikusként jelenik meg (jatagánnak nevezett nagy kés – grands couteaux appellés yatagans). Angol szövegben először 1819-ben írták le, az olaszban 1835-ben jelenik meg, az oroszban Puskin használja először 1834-ben. A törökökkel nem keveset érintkező magyarok sem tudnak róla, először az 1840-es években szerepel. [9] Összehasonlításképpen megjegyezzük, hogy a hasonló szerepű handzsár szó a magyarban 1527 óta adatolható, s a nyugat-európai nyelvekben is rendre megjelenik a 15–16. században.[10] Ez legalábbis annyit jelent, hogy a 18. század végéig jatagán nevű fegyver nem játszhatott jelentősebb szerepet az oszmánok életében. Ez a megállapítás szépen összevág a török nyelvi és szótári anyagok tanulságával: ott is a 18. század közepe tűnik fordulópontnak.

Magát a fegyvert a török kutatók a 16. századból eredeztetik, minthogy a Topkapi Szerájban fennmaradt Szülejmán szultán híres, Ahmed Tekelü udvari ötvös által készített jatagánja.[11] Némi problémát jelent azonban, hogy újabb példányok csak jó 250 évvel későbbről ismertek.[12] Szülejmán fegyvere egyébként pengéjét tekintve valóban a későbbi jatagánokra emlékeztet, markolata azonban teljesen eltér azokétól. Ha a török viseletekről készült ábrázolásokat tanulmányozzuk, akkor számos különféle kést és tőrt láthatunk. Övbe tűzve általában csak egy rövid, erősen ívelt pengéjű kést hordtak (ez a handzsár). A szülejmáni jatagánra emlékeztető tárgy ritkán bukkan fel, akkor is az övről lóg egy zsinóron.[13]

Majd a 19. század első felében tűnik fel rengeteg – számunkra is ismerős – ábrázolás, úgy a balkáni népek körében, mint Árif Mehmed pasa török viseleteket bemutató könyvében. Ekkorra már tényleg a janicsárok, és általában a gyalogosok jellegzetes fegyvere lett. (Amikor Kemál Atatürk szófiai követként egy jelmezbálon vett részt és ott janicsárnak öltözött, jókora jatagánt tűzött az övébe.)

Összességében a következők mondhatók el: a 18. század előtt sem maga a tárgy, sem a szó nem jellegzetes része az oszmán kultúrának, ennek megfelelően sem a belső, sem a külső források nem emlékeznek meg róla. A változás a 18. század közepe tájára tehető, ekkor jelennek meg a jellegzetes, füles markolatú jatagánok. Talán az új markolatkiképzés és emellett a fegyver divatja az, ami az új – egyelőre ismeretlen eredetű – nevet elterjesztette a Birodalomban és a világon. Szépen vall erről egy oszmán költemény is:

Yatağan meşrebi uşşaka cefâlar kılıcı

Babası seyf-i acemdir, anasi gaddare

A jatagán szokása, hogy a szerelmeseket kínozza

Apja a perzsa kard, anyja a gaddáre[14]

[1] Grand Larousse de la langue fraçaises. VII. Paris, 1978, 6616.; Webster’s Third New International Dictionary. Chicago, 1961, 2647., The Oxford English Dictionnary. Oxford, 1991, 701.; Grande Dizionario della Lingua Italiana. VII. Salvatore Battaglia. Torino, 1972, 194.; Etimologicseszkij Szolvarj Russzkogo jazüka. Maks Fasmer. Moskva, 1973. IV. 567.

[2] Türkçe Sözlük. Ankara, 1988, II. 1605. Julius Theodor Zenker: Türkisch-arabisch-persisches Handwöerterbuch. Hildesheim, 1967, 958.

[3] Pl: Ahmet Doğan: Osmanlıca Türkçe Sözlük, Ankara, 1995.; Ali Nazîmâ–Faik Reşad: Mükemmel Osmanlı Lügati. Ankara, 2005.

[4] http://en.wikipedia.org/wiki/Yatagan (letöltve: 2011. augusztus 27.)

[5] Yüzyıldan Beri Türkiye Türkçesiyle Yazılmış Kitaplardan Toplanan Tanıklarıyla Tarama Sözlüğü.Haz. Cem Dilçin.  Ankara 1965–1977. http://tdkterim.gov.tr/ttas/?kategori=derlay&kelime=yata%F0an

[6] Nem jegyzi Clauson (An etymological dictionary of pre-thirteenth-century Turkish. Oxford, 1972.), Gerhard Doerfernél (Türkische und mongolische Elemente im Neupersischen Wiesbaden, 1963–75)  pedig csak a hangszer értelmű jatugán szerepel.

[7] „Yataghan: couteau.” Alexandre Handjéri:  Dictionnaire français-arabe-persan et turc. Enrichi d'exemples en langue turque avec des variantes, et de beaucoup de mots d'arts et de sciences. Moszkva, 1840, 573.; „Coutelas: ïataghan, pala.” Thomas Xavier Bianchi: Dictionnaire français-turc à l'usage des agents diplomatiques et consulaires. Paris, 1843, 338., „ïataghan: Couteau tres long, sorte de sabre qu’on porte á la ceinture.” Şemseddîn Sâmî: Kâmûs-i fransavî. Dictionnaire turc-français. Constantinople, 1224 [1882/83], 1185.; „Yataghan: poignard á lame recourbée, qu’on place á la ceinture le qama est le poignard á lame droite.” Barbier de Meynard Dictionnaire Turc-Françaises. Paris, 1886, 861.

[8] Mesgnien Meninsky: Lexicon Arabico–Persico–Tnrcicum. Vien. 1680.; Hazai György. Das Osmanisch-Türkische im XVII. Jahrhundert. Untersuchungen an den Transkriptionstexten von Jakab Nagy de Harsány. Budapest, 1973.

[9] A nyugati nyelvekben való előfordulásokhoz lásd az első jegyzetet! A magyar szótárak közül Ballagi Móré említi először: „jatagany = a török katonák által viselt tör. Gyilok.” Ballagi Mór: A magyar nyelvteljes szótára. Pest, 1873, 638. Jókai Mór említi már Fehér rózsa című regényében (1854), majd egy későbbi művében is (Egy hírhedett kalandor a XVII. századból. 1879.) 1867-ben Soós István versében (A fekete leves) szerepel: „Felé villan tőr, jatagán. / Es mielőtt ideje volna. / Egy kérdésre, egy rövid szóra, / Győz a szolga-had egymagán! /– Oh, miért nem lehettem véle?” Vasárnapi Újság 14(1867):4, jan. 27., 38.

[10] A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. I–IV. Főszerk. Benkő Loránd. Budapest, 1967–1984. ???? Kakuk, Suzanne: Recherches sur l'histoire de la langue osmanlie des XVI et XVII siècles. Les éléments osmanlis de la langue hongroise. Budapest, 1973, 171–172.

[11] Nagy Szulejmán szultán és kora. Magyar Nemzeti Múzeum. Budapest, 1994, No79.

[12] A Horvát Nemzeti Múzeum jatagángyűjteményének legkorábbi példánya 1715-ből származik, de az évszámot a katalógus készítői is erősen kétségesnek találták. Az első biztos példányok 1776-ból valók.

[13] Pl. Ralamb’s Costum Book, 1657. http://commons.wikimedia.org/wiki/File:Ralamb_Janissary_1.jpg

[14] Mehmet Zeki Pakalin: Osmanli Tarih Deyimleri ve Terimleri Sözlüğü. İstanbul, 1971, III, 607. (A gaddáre rövid, viszonylag széles, ívelt pengéjű kard.)

Aknakészítés

Aknakészítés

Aknakészítést a föld alatti munkában jártas – többnyire bányászokból álló – különítmény végezte. Először az akna bejáratát, aztán az aknakamrát kellett kiásniuk. Ezt kideszkázták és szalmával bélelték, majd meghatározott mennyiségű lőport hordtak be hordókban vagy zsákokban. Marsigli szerint egy kétkamrás aknába négyezer font, azaz húsz métermázsa puskaport helyeztek. Aztán deszkával, homokzsákokkal elzárták a kamra bejáratát. Felrobbantásukra a gyalogsági roham előtt került sor.)

forrás: A. M. Mallet munkájából (1687) rekonstruált rajz.

XVII. századi tüzérség: Ágyúk, mozsarak

Korabeli tüzérség: Ágyúk és mozsarak

A XVII. század végén a tüzérség sok fajta ágyúból állott. Ekkor még nem volt egységes kaliberrendszer így az ágyúk technikai mutatóiban igen nagy eltérések voltak (közel 20%-os eltérések mutatkoznak pozitív és negatív irányba egyaránt).

A legnagyobb űrméretű ágyúk ekkor az egész (ganze) és a háromnegyed (dreiviertel) Karthaune – vagy másként ostromágyú. Ez jelentette a nehéz tüzérséget, nehézkesen mozgatható és jelentős kiszolgáló személyzetet igénylő fegyver volt. A negyedes (viertel) Karthaune már az átmenetet képviselte. 

A tábori ágyúk között a legnagyobb a kígyó- de magyarul gyakrabban sugárágyúnak (Feldschlange) nevezett ágyú, melynek nagy volt a tűzereje, így nem csak a csatamezőn, de gyakran az ostromoknál is használták. 

A sólyomágyú (Falkaune) könnyebb volt, s könnyen mozgatható, ez tette jelentős fegyverré a korszak háborúiban. 

A sólymocska (Falkonet) és a kígyócska (Serpentinel) leginkább védelmi szerepe volt, vagyis várakban, erődökben az ostromlók ellen használták fel. 

A császári hadseregben pedig rendszeresítve volt a kiskaliberű ezredlöveg (Regimentstück), mely a gyalogság támadását támogatta a harcban.

Az úgynevezett vetőágyúk a mozsár és a haubic. Eltérőek voltak a többi ágyútól abban, hogy kisebb csőhosszal rendelkeztek (nem haladta meg a másfél méter), és magas ívű röppályán lőtték ki a lövedékeket. A mozsaraknál akkoriban igen változatos volt a kaliber. Képesek voltak egész nagy száz fontos lövedékek kilövésére is. Legelterjedtebbek a 10, 12, 30, 60, 100, 200 és 300 fontos mozsarak terjedtek el. Buda ostromakor 400 fontos mozsarat is bevetettek (de ez nem volt mindennapos a csatatereken). 

A hatalmas mozsarak szállítása igen nehézkes volt, és tűzgyorsasága sem volt optimális. Például a 300 fontos mozsarak esetében a lövedék átmérője 48 cm volt, míg a csőfurat átmérője 50 cm volt. A csőfala is rendkívül vastag volt, így a tömege megközelítette az ostromágyúkét. A mozsár kezelését 1-2 tűzmester és 6-10 segédszemélyzet végezte.

A nagy mozsarakkal a várak ostromakor nehéz kőgolyókat, vagy robbanó- és gyújtólövedékeket röpítettek ki, főként a kazamatákat, földtöltésű sáncokat, illetve tüzérségi állásokat támadtak vele. A kisebb kaliberrel bíró mozsarak a fedezékben, falak, vagy futóárkok mögött megbújó gyalogságot tüzelték. Gyakran lőttek ezekkel kézigránátokat, illetve robbanólövedékeket 200-400 méternyi távolságra.

A haubic átmenetet jelentett a mozsár és az ágyú között. Legtöbbször az erődök falain, illetve kapuk védelmében volt hatásos, ahol a szűk átjáróban felállítva kartácslövést adtak a támadók összetorlódott tömegére. Pusztító hatású fegyver volt. A haubic csöve átlagosan 4-6 kaliberhosszú (azaz 60-140 cm volt), az űrmérete pedig 8-30 fontos volt (azaz 14-22 cm). Ezt is 1-2 tűzmester kezelte és 8-12 fő segédkezhetett mellette.

A tüzérség legfontosabb feladata a várostromok során a réstörés és a réshez vezető út járhatóvá tétele. Többféle módszer létezett e feladat végrehajtására. Egy korábbi eljárás szerint állandóan csökkenő irányzékkal a fal tetejének mindig egy kis darabját faragták le. A másik megoldásnál előbb egy képzeletbeli ’v’ betű két felső csúcsára tüzeltek, amíg a fal ott megrepedt, majd a ’v’ alsó pontjára lőttek, hogy a megrepesztett rés alátámasztását szétlőjék. A XVII. század végén leginkább alkalmazott módszer a fal lábától 2 méternyire egy vízszintes irányú hosszú rést lőttek, majd fokozatosan emelt irányzékkal tüzeltek és úgy tágították a rést, amíg a fal a saját súlyától leszakadt.

Emellett nagyon fontos volt az ellenséges ágyúk elhallgattatása és megsemmisítése, valamint a védők lezavarása a falakról. Ezt általában a mozsarakkal tüzelve végezték, de az ágyúkkal is lőttek kazamatákra, ágyúállásokra, lőrésekre. Ezek merőleges irányú és nagy erejű lövések voltak, melyek sikeresen némították el az ellenséges tüzérséget. A várbeliek ellen a fal síkjával párhuzamosan lőtték be a mellvédek mögötti területet a „pattintott” lövéssel, amely azt jelentette, hogy az ágyúgolyó becsapódásakor pattogva rombolja az ágyúállásokat és a katonákat.

forrás: História 1986. A Buda visszafoglalásának 300. évfordulójára kiadott emlékszám.