Számos írásos emlék maradt fent arról, hogy hazánk hadtörténetében már igen korán megjelentek az ágyúk. 1378-ban a magyar csapatok Padovánál, a San Lorenzo templom tornyában néhány ágyút (korabeli megfogalmazás alapján bombardákat) helyeztek el és igen eredményesen alkalmazták őket. 1404-ben Sopron városa ágyúkat vásárolt, 1411-ben Zsigmond királyunk Kassára küldött egy ágyút, teljes felszereléssel. 1433-ban egy francia utazó említi, hogy Nándorfehérvár erődjében három bronz ágyút is látott.
A fennmaradt írásos emlékek alapján azonban az első komolyabb hadművelet, ahol a magyar „tüzérek” átestek a tűzkeresztségen, Galambóc várának ostroma volt. 1428-ban. A korabeli krónikák szerint – felismerve az új fegyver fontosságát – az ostromot vezető Rozgonyi István saját kezűleg irányozta az ostromlöveget, melynek pontos tüze hatására hamarosan az egyik torony romba is dőlt.
Ezekkel a fegyverekkel azonban a legnagyobb baj az volt, hogy tulajdonképpen helyhez voltak kötve, hiszen óriásiak voltak és roppan nehezek. A csaták előtt jó esetben is csak pár lövés leadására voltak képesek, hiszen a harcok megindulása után könnyen előfordulhatott, hogy az ütközetek hullámzása során a gyalogságok többször is áthaladtak a tüzelőállásokon.
A fentebb említett probléma miatt a XV. század közepén valós igényként jelentkezett – akár a pusztító erő drasztikus csökkenése árán is – a tüzéreszközök legalább egy részének mobilabbá tétele. Az első próbálkozások a svájci fegyveres erőkön belül történtek, amikor eszközeik egy részét kerekekkel ellátott lövegtalpakra helyezték.
A fentebb említett probléma miatt a XV. század közepén valós igényként jelentkezett – akár a pusztító erő drasztikus csökkenése árán is – a tüzéreszközök legalább egy részének mobilabbá tétele. Az első próbálkozások a svájci fegyveres erőkön belül történtek, amikor eszközeik egy részét kerekekkel ellátott lövegtalpakra helyezték.
1450-ben már igen jó példát láthatunk a mozgékonyság és tűzerő használatára a Formigny mellett lezajló csatában, ahol a méltán félelmetes hírnévnek örvendő angol íjászok sikeres szétverésére a francia csapatok már kettő, „csatakígyónak” nevezett, hátultöltő ágyút is használtak. Három évvel később pedig a Castillion mellett zajló csatában a lövegeket és kézi tűzfegyvereket már főerőként alkalmazva győzedelmeskedtek a francia csapatok az angolok felett!
Annak ellenére, hogy a kisebb és könnyebben mozgatható eszközök létjogosultságot nyertek, természetesen nem tűntek el nagyobb űrméretű lövegek sem. Sőt! Addig nem látható fejlődésük kezdődött, és a mai ember számára szinte elképzelhetetlen monstrumokat alkottak.
Annak ellenére, hogy a kisebb és könnyebben mozgatható eszközök létjogosultságot nyertek, természetesen nem tűntek el nagyobb űrméretű lövegek sem. Sőt! Addig nem látható fejlődésük kezdődött, és a mai ember számára szinte elképzelhetetlen monstrumokat alkottak.
1453 áprilisában II. Mohamed például 762 milliméteres, 680 kilogrammos kőlövedékekkel tüzelő, 5,18 méter csőhosszú, 17,27 tonna tömegű (egyébként Magyarországon öntött) lövegeket vonultatott fel Konstantinápoly ostromához. Egy-egy ilyen löveg mozgatásához 60 ökörre és 400 emberre volt szükség, akiknek a fele csak a menetvonal előkészítésében vett részt. A lövegek hatása azonban nem maradt el, hiszen a mintegy másfél hónapi ágyúzás után több helyen leomlottak a falak.
Ezeknek az eszközöknek a sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az előbb említett Mohamed szultán 1464-ben 42 darab, hasonló űrméretű, de 18,29 tonnás lövegre bízta a Dardanellák őrzését. A lövegek – ma már hihetetlen módon – 300 évig voltak szolgálatban és 1807-ben még eredményesen harcoltak a felvonuló brit flotta hajóival.
Hazánkban Mátyás király uralkodása és a haderő tervszerű és komoly növelése hozta a következő nagy ugrást. A háborúk idején több alakalommal szerveztek egységeket közös tüzérparancsnok alá.
1476-ban, Sabác ostromakor pedig a tüzérséget először ütegekben alkalmazták. Ám a legnagyobb hatású változás a tüzérség kereteinek megalkotása volt. Annak ellenére, hogy ezeket a kereteket csak háborúban töltötték fel, egyértelműen megmutatkozott annak igénye, hogy szakítsanak a tüzérség ideiglenes jellegével. A tisztek és a legénység ugyanis rendelkeztek a szükséges felszereléssel, míg a lövegeket rendszerint a városoktól kölcsönözték.
Tüzérségünk fejlettségét jól mutatja, hogy 1488-ban III. Iván Vaszilijevics orosz nagyfejedelem levélben kérte Mátyást, hogy küldjön neki olyan ágyúöntőket, akik a várak megvívásához is értenek.
II. Ulászló királyunk idejében a tüzérség szervezeti keretei egy ideig még fennálltak, azonban II. Lajosnak a mohácsi csatatéren már csak néhány – a városoktól kölcsönkért – ágyúja volt. A sors iróniája, hogy a mohácsi csatában pont a nagyszerűen vezetett, erős török tüzérség volt az, amely tüzével megállította a magyar lovasrohamot, megbontotta a sorokat…
Az öntöttvasból készült ágyúk megjelenése
Az 1500-as évek elején a réz és bronz ágyúk öntése még gyermekcipőben járt, de a fémek puhasága okán maradéktalanul egyébként sem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. A fejlődés 1543-ban, Angliában vett új irányt. Ekkor ugyanis William Hogge olvasztár olyan eljárást alkotott meg, amely már a tömegtermelésre is alkalmas volt. Az első 120 darabos megrendelésben kis ágyúk, könnyű ágyúk, csatakígyók és más, különböző fajta lövegek szerepeltek, természetesen óriási mennyiségű lőszerrel egyetemben. Miután Hogge az angol hadügyminisztérium igényeit kielégítette,Erzsébet királynőtől engedélyt kapott arra, hogy az Angliával jó viszonyt ápoló országok számára is értékesítse termékeit. A brit olvasztár titkát 1620-ban sikerült két belga szakembernek megfejtenie, akik hasonlóan kiváló ágyúkat kezdtek el önteni Liègeben, majd Svédországban is. Ezzel az öntöttvasból készült ágyúk elindultak világhódító útjukra.
