Ágyú kell Szigethbe...

„jól tuggyja azt, hogy szerszámmal szokták az végházakat tartani.”

Ágyú kell úgy Szigetbe, mint Tihanyba is…

1558. december 26-án kelt levelében a szigeti kapitány, Horváth Márk írta a nádornak, Nádasdy Tamásnak, hogy azon híreket kapta, hogy a török nagyon készülődik a tavaszra „Fehérváron” hajókat csinálnak. Itt minden bizonnyal nem Székesfehérvárra, hanem Nándorfehérvárra utalhat.

Ugyanezen levelében biztosítja Nádasdyt, hogy a „Tótországból” (itt a korabeli szóhasználatban Horvátországra, egészen pontosan Szlavóniára utalt) kért ártányokat a tavasszal küldheti, mert a Dráva is nagyon zajlik, így átkelni rajta most nem lehet. A „bízott embert” kit kiküldött pénzzel, az visszatért – s a vásárlást lebonyolította – amint lehet, megy Babócsára és onnan át Szlavóniába megy az állatokért, akiket az idő szelídülésével nyomban Nádasdyhoz viszik.

A levele aztán arról is beszámol – s ezek már a vár állapotára utalnak, s e tekintetben izgalmas észrevételeket tartalmaznak –, hogy egész nyáron építkeztek, s a munkálatokat a hadi tanácsos, Sigmund Galler, kit az Udvarból küldtek ki, ugyancsak megszemlélte vizitációja során. Megmustrálta a szigeti őrséget is – meghozta három havi zsoldjukat (noha nyolc hónappal volt adós a Kamara) – pénzben és posztóban is fizetett valamit.

A szigeti várban ekkor 700 gyalog volt, noha a felsőbb rendelkezés kimondta, hogy békében legalább ezer, s háború idején legalább kétezer gyalogosnak kell szolgálatot adni Szigetváron. Horváth Márk azonban – különösen a sikeres 1556-os szigeti ostrom tükrében – hangsúlyozza, hogy ágyúkat is küldjenek be Szigetbe. Bár a levélben hangsúlyozza, nem tud arról, hogy a szigeti ágyúkról, a golyókról és a fuvarról neki jelentenie kellett volna. „…azt szeretné, ha húsz apró és négy forgó tarackot kapna a vár”, s azokat idejében szállítsák le. Horváth Márk hangsúlyozza, az ágyúkat nem magának kéri (!). Megírta, hogy „Őfelségéhez” is könyörgött lássa el bőven Szigetet „porral, golyóbissal és ónnal…”

Nádasdy Tamás azon felvetésére, hogy ő (a nádor) úgy hallotta a cseh királytól (ti. a trónörököstől Habsburg Miksa főhercegtől), hogy Horváth Márk megígérte több esztendőre is elvállalja a szigeti kapitányi tisztet, azt válaszolta, hogy valójában ő (már mint Horváth) csak egy esztendőre kötelezte el magát (a későbbiek mégis a „cseh királyt” igazolták, hiszen Horváth Márk eztán már haláláig 1561-ig végig Szigetvár élén maradt).

Érdekes momentuma az is a levélnek, hogy Horváth Márk arra a kérdésre, hogy bár ígérte mind Nádasdyt, mind az uralkodót meglátogatja – azaz kötelezően referál nekik személyesen – még sem ment, menti magát, hogy ezt most nem teheti, mert csak egy hónapnyi szabadsága van, s ez az idő kevés erre. Azt csak gyaníthatjuk, hogy az udvari raportra rendelés célja talán az lehetett, amiről Horváth Márk a levele végén nyilatkozik; nehezményezte, hogy Őfelségének azt mondják, hogy „Szigetnek sok a jövedelme, s ezért cirkáló jár a nyakára.” Miről is van itt szó? 

A szigeti védelem – 1556 után – kibontakozó „offenzívájáról”, azaz arról az intenzív – és többé-kevésbé sikeres – portyázó hadmozdulatokról, melynek révén mélyen a török Hódoltságba hatolta – egészen a Dunáig, Mohácsig, Tolnáig, sőt még azontúl is az alföldi Zomborig hódoltatták a falvakat. Természetesen jóval nagyobb terület volt annál, amely közvetlenül a szigeti várgazdasághoz, illetve az egykori vármegye (Baranya) joghatósága alá tartozott. 

Ezek a portyázások egyáltalában nem voltak veszélytelen, de ha sikerrel jártak, akkor a beszedett adó, vagy járadék összege is megsokszorozódott – valószínű, hogy ennek a híre jutott el Pozsonyba is, Bécsbe is. Ezért küldte ki a király a revizorokat, hogy pontos számadást készítessenek. Azonban – a dolog természetéből adódóan – ezek a portyák néha sikeresek voltak, néha balsikeresek, így a befolyt összeg nem volt állandó. Érthető, hogy Horváth Márkó nem szerette volna, ha ezeket az összegeket fix befolyt jövedelemként veszi majd a Kamara.

A levél legérdekesebb részének mégis az ágyúkra vonatkozó megjegyzést tartom, annál is inkább, mert a szigetiek kérelme nem egyedülálló a végeken. Sorozatosan érkezte ezek a nádorhoz és a Haditanácshoz egyaránt, jelezvén, hogy a magyar végvári kapitányok jól felismerték az „újdonságnak” számító tűzfegyverek fontosságát, amint ezt egy másik nádorhoz írt kérelemből is tudjuk.

Takaró Mihály Tihany parancsnoka 1554. október 13-án kelt levelében szintén erről írt a nádornak, Nádasdy Tamásnak: „a török a szomszédságra akar menni, de bizonnyal meg nem értettem, ha ugy vagyon e vagy nincsen.” Egyúttal sürgeti is a nádort, hogy a kicsiny, de a balatoni védelemben stratégiai fontosságú Tihanyba tüzérségi eszközöket küldjön: „jól tuggyja azt, hogy szerszámmal szokták az végházakat tartani. Azért könyörgök te Nagyságodnak, hogy te Nagyságod ne hagyjon, mert Isten után csak te Nagyságodban vagyon minden bizodalmam.”

Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. Zrínyitől Rákócziig. – kézirat

"Obsidio Szigetiana." – Szigetvár végvári történeti múltjáról és a Zrínyiek „örökségéről.”
Történelmi és kulturális oldal.

Magyar Országos Levéltár E. 185. Nádasdy család lt. Horváth Márk levelei. vö. Szakály Ferenc: Egy végvári kapitány hétköznapjai (Horváth Márk szigeti kapitány levelezése Nádasdy Tamás nádorral). In: Somogy Megye Múltjából. 1987. 101-102. v. 55. függelék
Magyar levelek a XVI. századból. Takaró Mihály Nádasdy Tamásnak. In: Történelmi Tár 1907. 388-389.

Egy kis érdekesség:

Muroni Weer András, a leendő II. Lajos király főétekfogó mesterének és familiarisának 1509-ben kapott címere. Azon érdemeinél fogva, amelyeket az ifjú király nevelése körül szerzett, a címer mellé jogot kap, hogy összes birtokain akasztófát állíthasson, ezenfelül kereket, pallóst és egyéb büntető eszközt alkalmazhasson a gonosztevőkkel szemben. (DL 38791)

forrás: FB-Maria Rosu

Zrínyiek története

1542. december 24-én nevezte ki a király,

I. Ferdinánd gróf Zrínyi Miklóst horvát-szlavón bánná…

Ebből a harcoktól tépett tartományból származott a Zrínyiek családja. Nagyon ősi horvát nemesi család volt az övék, a Subićok már a XIII. században meglehetősen nagy befolyással bírtak. 1347-ben Nagy Lajos királytól kapták meg Zrin várát, amelyről a család felvette a Zrínyi nevet. Az egyik ős, Zrínyi Pál, már 1400 körül arra kényszerült, hogy családi birtokai védelmében felvegye a harcot a portyázó oszmánokkal.  

A török pusztítás a XVI. század elejére, oly annyira súlyosan érintette a Zrínyi-birtokokat, hogy a szigetvári hős édesapja – akit szintén Zrínyi Miklósnak – hívtak, csupán 25 lovast tudott fegyverben tartani, míg ugyanekkor a neves Frangepán família összesen 280 lovas harcost állíthatott ki. Amikor 1526 augusztusának végén, ama tragikus kimenetelű mohácsi vész lezajlott, a számos halott keresztény vitéz között, a legidősebb fiú, Zrínyi Mihály is halva maradt a csatatéren.

A későbbi szigetvári hős, Zrínyi Miklós 1508 körül született, és már 1529-ben kitűnt vitézségével Bécs védelmében. „Fény és árnyék változott a Zrínyiek múltjában, de a haza legnagyobb ellenségeivel, a törökkel szemben – legalábbis Mohács óta – nem ismertek megalkuvást, nem ismertek békét, nem ismerték a harc feladását.”

A Zrínyi testvérek már apjuk halála után 1534-ben felmondták a töröknek fizetendő adót, és Szapolyai Jánossal szemben, Ferdinánd király pártjára állottak. E politikai fordulathoz kétségtelenül hozzájárulhatott, hogy birtokaik szinte szó szerint a török torkában feküdtek, állandóan kitéve a hódítók támadásainak. A védelemre valamicske halvány reményt ők is abban látták – hasonlóan több kortársukhoz –, ha a hatalmas világbirodalom felett uralkodó Habsburgok oldalára állnak. Ugyanakkor éppen birtokaik elhelyezkedése miatt, nem csupán a törökkel való békességre, de a Habsburgokkal való szembefordulásra sem igen gondolhattak (ellentétben más arisztokrata családokkal, akik mint a Rákócziak Felső-Magyarország megyéiben, vagy Erdélyben voltak birtokosok).

Zrínyi Miklós Frangepán Katalinnal kötött házassága révén hatalmas birtokokat szerzett meg; ekkor került kezébe a Muraköz egy része, s vele Csáktornya, amely hamarosan a Zrínyi-birtokok egyik legjelentősebb központja lett. Eztán katonai hírnevet szerez magának az állandó küzdelmekben. 1540-ben szétverte a Zrín várát ostromló törököket, majd két esztendő múltán a balszerencsés és csúfos véget érő Buda alá indított keresztény seregben csupán Zrínyi és katonái mutattak olyan vitézséget, mely elvárható volt. Istvánffytól ismerjük részletesen, hogy bár a küzdelem kezdetéről Zrínyi lekésett, de mikor megérkezett 400 főnyi horvát lovasával – hogy késedelmét dicsőségre fordítsa – nyomban a küzdelembe vettette magát. Kopját szegezvén rohantak a törökre, majd szablyáikkal vágták őket. „A mieink mintegy égből szállott segítségnek vélvén lenni, bátorságok és erejök nagyobb kezde lenni…”

Még ezen esztendőben – 1542-ben – kinevezték Horvátország és Szlavónia bánjának. Ekkoriban történt, hogy a dél-dunántúli megyékben, Zalában, Somogyban is jelentős birtokokat szerzett a család. Tudott volt, hogy Zrínyi agresszívan és gyakran jogtalanul terjesztette hatalmát és szerzett magának újabb és újabb javakat. Erről számos feljegyzés van. Nem csupán a föld népe felett zsarnokoskodott, de jogtalanságot követett el az egyházi és világi előkelőkkel szemben is. Nem volt egyedüli eset pereskedése az enyingi Török családdal, vagyis Török Bálint rokonságával. Békétlenségben volt a Frangepánokkal, illetve háborúságban állott a Keglevichekkel. Valójában azonban nem sokat tehettek ellene, mivel emellett Zrínyi igen intenzíven küzdött a török rablókkal szemben, mind Horvátországban, mind a dél-dunántúli területeken. Sok forrás tudósít arról, hogy a horvát bán kérelmezi az uralkodótól a végbeli katonák zsoldkifizetését, és hangoztatja, hogy mindez szükséges, mert e vitézek nélkül az a kevés oltalom is odavész, hiszen a hódítók portyái béke időben sem szünetelnek.

Bár Bécs gyakran figyelmeztette a végbeli kapitányokat – köztük Zrínyi Miklóst is –, hogy a békét meg ne szegjék, a törököt ne ingereljék, de ezzel nem sokat lehetett kezdeni. A horvát bán számos jelentős küzdelmet vívott a Bosznia, vagy a Hódoltság felől betörő ellenséggel. Ez természetesen azzal járt, hogy pozícióit megerősíthette ezekben a vármegyékben is.

Zrínyiről feljegyezték, hogy meglehetősen sok birtokot foglalt el jogtalanul. Ez ugyan nem mentesíti, de elmondható, hogy e korban nem ő volt az egyedüli. Sajátos és általános képnek tűnik a XVI. század első felének magyar nemesi társadalmára tekintve az, hogy e társadalmi osztály tagjait a "pártoskodás" jellemezte. Ez nem is lehetett másként egy olyan korban, amikor az országot két "törvényes" király birtokolta, s harmadik – nem elhanyagolható tényezőként –, a hódító hatalom mindennapos támadásai veszélyeztették.

Újból csak Klaniczay Tibor véleményét felidézve, elfogadható jellemzést kapunk e korszak nemességéről: "szélsőségek között élték életüket; tetteik, politikai állásfoglalásaik tele voltak ingadozássokkal. Cselekedeteik mozgatórugói között nagy szerepet kapott a pénz, a hatalomvágy, a földbirtok halmozására, növelésére irányuló törekvés is. Politikai magatartásuk, állásfoglalásuk nem egyszer ingadozott akár a törökkel, akár a némettel szemben. Harcoltak egymással, jóllehet minduntalan kénytelenek voltak összefogni hol a török, hol mások ellen. Ám ha ezeket a főurakat életük sodrása olyan posztokra állította, ahol érdekük volt kitartani, akkor ott makacsul és hősiesen helytálltak, s a haza minden rögéért készek voltak, ha kellett, vérüket ontani." Ilyenek voltak csak nem mindannyian, Török Bálint, avagy Perényi Péter és Zrínyi Miklós is, aki kimagaslott kortársai közül katonai tehetségével.

A források tömegéből tudjuk, hogy Zrínyi nagyon aktívan részt vett a dél-dunántúli területek védelmében katonáival. Nem csupán nyugtalanította a törököt, hanem kémei útján nagyon pontosan tájékoztatta a többi végház kapitányát az ellenséges készülődésről és hadmozdulatokról: például 1543. június 9-én Lakaveczről írt levelében, arról tájékoztatja bajtársát, Jurisics Miklóst, hogy a török nagy készülődésben van, s nem csak Eszéknél a Dráván, de Péterváradnál a Dunán is át kíván kelni.

1542-ben egy erős török sereg tört előre Csáktornya és Kanizsa irányába, hogy mindkét erősséget megszerezze. Csakhogy Zrínyi ekkor is éber volt. A török ostromlóktól szorongatott Kanizsából kitörtek a védők Zrínyi Miklós vezetésével, és szétszórták a "kontyosok" táborát: 275 muskéta, 8 mozsárágyú, 75 hordó lőpor, számos zászló és fegyver, illetve más hadfelszerelés került a győztesek kezébe. Nagyon jellemző azonban a végvári harcokra, hogy ez a kudarc nem vette el a törökök támadó kedvét. A nemrég vereséget szenvedő Ulema pasa 1545-ben újból megkísérelte elfoglalni Kanizsát. Most sem sikerült neki, sőt másodszor is súlyos vereséget szenvedett.

Amikor a törökökkel érkezett krími tatár hadak Győr környékét fosztogatták Zrínyi több kapitányt – mint Werbőczy Imrét, Báthory Andrást, Bakics Pétert, Katics Miklóst, Rátkay Pált – véve maga mellé ellenük ment és véres viadalban szétszórta őket, s minden prédájukat elvették, a foglyokat pedig megszabadították: „S késedelem nélkül, a mieink kopjákat hajtván rájok rohanának, s sokakat lovakról leöklelvén levágának.” E küzdelemben a horvát bán egyik neves hadnagya, Farkasics Gergely tíz nyilvesszőtől oly súlyosan sebesült, hogy már holtnak hitték, de „az orvosoknak segítségével meggyógyula.”

E kor levelezésében van arra is számos bizonyítékunk, hogy Zrínyi már az 1540-es években szálka volt a "fényes" Porta szemében, hiszen maga szultán panaszkodott levélben I. Ferdinánd királynak, hogy a horvát bán a békesség rombolója.

Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. Zrínyitől Rákócziig. – kézirat

 Klaniczay Tibor: Zrínyi Miklós. Bp. 1964. 9.
Istvánffy Miklós: Magyarok dolgairól írt históriája. Tállyai Pál XVII. századi fordításában. I/2. Bp. 2003. 75-76.
Benda Kálmán: Zrínyi Miklós, a szigetvári hős. (Külön nyomat. Azonos a Szigetvári Emlékkönyvben olvasható tanulmánnyal). Szigetvár. 1993. 20.
Klaniczay Tibor: Reneszánsz és barokk. Tanulmányok a régi magyar irodalomból. Szeged. 1997². 24.
Zrínyi Miklós Jurasics Miklóshoz írt levele. In: Zrínyi Miklós, a szigetvári hős életére vonatkozó levelek és okiratok. I-II. közrebocsátja: Barabás Samu. Bp. 1898. 48-49.
V. Molnár László: Kanizsa vára. Bp. 1987. 30-31.
Istvánffy Miklós.(Tállyai). 105.
I. Ferdinándnak. ZMlo. 89-90.

II. Lajos

II. Lajos

II. Lajos

II. Lajos