2014. évi megemlékezések képei

2014. augusztus 29-n, 11:00 órakor Mohácson, 15:00 órakor a Nemzeti Történelmi Emlékhelyen voltak megemlékezések. A megemlékezések szövegét a mohacsi-csata.hu oldalon lehet elolvasni. A megemlékezésen készített fényképeket pedig itt lehet megnézni. 

Korabeli hírszerzés:

„Gálffit ugyan magát Kaposba küldtük, de ott semmi olyan gyűlt török nincsen, kitől tartanunk kellene.”

1648 - 1652

Amit „bizonnyal mondanak” annak „híre vagyon”…

Még egyszer a hír, a hírszerzés és a kémek fontosságáról a végvári védelmi információáramlásban…

Talán nem kell részleteznem – erről már számos alkalommal szóltam volt itt –, hogy a „hír” mekkora értékkel bírt – főként a hiteles hír, s mekkora veszélyt jelenthetett az „álhír.” Azaz a korabeli hírszerzés – és elhárítás feladata óriási jelentőséggel bírt (már akkor is). A korabeli információáramlás és közlés sebessége egyenes arányban volt a korabeli közlekedési viszonyok lehetőségeivel, amelyek azonban éppen fordított arányban álltak olyan paraméterekkel, mint a kedvezőtlen időjárási viszonyok (esőzés, áradás etc.) és terepviszonyok nehézségével.

Mindezeken túl a korabeli hírszerzés, kémkedés – akárcsak a mai – cseppet sem volt veszélytelen feladat. Sőt egyenesen veszélyes vállalkozásnak mondhatjuk – a lebukás, bizonyosan halált eredményezett. Mégis a hírek fontosságára utal, hogy mindkét oldalon igyekeztek a legoptimálisabb módon azokat begyűjteni.

Méhesi Péter kiváló tanulmányában a kiskomáromi (a mai Zalakomár) vice-kapitány, Túrós András leveleit vizsgálta meg és ismertette a XVII. század derekáról. Ebben hemzsegnek a legjobb példái annak, hogy milyen hírszerzéssel élhetett egy korabeli végvári tiszt.

1646 tavaszán például a vice-kapitány levelében írta gróf Batthyány Ádám dunántúli főkapitánynak, hogy: „a nagysegesdi polgárok híre alapján a török sok zászlóval, csapatokkal és mintegy 600 patkolt lóval (sic!)… bizonyos rablani akarnak, talán Salhely felé.” (1646. IV. 10.)

Máskor így: „ezen szempillantásban érkeztnek az czökli polgárok hozzám, kik bizonyosan beszélik, hogy az új kanizsai basa beérkezvén Szigetbe, azt beszélte, hogy Komáromot (itt bizonyosan Kiskomáromra – vagyis Kiskomárra, azaz Zalakomárra gondolt). Több ilyen híreket Koppán (azaz Törökkoppány) hoztanak.” (1652. II. 17.)

Sokszor élt mindkét fél a megtévesztés cselfogásával – azaz látványosan odament – odaküldte csapatait – ahová egyébként nem állt szándékába, avagy csak hírét „költötte” kimenetelének, gyülekezésének. Látványosan hirdette – amit valós esetben elrejtett volna – hogy ez vagy amaz a szándéka. Azonban, aki ilyenféle híreket vett, az sem vehette semmibe. Amint Túros is restelkedik – egy jelentésében – hogy folyamatosan érkeznek hozzá a hírek (s ez már gyanús is lehet, hogy inkább „álhírek”), de neki továbbítania kell:

„Nagyságodat (ti. Batthyányt) talán megbántottam már az sok írásommal, mert ezidáig mind csak hallott híreket írtam Nagyságodnak, mert immár oly követem érkeznék onnand alól Koppánból, hogy szaporodik az török száma. Én Nagyságodnak meg nem írhatom az bizonyosan az számot, de (…) az ki a híreket hozta most, ugyan köztük volt a tábornak.”

Tehát egyértelműen látjuk, hogy minden utazó, kereskedő, marhahajtó– akik egy-egy vár mellett elmentek, avagy oda bejöttek –, kik híreket jelenteni kötelesek voltak, mellettük ott voltak a „bízott emberek” – vagyis a valós kémek és hírszerzők. Személyük – a dolog természetéből adódóan – legtöbbször homályban marad. Már Horváth Márk szigeti kapitány a XVI. század derekán írt leveleiben is számos esetben említi őket. Éppen így tudunk egy-némely információkat későbbről is. Ilyen volt egy név szerint is említett Gálffi András kém, „hódult polgár” – azaz a török Hódoltságban élő magyar. Vagy a somogysági református lelkész, Laskai Sándor, aki – amint ez a forrásokból kiszűrhető – egyenesen „kettősügynök” volt. Laskai lelkész különös személyiségére vall, hogy kereskedelmet is folytatott – noha ezt a református eklézsia a pásztorainak tiltotta volt, de túl ezen még a mohácsi szandzsákbéggel is jó ismeretségben volt. Egy alkalommal egy igen különös – kultúrtörténeti kuriózum – eset is történt (Laskai jelenti ezt), hogy a mohácsi bég 18 lovassal feljött Somogyba, Ságra és ott egy bizonyos Vid Benedekhez tért, akivel a „Magyar Bonfiniust” (azaz Heltai Gáspár krónikáját) olvastatta volt… Egészen pontosan Vid Benedek lefordította a magyar krónikát neki törökre – így olvasta fel – mert a bég „nem igen magyar.”
Tudunk egy másik protestáns lelkészről is, bizonyos Sándorról, aki a koppányi bégnek, Hamzának volt „bízott embere”, hogy ez a személy azonos-e Laskai Sándor személyével? Teljes bizonyossággal nehéz lenne erre válaszolni (de nagyon valószínű, hogy igen). Eme „Sándor prédikátor” teljesen a koppányi bég oltalma alatt állt és Nágocson halt meg.

Ezen kémek – mint Laskai is – pénzt kaptak a szolgálataikért. Számos várkapitány elszámolásában szerepelnek, hogy mennyit fizetett ki a kémek szolgálataiért. (Egy ízben Szigetváron – a már említett időben – Horváth Márknak egy „profi” évi 120 aranyforintért ajánlotta fel szolgálatait).

Példánknál maradva – Méhesi Péter tanulmányában ismerteti – a komári főtisztek, Bessenyei István és helyettese Túrós András Körmenden járva 1648-ban, mikor a katonaság fizetésére pénzt kaptak, megemlékeztek a nevezett Gálffi Andrásról (mint kémről), akinek szintén fizetést vittek. („tudósítson Nagyságod levele által, mind kölletik cselekednem, és én Nagyságodhoz az pénzért katonákkal együtt Gálffit felküldenem” – 1648. III. 28.)

Máskor is felmerült a neve – mikor küldetésben volt, s megnyugtató híreket küldött: „Gálffit ugyan magát Kaposba (azaz Kaposvárra) küldtük, de ott semmi olyan gyűlt török nincsen, kitől tartanunk kellene.” (1651. IX. 21.)

Méhesi Péter megjegyzi, hogy eme kém, Gálffi András sorsáról semmit nem tudunk – egyszer csak eltűnik a levelekből a neve, s többé már nem említik. Talán lebukott – s így keserves végzett várt rá; vagy csak ideje volt, hogy eljöjjön már érte a halál?

A hírszerzésnek nagyon fontos – és „ingyen” – csoportja volt a „nyelvek” fogása, vagyis az ellenség fogolyul ejtése, s azoknak kihallgatás, kivallatása (mert aki önként nem beszélt, az gyakran „buktatták”, vagyis víz alá nyomva fojtogatták; avagy ellenkezőleg vassal sütögették – ennek hatására hamar megeredt a delikvens nyelve).

Azonban önkéntes rabok is voltak kik jelentettek: legtöbbször a török foglyává lett magyar végváriak. Így például Kanizsáról – ahol egyébként Túrósnak egy „jó törökje” is volt (vagyis olyan, aki nyilván fizetségért híreket küldött a magyaroknak) – a rabok üzenték meg egy ízben (hogy mi módon arról nem szól a fáma), hogy a kanizsai törökök nagy haddal kimenni igyekszenek. Zalavárra és Keszthelyre fognak támadni – az utat két napra tervezik. S hogy mindez miféle fontossággal bírt, arra nyomban válaszolunk. Pethő László magyar kapitány 1650-ben írta: „ezen órában érkezett bizonyos hírem a kanizsai raboktól, hogy ez két nap alatt Zalavárt és Keszthelyt megütik minden bizonnyal, azért nem múltam el, hogy Nagyságodnak meg ne írjam, bizony igen jó volna, ha Nagyságod vigyázna rájuk, ott meglehetne ütni őket.!”

Ez volt hát a hírértékének roppant fontossága – ilyetén a „jó hír”, a biztos információ – a hadakozásnak alfája és omegája.

Sz. M.

vö. Méhesi Péter: Egy végvár mindennapjai. Élet a kiskomáromi várban Túrós András vicekapitány (1642-1658) leveleinek tükrében. In: Identitás és kultúra a török hódoltság korában. szerk. Ács Pál és Székely Júlia. Bp. 2012. 424-425.

1560 - A hercegszőllősi erődítmény

A hercegszőllősi erődítmény

1560. márciusának elején, valószínűleg 8-án – a nap nem bizonyos, de még bőven március idusa előtt – a szigetvári végváriak lerohanták a hercegszőllősi erődítést. A szigetiek összecsapása Mohácsnál a törökkel…

Ekkor már újra Horváth Márk állt – immár harmadszor – Sziget élén. A tőle megszokott lendületességgel cselekedett most is; bátran mondhatjuk, hogy azt a taktikát alkalmazta, amelyet legegyszerűbben és legnagyszerűbben nevezünk így: „a legjobb védekezés, a támadás.”

Már 1560. februárjának végén több levelében beszámolt arról a nádornak, Nádasdy Tamásnak hogy az ellenség palánkok és „kastélyok” – azaz kisebb erődítmények – állítását tervezi, és tudja, hogy a Baranya-háromszögben fekvő Hercegszőllősön a régi templomot erődíti. A február 29-én kelt levélben írta, hogy napszállta után hozták a hírt este hét óra tájban, hogy az elmúlt kedden („feria tertia promixae preterita” – február 27-én) a törökök Hercegszőlős alá mentek s erősítést is várnak, a parasztokat erősen hajtják a munkához. Bizonyos, hogy a „szentegyház” – vagyis a templom megerősítéséhez fognak. Ez nem volt egyedülálló eset. Azt mondja Horváth Márk, hogy félő, hogy Eszékről könnyen segítséget kaphatnak, ha katonáit – kiket egyébként kiküldött azzal, hogy parancsára gyújtsák fel az erődítést – azonnal rájuk küldené…

Március 3-án kelt levelében (ugyancsak Nádasdy Tamáshoz) azt írta, hogy négy napig voltak a törökök Hercegszőllősön és építkeztek. Vagyis építették a magyar parasztokkal az erődítményüket – a miheztartásvéget egyet nyomban karóba is húztak, hogy pontosan és megfelelően haladjon a munka. Aztán még pénzt is kizsaroltak a szerencsétlen parasztoktól a budai pasának („vnum colonum in Herczeg Zewlews commorantem veru affigere fecerunt et super ceteros pecuniam pactatitiam extorserunt ipsi basse Budensi”). Gyalogosai kinn vannak a közelben, s arra várnak, hogy valami módon a felhalmozott fát elégessék, az erődítményt lerontsák…

Annyi biztos, hogy a szigeti kapitány nem sokáig töprengett. És hogy mi történt? Ezt már a szigeti kapitány, egy március 14-én kelt leveléből ismerjük meg. A hercegszőllősi megerődített templomot a szigetiek – a parancs szerint – felgyújtották. A törökök így hamar értesültek a magyarok hollétéről és nyomukba eredtek. Március 8-án be is érték őket Mohácsnál. A szigetiek 48 fővel, a törökök csaknem kétannyian – közöttük a budai pasa vajdája (?) tizenöt lovassal. Bár Horváth Márk előző levelében csak gyalogosok kiküldéséről beszélt, de itt már lovasokról is szól: vagyis arról, hogy az összecsapásban a szigetiek győztek: 47 törököt megöltek, a többieket Duna felé szorították, aki csak tudott menekült. Horváth arról is tudósítja Nádasdyt, hogy új kémet „szervezett be” magának: még Hercegszőllős alatt elfogtak egy bizonyos Berhám Jazidzsi nevű törököt, aki siklósi. Ezt behozták Szigetre, mivel írástudó ez írja és olvassa most a siklósi törökök leveleit – álnéven. Tehát, mint egy fedett kém írja most a megtévesztő leveleit a törököknek. Ezeket a török leveleket a nádornak is megküldte csatolva.

Egyszersmind kéri a nádor – tudván, hogy az összecsapás Mohácsnál és a Hercegszőllősnél végre hajtott akció még megrovással is végződhet –, hogy védelmezze meg a király előtt.
Egy későbbi – március 22-én kelt – levelében, a szigeti kapitány azt írta Nádasdy Tamásnak, hogy az elmúlt hercegszőllősi támadás és a mohácsi csetepatéban, hányan is vesztek oda… A számok e tekintetben eltérnek az előbbi levelében közöltektől. Itt azt írta, hogy 63 rác gyalogot, és 40 magyar (!) puskást, 4 janicsárt és néhány lovast küldtek ki, három vajda vonult ki velük: Kurd, Sabán és Szefer. Ezek mindhárman elestek a küzdelemben, akárcsak lovaik. A győztes szigetiek hatvanöt ellenséges holttestet számoltak össze, és elzsákmányolták fegyvereiket, köztük negyvenkét puskát, nem tudják mennyien vesztek a vízbe, vagyis a Dunába, vagy a holtágakba. Tizenöt szaladt el, de azok is mind sebesen, közülük később nem egy meghalt. Azt is megírta, hogy a török most esküszik azért is megépíti a hercegszőllősi erődítményt, a szekszárdi bég pedig erősen fenyegetőzik a falvakra, hogy senki se merjen adózni Szigetnek.

A levélben külön kiemeltem a 40 magyar puskát, a török szolgálatában – állítólag Pécsett. Ez meglehetősen ritka, de nem elképzelhetetlen a korabeli viszonyok között. Lehet, hogy szolgált 40 magyar török urat katonaként, de az is biztos, hogy ők már soha a magyar közösségbe vissza nem térhettek – pribékké váltak – a korabeli kifejezéssel illetve őket. S ha magyarok kezébe kerültek elevenen, nem kerülhették el az irgalmatlan halált.

vö. OL E 185. Nádasdy cs. lt. Missilisek. Horváth Márk levelei.

A hercegszőllősi református templom képei - sajnos semmi információval nem rendelkezem róla, hogy ez, vagy a római katolikus templom építtetett előbb, s vajh melyik lehetett, amelyet a török erődítménnyé alakítani igyekezett?

Vers mindenkinek:

Nagy Kálmán: Sziget várának ostromárúl


Harcát éneklöm dicső Szigetnek,
hősi kűzdelmit jó vitézőknek,
az dicsőségit Zrini Miklósnak
pusztulását Szolimán császárnak!

Ezerötszáznak hatvahatjában
százezer terök tört az hazánkban,
pusztulás, halál jára nyomába,
egyedül Sziget vára állt útjába.

Szigetnek várát mocsár övezte,
Almás víz mellett tó is ölelte,
benne vitézek szent esküt tesznek,
Azt fel nem adják! inkább mind elvesznek.

Az terök nem várt, rohant a várra,
ám hősök kardja, álgyútűz várta,
Rohamok sora,- fogynak a falak,
két város oda, de a vár az marad.

Hol gyilkos harc van, Zrini  ott vala,
tűzből és vérből kihallik szava,
Hiába roham, vad álgyúk tüze-
itt mindent legyőz a védőknek hite.

Almás víz, fogy már, gátja átvágva,
Közel a pogány,- bomlik sok bástya,
Szulimán dühöng, így lőn halála,
kifogott rajta Szigetnek hős vára.

Ám akna robban, mindennek vége,
Nádasdi bástya felszáll az égbe,
Ég, lángol minden terök a várba
Zrinit s ki maradt belső vár zárja.

Itt készül Zrini dicső halálra,
ünnepi díszt ölt, csapata várja.
Nyílik a kapu, álgyúja dörren,
osztja a halált, a tűzben és füstben.

Kis patak hídja a vérben fürdik,
pusztul sok terök, pokolra küldik,
Kitör a csapat Zrini az élen,
ott hal meg a hídon, harcolva térden.

Fogynak a bátrak a gyilkos tűzbe,
Hősként esnek el, végsőkig küzdve.
Hazáért halva a mennybe szálltak,
NÉPÜNK LELKÉBEN, MIND PÉLDÁVÁ VÁLTAK!

Az utókor

„Ihol ama híres gróf Listius László
írtam krónikámat, magyarokért gyászló,
ritmusban a gaz tar vérpatakot gázló,
fegyver, hadieszköz, címerek és zászló. (…)
Hóhér bárdja küldi Isten elé lelkem:
az leszen bírája, akinek adósa. –
Könyörögj érettem, lybanoni rózsa!”

Liszti László, mint Zrínyi-epigon:

"Listius László (1628–1662)

Zrínyi legkorábbi eposzíró követője: a Syrena-kötet mintájára komponált verseskönyvét már két évvel őutána, 1653-ban megjelentette. Bécsi nyomdászuk azonos volt, és a hosszúsoros Balassi-strófák miatt még szerencsésebb formátumot is adott a Magyar Mársnak: ebben elférnek a margójegyzetek. A két könyv összevetése mindig hálás téma, mert Listius Zrínyi-követésének „lólába” minden takargatás alól kilátszik. Pedig Listius különbözni akart, fölöttébb szerencsétlenül, hiszen a Mohács-eposz formájául a versszakonként hét rímre kényszerítő lírai Balassi-strófát választotta, parttalanul ömlő lírai verseihez pedig a Szigeti veszedelem négysarkú tizenkettősét.
A rímkényszer persze eredményekkel is járt: Listiusnak Rimayt, Thordait idéző kiváló rímei is vannak. Bravúros stilizációval jelezte ezt Babits Mihály; centója Listius szavaiból építkezik, éles, tiszta rímeit a paródiáig imitálja (Illusztrációk mindenféle könyvekhez. 3. Régi magyar irodalom):

Ihol ama híres gróf Listius László
írtam krónikámat, magyarokért gyászló,
ritmusban a gaz tar vérpatakot gázló,
fegyver, hadieszköz, címerek és zászló.
Haj mit ér az fegyver? haj mit ér az virtus?
Plutó országában elhallgat az ritmus.
Egy igaz dicsőség, melyet szerze Krisztus
ragyog örökkétig, égi amethystus.
Későn ugyan bántam, ugyan megsirattam,
hogy a Krisztus igaz utait elhagytam.
Hóhér fene marka fenyeget most engem.
Hóhér bárdja küldi Isten elé lelkem:
az leszen bírája, akinek adósa. –
Könyörögj érettem, lybanoni rózsa!

A kitalált XVII. századi „Szőke Ambrus” rímeit is Listiusból és a mesterkedő Gyöngyösi Jánostól vette a hamisítgató Kemény József gróf, aki a nagyköpcsényi Listiusok erdetéről, növekedéséről és hanyatlásáról is értekezett (1853). Radnóti Miklós ugyancsak jó véleménnyel volt a rímelő Listiusról.
Hogy Zrínyi miként ítélhetett róla (Magyar Márs-példánya ma is megvan zágrábi könyvei között), kitetszik az éppen 1653-ban készült Vitéz hadnagy 2. diskurzusából:

„nézzük meg, a mi Lajos királyunkat a szorgalmatlanság hová tette, hogy egy hináros berekbe kellessék egy királynak veszni. Hiszem fabulához hasonló dolog ez, penig nem fabula, hanem igaz. Hiszem esztelenség, hiszem gondatlanság volt, sem maga, sem török erejét meg nem tudni, idején neki nem készülni, több segítséget meg nem várni, hanem egy Tomori Pál személyére, mint egy istenre bízni, és tízszer annyi ellenséggel megütközni, semmi elébbvaló praemeditatio [meggondolás] nélkül, hanem csak mint a vak veréb, magát utolsó szerencsére bízni.” 

Elképzelhető, hogy a „vak veréb” II. Lajos példáját (aki hogyan lehetne eposzi hős?!) Listius friss könyvére is válaszul szánta Zrínyi. A „hínáros berek”-ről a Magyar Márs különös szemléletességgel szól: „Náddal és sok sással s ingovány posvánnyal felette nagy bőves volt” (X, 28). A mohácsi csatateret Listius személyesen is felkereste, de ez a topográfiai ihlet sem segített rajta. A Magyar Márs rossz tárgyat választó, fenség nélküli eposz, elemei összeragasztottak, tudákos kitérők és hivatkozások tarkítják (történeti forrása a Brodarics-krónika volt), s hogy szerzőjében valami eltévelyedés (esetleg csak más szexus) munkált, azt a női szereplők legteljesebb mellőzése bizonyítja.

Zrínyi hiába jelenlévő a Magyar Mársban (a tényleges Mohácsi veszedelem címtől a használt poétikai fogalmakig és a követett kötetkompozícióig); az imitáció erőtlen, híján van minden egyéni vonásnak.
A főbenjáró bűnök sokaságát elkövető, pénzhamisítás vádjával lefejezett Listiusról van egy levele a horvát bán Zrínyinek is. A főminiszter Porcia herceghez írta 1661. augusztus 24-én, s ebben hallomás nyomán már anticipálva a halálos ítélet: „Nem kételkedem, hogy Nagyságod tisztában van azzal, mennyire hatalmasan és sokféleképpen vétkezett Listius László gróf, akit az elkövetett kihágásokért fogságban tartanak, és ezek a kihágások – miként hírlik – a hűtlenség vétkének büntetésére, vagyis fejének és javainak elvesztésére juttathatják.” Zrínyi voltaképpen protekciót kér Porcia hercegtől a csáktornyai „udvarban tartózkodó rokona, ifjabb Listius János” számára, mert „ez a csakugyan jóreményű ifjú mint e javak törvényes örököse” folyamodni fog jussáért őfelségénél. Mit kapott meg Listius III. János – Zrínyinek Vitnyédyvel és Guzich kapitánnyal egy rangban álló bizalmasa – a lefejezett Listius vagyonából: nem tudható. De az bizonyos, hogy a Bibliotheca Zriniana 1662 és 1664 között mintegy száz kötettel gyarapodott a Listius család Zrínyivel rokon ága tagjainak jóvoltából. Hogy ezek között a vérpadra került Listiustól származó kötet is lenne, annak nincs bejegyzéses nyoma. (A Zrínyi-könyvtárnak ez a gyarapodása mindenesetre Listius bécsújhelyi lefejezése, 1662. április 11. után ment végbe.)

A bűnöző Listius természetesen nem tévesztendő össze a költővel, aki korántsem volt tehetségtelen. Listius költő, de mechanizált költő: inkább összeszereli részletekből építkező eposzát (terjedelme 4206 sor) és zsúfolt, elnyújtott verseit, semmint komponálja. Bán Imre így jellemzi: a Magyar Márs „lazán fűzött, sőt széteső alkotás […]. Az I. rész bevezető 67 versszaka például a következő tárgyakat érinti: a jó hír dicsérete, a római diadalmenet, híres hősök, ismét a hírnév, a régi magyar hadi dicsőség, a hét múzsa (11 versszakban!), a költő lantja. Csak ezután tér a tárgyra, amelyet egyébként Zrínyit utánozva, isten büntető haragjának és Szulimán dühének elbeszélésével indít. Az egész III. rész (99 versszakban) Magyarország és Erdély leírását adja. A IV. rész Ovidius-utánzattal kezdődik a világ négy korszakáról, majd a költő minden átmenet nélkül tér Szulimán szávai átkelésének festésére. A VIII., IX., XII. részt hosszú elmélkedés vezeti be (összesen 123 versszakban!), magáról az igazi tárgyról, az ütközetről, a XI. rész szól, s ez mindössze 108 versszakot tesz ki.” Feltűnő kompozíciós hiba, hogy II. Lajos vitézeinek égi megdicsőülésére például előbb kerül sor a XII. énekben (24–53), mint a király halálának leírására (63–69).

Bán Imre joggal látja abban is Zrínyi hatását, „hogy terjedelmes epikus műve mellé lírai költeményeit is hozzácsatolta”. Az viszont már vitatható, hogy „Szerelmi verseket természetellenes hajlamai miatt nem írhatván…” Ettől még írhatott volna, de Listius egyszerűen nem vesz tudomást a másik nemről. Nemigen van még barokk eposz a világirodalomban, amelyben női szereplő ne lépne fel.
Zrínyi-követés a 360 sorra nyújtott A szerencsének állhatatlanságáról is. Nem igazi szerencsedal azonban, mint a mintájául vett nyolc versszaknyi Zrínyi-hely (III, 32–39), hanem négytételes barokk évszakverssé tágul. Listius tehát érti és jól olvassa Zrínyit: meglátja benne az Évszakok-témát, amit aztán a maga szerencse-elmélkedése didaxisához képest szerencsére költő módjára munkál meg. Amikor Esterházy Pál Listius szóban forgó versét szemelte ki imitációra, úgyannyira visszaállította az évszak-dominanciát, hogy négy különálló versre szerelte szét (Az esztendőnek négy részéről való ének). Mi már csak a maradvány-alkatrészekből barkácsolhattuk szöveggyűjtemény-szemelvényünket (1–3, 68, 71, 86–87). De A szerencsének állhatatlanságáról kilencven szakasza még semmi! Tekintsük meg az úgynevezett király-epigrammák csüggesztő, automatikus sereglését (Zsámboky nyomán, de a hangütéssel itt is Zrínyit imitálva): ötvenhét van belőlük! Zrínyi ötvennel írt kevesebbet, összesen 32 sorban, és inkább csonkán hagyta epigrammái sorozatát, semhogy el kelljen jutnia II. Lajosig (akiről szegényről Listius nem átallja lehúzni még az „epigramma-bőrt” is).
Zrínyit követő helyei közül ragadjunk ki csak egyet. A Szigeti veszedelem Delimánját visszadatálja Szigetvár alól Mohácshoz; talán csak a kínálkozó rím miatt (VIII, 9):

Isten be nagy felleg, áll égen csak veszteg, nyilván sárkány van benne!
Sárkány, de Szulimán, vele van Delimán, mérgét neveli benne!
Szegény magyar nemzet, majd fog veled kezet, fogd fegyvered ellene!
A Boldogságos Szűz Máriához, Magyarország patrónájához az „epigrammák” unalmához képest változatosabb, A nemes Magyarország címeréhez kifejezetten tömör.
A Listius-művek kritikai kiadásába Varga Imre beleiktatta még – helyesen – Listius máshol fennmaradt hat versét is a hunok vezéreiről. „A hat hun vezér elógiumából Listius” azonban „csak az Attiláról szólót vette fel nyomtatásban megjelent kötetébe”. Itt is valami zavar van: Attilával kezdődnek a Listius-királyepigrammák (mint Zrínyinél), de nem Budával folytatódnak; Buda kéziratban marad. Azért talán, mert Listius Attila-ellenes és Buda-párti? Nem merte volna vállalni Zrínyivel szemben a fordított megítélést?

(Kovács Sándor Iván)



Irodalom
Listius László Munkái, kiad. és bev. KOMÁROMY András, Bp., 18913.
RMKT XVII, 12., kiad. VARGA Imre, Bp., 1987.
KOMÁROMY András, Listius László élete, Bp., 1887.
RADNÓTI Miklós, Listius László. Egy kalandorköltő a XVII. században = R. M., Tanulmányok, cikkek, Bp., 1956, 232–241.
SZŐLLŐSY Balázs, Listius László Mohács eposzáról, Iris, 2004, 4-5, 87-89.




 Listi László (köpcsényi és jánosházai gróf),



költő, b. L. Ferencz szamosujvári kapitány és Gyulaffi Zsuzsánna (Wesselényi Pál özvegye) fia, szül. 1628 körül Erdélyben; atyja 1630-ban elhalván, L. neveltetése anyja gondjaira volt bízva, ki igen előkelő úriasszony és buzgó katholikus volt; miután a család minden tagja tudományosan képeztetett, L. is a családi hagyományhoz méltó nevelésben részesült; föltehető tehát, hogy bővebb tapasztalás gyűjtése végett külföldön is járt és valamelyik kath. egyetemen tanult. 1630. nov. édes anyjával együtt Magyarországba költözött. 16 éves volt akkor, midőn öreg Rákóczy György támadása idején nagybátyjával és gyámjával Listius Jánossal együtt hűtlenségbe esett, melyért III. Ferdinánd király jószágait elkoboztatta; de rövid idő múlva kegyelmet kapott. Ebben az időben Köpcsény vára (Mosonym.) igen népes volt; L. Jánosékon kívül, ott lakott még L. unokatestvérének özvegye Pirkainer Apollonia is két kis fiával, de mert L. János szerepe a jószágok gondviselését illetőleg öcscse nagykorúságával megszünt s ez nem sokkal utóbb Lipcse-várába tette át lakását: L. egyedül úr lett Köpcsény várában, miután édes anyja még néhány évet Erdélyben töltött. A környékbeli főurak legtöbbjével atyafiságot tartván, ezek bizonyára szivesen látták maguk között a nagy vagyonú, szép műveltségű ifjút, ki idejében utána látott, hogy a világban való boldogulhatását házasság kötése által is elősegíthesse. 1645-ben Belotincz kastélyban (Zalam.) eljegyezte a gyermekkorból még alig kilépő Bánffy Hedviget, gróf Bánffy Kristóf tárnokmester leányát, és a házasság 1646-ban létre is jött. Maga állandóan Köpcsényben, ritkán sopronmegyei Kabold várában tartózkodott. Javait lehetőleg egy helyben csoportosította; de az eszközök, melyeknek segítségével czélját keresztül vitte, furfangos, ravasz embernek tüntetik fel. Mindazonáltal rossz gazda volt és nagy vagyona mellett örökös pénzzavarban szenvedett. Közhivatalt nem viselt, a nyilvános életben nem szerepelt, de közel lakván Bécshez, többi főuraink példájára gyakran megfordulhatott az udvarnál, hol nem volt kegyeletben, mert mindeddig semmi kitüntetésben sem részesült. Pedig Listiben erős dicsvágy lakozott, párosulva féktelen szenvedélyekkel. Előszeretettel foglalkozott a tudományokkal, ösmerte a görög és római classikusokat, úgymint a régibb magyar költőket, kitünően jártas volt nemzetének történetében, tájékozott a politikai viszonyokban. 1651-ben jelent meg gróf Zrinyi Miklós Szigeti veszedelem cz. munkája mely dicsvágyát és öröklött hajlamait újból erősen az irodalom terére vonta. Zrinyi példáját követve «csak mulatságul és idő megcsalásul» hozzáfogott a mohácsi veszedelemről való munkájának megírásához. 1653-ban már (neje halála után) második házasságban élt Kecskés Évával (kinek atyja K. János a királyi jövedelmek főpénztárnoka volt). Miután unokaöcscsei időközben meghaltak, L. egyedüli úr volt Köpcsényben. 1655. június 26. fiával Györgygyel együtt köpcsényi örökös grófságra emeltetett. De Bécsben, daczára grófi kitüntetésének úgy, az udvar, mint saját honfitársai részéről mellőztetést kellett tapasztalnia. Már ekkor kicsapongásairól és fajtalanságairól, melyeket leplezni tudott, hírek terjedtek el a vidéken. Unokatestvére L. János az 1655. országgyűlésen a nádor előtt azzal vádolta L. Lászlót, hogy felesége által gyermekágyi betegséget szinleltetve, csalárdul egy újszülött fiút csempészett ágyába s azt most törvényes utódjának nyilvánítja. L. panaszt emelt a király előtt, ki a pozsonyi káptalanra bízta az ügy megvizsgálását; L. János azonban, nem tudván bizonyítani, veszélyes vádjától elállott. Ettől kezdve a rokonok még engeszelhetetlenebbül gyűlölték egymást. L. minden eljárásában a legnagyobb óvatosságot követte s valóban genialis módon tudta hasznára fordítani a pórok babonaságát. Ördöngös könyveket másoltatott, sötét éjszakákon misét mondatott az akasztófa alatt, éjfél idején fazekakat ásott el a kereszt-utakon, tele az ördög számára mindenféle étkekkel, a miért neki, a nép hite szerént, oly erszényt adott, a miből az arany soha sem fogy ki. Ily módon senkinek sem tünt fel, hogy teli marokkal szórta az aranyat; ezért híresztelte a nép, hogy a gróf az ördöggel czimborál, és kerülték a várát. Így L. elérte czélját, nem fürkészték titkos tetteit. Habár anyja, ki Köpcsény helységben lakott, gyakran intette fiát, ez mit sem használt; sőt ezért anyját is meg akarta mérgezni. Hajmeresztő híreket kezdtek suttogni az emberek, gyilkosságot, méregkeverést emlegettek, előbb csak titokban beszéltek a rejtélyes bűntettekről és végre az ország szine előtt vádolták Listit mint gyujtogatót, gyilkost, méregkeverőt. a vádak valóknak bizonyulván, bűneiért lakolni kellett. Az 1659. 112. t.-cz szigorú vizsgálatot rendelt ellene és ennek alapján Wesselényi nádor Listit horribilis excessusaiért a pozsonyi káptalannál 1661. máj. 23-ra törvény elé idéztette. 1661. aug. 25. írja Vitnyédy Zrinyi Miklósnak Sopronból: «gróf Listius Lászlót az hamis pénzverésért Ausztriában elfogták és az Rumor mesternél vagyon.» Végre Bécs város tanácsa törvényszékké alakulva, decz. 22. meghozta ellene az ítéletet, melyél fogva mint hamis pénzkészítő pallós általi halálra ítéltetett és összes javai a felség számára lefoglaltattak. Igy halt meg 1662. február 16. (mikor az ítélet megerősíttetett) után. Szerencsétlen gyermekét, ki saját fia s örököse gyanánt neveltetett, atyja halála után megfosztották nevétől és örökségétől; ekkor L. édes anyja, Gyulaffy Zsuzsánna, vette pártfogásába és Listius névre nemes levelet is szerzett neki, mert eddig csak László fiának, Lászlófi Györgynek emlegették. Balvégzete ezt is utolérte, mert mint pozsonyi diák valami leányon összekapott egy patikárus legénynyel korcsmai szólalkozás közben és pisztolyt rántott reá; a golyó véletlenül a korcsmáros fiát holtra találta; ezért 1678-ban elítélték s börtönbe zárták, a hol eszendő alatt megölte a szégyen és bánat.

A mohácsi lengyel emlékmű

„Még áll a bástyánk, az ős határ
A Tátra, rajta a szent madár.
A lengyel sas idevigyáz.
Mohács példa legyen, ne gyász."

Lengyel Hősi Emlékmű a Szepessy téren.

 Az emlékoszlop annak az 1600 lengyel harcosnak állít emléket, akik Gnojiczki Livhard kapitány vezetésével 1526-ban részt vettek a török elleni csatában és halálukat lelték a sátorhelyi síkon. Az emlékművet Kismarty Lechner Jenő (1878-1962) tervei szerint készítették el 1931-ben. A talpazaton álló karcsú oszloptetejére helyezett bronzsas Martinelli Jenő (1886-1949) szobrászművész alkotása. A talpazat déli oldalán elhelyezett emléktáblán a reménység és a jövő iránti bizalom sorai olvashatók:

A képen:
Cikk a Dunavidék c. hetilap 1929. május 19-én megjelent számából; 1941-ben postázott képeslap – Monostory fotó, mohácsi Diákbolt kiadás

BUÉK:

Eljött a nap, mely lezár egy évet.
A jövőtök rejtsen sok boldogságot és szépet,
Álmotok és vágyatok valóra váljon,
Mindenkire Boldog Új Esztendő várjon!

Boldog Új Évet kívánni jöttem én,
Ennek a szép téli napnak sugárzó reggelén.
Kamrátokba sok jót, házatokba békét,
Szívetekbe boldogságot, áldott csendességet.
Tervekhez szerencsét, munkához kedvet,
Minden földi jóból a legkedvesebbet.
Kérem a jó Istent, adjon áldást rátok,
Hogy az Új Év minden napját boldogan járjátok.
Jézus neve Dicsértessék! Boldog Új Évet kívánok!

 Adjon isten minden jót, ez új esztendőben,
Fehér kenyér dagadjon nyárfa tekenőben,
Hús, bor és ruha legyen mindig bőven,
A patikát felejtsük el, ez új esztendőben!