"A magyarok ezek, kik fej nélkül vannak,
Mint törött hajó széltől, úgy hányattanak."
Mint törött hajó széltől, úgy hányattanak."
Amikor
Nagy Szulejmán expanziója eléri Közép-Európát, s immár nem csupán
Magyarország, de már a Nyugat kapuján dörömböl, akkor az egész nyugati
népközösség
szemében felértékelődik a Duna-mentén folyó élet-halál harc.
Megkülönböztetett figyelem övezi, de valójában a nagyhatalmi küzdőtéren
egyre inkább statisztaszerepre kényszerül, avagy gyalog-áldozat szerepét
játssza a gigászi sakkjátszmában.
A
XVI. század első felében még úgy tűnhetett, hogy egy nagy birodalomhoz
csatlakozva, egy nagy dinasztia hatalma talán megóvhatja a maradék
országot, s visszaszerezheti mindazt, ami elveszett. Amikor Szapolyai
János – az utolsó nemzeti király – 1540-ben meghalt, sokan úgy látták az
ország vezetői közül, hogy most jött el az országegyesítés pillanata,
legalábbis a Habsburg-hatalom segítségével. Ilyen értelemben írt levelet
Fráter György V. Károly császárnak 1547-ben, a latin nyelvű levélben ez
olvasható:
"Miután
Magyarország oly zavarokba jutott, hogy ily bajok súlya alatt magától
többé felemelkedni nem tud, többször nyilt alkalmam, hogy legszentebb
felségedtől az ország visszafoglalását kérjem, nehogy, ha teljességgel
elpusztul, romlása az egész keresztény világra roppant gyászt hozzon.
(…) Ha nagy és kiváló tetteivel szent felséged bizonyos dicsőséget
szerzett magának, Magyarország révén valóban el fogja nyerni nevének azt
az örökös hírét, amit soha az idő pora be nem lephet és a török fölött
olyan könnyű győzelmet, kínál felségednek, hogy a török hatalom
megsemmisítésére ez az egy ország a maga lehetőségeivel kétségkívül
elegendő lesz. (…). Mindez meglehetős elbizakodottságot és
tájékozatlanságot sugároz, noha a XVI. század első felének egyik
legmeghatározóbb politikusától – a horvát-dalmát származású
(Utyiszenics-Martinuzzi) – Fráter Györgyről nehéz lenne elhinni, hogy ne
állt volna szilárdan a realitás talaján.
A pálos rendi szerzetesből váradi püspökké lett főpap, nagyon is tisztában volt a török erejével, de azzal is, hogy a "napnyugati császár"
megnyerése csak is úgy lehetséges, ha nagy anyagi terhek nélkül kínálja
fel a várható sikert. Azonban éppen Fráter György barát politikai
tisztán látása és cselszövésnek és intrikának vélt "inga-politikája"
– amely a túlélésre játszott – volt az, mely vesztét okozta. A
szövetségesül és segítségül küldött Habsburg zsoldban álló vezérek nem
ismerték ki magukat a barát szándékán, lépéseit úgy értelmezték, hogy
csapdába akarja ejteni őket. Az uralkodó tudomásával és jóváhagyásával
cselekedtek, amikor 1551-ben meggyilkolták. A merénylet után, a török
Porta is megtudta a fráter szándékát és bosszúból a nevezetes 1552-es
hadjárat következett, amely alaposan kiszélesítette a Hódoltság karéját.
Ennek
ellenére a magyar uralkodóréteg nem bízhatott másban a török ellenében,
mint a királya által kézenfekvő, hatalmas Habsburgokban. Hiába mutatta
meg számos példa, hogy a lehetőség még nem jött el a török hatalom
kiszorítására. Keserves tapasztalás volt, hogy Bécs nem tud jelentős
segítséget nyújtani.
Jóval
a fennemlített alvinci merénylet után, 1636-ban, amikor I. Rákóczi
György dacolva a török Porta fenyegetésével, amely nem őt támogatta Erdély
trónján, szembeszállt az ellene küldött budai pasával, a biztonság
kedvéért a Habsburg-hatalom, a magyar király támogatása után
érdeklődött. Akkor Pázmány Péter esztergomi érsek emígy válaszolt a
kérésére, 1636-ban írt levelében:
"(…) lehetetlen, hogy kegyelmed a török hatalma ellen hadat
viselhessen; lehetetlen az is, hogy sokáig fenntartsa a hadakat,
megunatkoznak a statusok a költséges tábori szenvedésben, az félelem is
fejekben forog, ha sokáig tart a török ellenkezése országokat is
elvesztik. (…) többel ne biztassa magát, csak azzal mi igirve vagyon.
Ugy vagyon, rendelte volt ő felsége a németeket Magyarországba, de mind a
téli időhez képest, mindazért, hogy a való hadat megütögették a
svedusok nem tudom azok mikor jöhetnek el, s ha eljönnének is, lenne-e
haszna. Hiszem eleg peldank vagyon arrul, hogy Erdélyt a német segítség
meg nem oltalmazhatja a török ellen."
Tudjuk
– már többször megemlékeztünk róla –, hogy I. Rákóczi György
ellenkezése a törökkel 1636-ban sikerrel járt, de ez csak annak volt
köszönhető, hogy a Porta eltűrte mindezt. Fiának, II. Rákóczi Györgynek
már nem volt ily szerencséje: a török elleni harc sebeibe halt, míg
egész országa lángban és vérben elveszett, és a rettegő nyugati világ
félve figyelte, vajon megáll-e ez a tűzvész Bécs előtt?
Ugyanakkor
nem csak a nyugati kereszténység méltatlan nemtörődömsége, gyávasága
volt mindannak az oka, hogy az egykor oly erős és nagy Magyarország az
oszmánok hálójába esett – legalábbis a kortársak szerint –, hanem a
magyar uralkodóréteg is. Mindenesetre a hagyományaihoz és régi
szokásaihoz, szabadságához ragaszkodó – más európai országok lakossági
számarányihoz mérten jelentős – nemesség, meglehetősen megbízhatatlan és
ingatag szerepben tűnik fel az idegenek előtt: nem értik a mélyben
feszülő okokat, nem értik a széthúzását, egymással szembeni
gyűlölködését.
Az
a Francesco Massaro, aki az 1552-es egri viadalt és Dobó István
dicsőségét visszhangozza, nem hallgatja el, hogy a törökök a mohácsi
csatában azért törhettek át ezen a "védőbástyán"
(ti. Magyarországon), mert a magyarországi nemesség, a szerencsétlen
sorsra jutott II. Lajos ifjú király uralkodása alatt is széthúzott és
pártoskodott: egyenesen a "föld söpredékének" nevezte őket, akik mindig viszálykodnak és lopják a közvagyont.
Valóságos
tapasztalás volt a kortársak részéről mindez, hiszen a mohácsi vészt
követően, amely az egész európai közvéleményt sokkolta, a magyar
politika hivatalosan és végzetesen is megosztottá vált, azáltal, hogy
két királya volt, s ezek a királyok, mind I. Ferdinánd, mind Szapolyai
János egymás ellen támadtak, mialatt a törökök kényük-kedvük szerint
sétálhattak ki és be az egész országban. Egy a mohácsi vész környékén,
majd az 1596-os esztendőben újra, német földön megjelent könyv szerzője,
Johannes Cuspinianus azzal vádolja meg a magyarokat, hogy régebbi
erényeiket mind elvesztegették, a kereszténység védőbástyájának egykori
önfeláldozó harcosai, most immár kérkedők és hitvány hetvenkedők; a
török által leigázott szolganép, akik csak pártoskodnak és
viszálykodnak, és annyira kedvelik az ostoba pompát, hogy arany- és
ezüstékszerekbe öltözködnek, s ezekből is esznek-isznak. Lakomákon
tivornyáznak, ahol harciasak és küzdeni vágyók, kiváltképpen az éjjelig
folyó ivászatokon.
Igen
erőteljesen sarkított és elítélő vélemény volt ez, amelyet a
Habsburg-párti szerző nyilván a bécsi Udvar kormányzati szemszögéből
fogalmazott meg, de el nem tagadható, hogy mindennek meg volt a
valóságalapja. Számos hazai kortárs is akként látta, hogy az egykor oly
erős és félelmetes magyar nemzet szétzüllött és emiatt – sokszor vallási
tévelygéseinek büntetéseként értelmezve – van rajtuk az Isten haragja,
mint egykoron az ószövetségi példákból jól ismert történetekben a zsidó
népen. De éppen ez a feltűnő zsidó-magyar sorspárhuzam, amely a magyar
népet "kiválasztott népként" látatta és a törököt, mint "isten ostorát"
(flagellum Dei), büntetésként fogta fel. Büntetés a gyenge ország,
állandóan fogy és senyved az ereje, amely pedig Szent István
törvényeinek fundálásán, hosszú évszázadokon át virágzott, vagy éppen
Nagy Lajos király vagy Hunyadi Mátyás uralma alatt európai
nagyhatalomnak számított; mindez a magyarok széthúzásának és
pártoskodásának eredménye – summázzák a források. Zrínyi a Szigeti
veszedelem első énekében a szultánnal emígyen jellemezteti a magyarokat –
így tolmácsolja saját lesújtó véleményét:
"A magyarok ezek, kik fej nélkül vannak,Mint törött hajó széltől, úgy hányattanak.
(…)
De Isten ostora most szállott reájok,
Fösvénység, gyűlölség uralkodik rajtok,
Nincs szeretet közöttük, sem okos tanácsok,
Kiért esőben van fényes koronájok."
A
XVI. században végére a Habsburg uralkodóház gyengeségének
megtapasztalása olyan felismerés volt, mely elkeserítőleg hatott és a
15-éves háború kezdeti sikerei után hideg zuhanyként érte a magyar
rendeket. Az alapvető kérdés az volt, hogy a szétforgácsolódott erőket
miképpen lehet összefogni, és melyik az a politikai erő, amely erre
képes. Az egyértelmű volt, hogy a két nagy birodalom közé szorult, azok
határvidékét és ütközőzónáját jelentő széttöredezett Magyarország
önerejéből képtelen elérni saját függetlenségét. Nagyobb és szélesebb
alapokon nyugvó szövetségi rendszerre van szükség mindehhez. Bár ez a
terület ebben a változó világban – a centrum atlanti partvidékre
kerülésével és az állandósult török támadások és hódítás együtt hatásaként – az európai fejlődés perifériájára szorult,
mindazonáltal geostratégiai helyzetéből következően soha sem volt
mellékes helyzetben, "nem került le a térképről."
Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. Zrínyitől Rákóziig. - kézirat
