Történelmünk egyik meghatározó és nagyon jelentős szegmense az oszmánokkal való érintkezés. A törökökkel szembeni magyar küzdelmek már a XIV. század második felében megkezdődtek és a XV. század folyamán már élet-halál harccá váltak, noha a magyar állam ekkor még meg tudta védeni határait.
Nagy Lajos király már az 1360-as évek derekán megütközik a balkáni hadjárataiban a törökkel. A lovagkirály ekkor még győzedelmesen harcolt ellenük, és a középkori hős eszményképét kívánja beteljesíteni: athleta Christi. Aztán az oszmán hatalom viharos előretörése már valóságos fenyegetést jelentett: az ország déli határai mentén állandósultak a törökök beütései. De nem csak csetepatékról volt szó. Hogy mennyire nem volt elhanyagolható, arra kiválóan rávilágít a Zsigmond király által vezetett nemzetközi keresztes had nikápolyi veresége (1396). Az elkövetkező évtizedekben fokozódott az oszmánok expanziója. Minden iskolát járt ember ismeri Hunyadi János küzdelmeit: a széles keresztény világban a déli harangszó ma is emlékeztet az 1456. évi nándorfehérvári diadalra.
A valóságos fordulópont e küzdelmekben 1526. augusztus 29-én, a mohácsi mezőn állott be. Kétségtelen, hogy a szerbek 1389-ben elszenvedett rigómezei katasztrofális veresége után, az oszmánok expanziója immár Magyarország számára is több lett egyszerű külpolitikai kérdésnél. Zsigmond király próbálkozásai, majd Hunyadi János katonai akciói végül is csak átmeneti sikert és megkönnyebbülést jelenetetek Magyarország számára. A kortársak már ekkor a kereszténység védőbástyájának, vagy védfalának (propugnaculum Christianitatis, Christianitatis antemurale etc.) nevezték Magyarországot. A pápa már 1410-ben ilyen értelemben írt levelet Zsigmond királynak, mikor az országát a „keresztény hit pajzsának és bevehetetlen védfalának” nevezte.
Hunyadi sikerei feltüzelték Rómában a pápai udvart, ahol nemzetközi keresztes had összekovácsolásán fáradoztak, de éppen így fellobbantotta az elnyomott balkáni népek szabadság törekvéseit az albán hegyvidéktől Bolgárországig. Nem véletlenül lesz Hunyadi a bolgárok Jankulája, s megannyi hősi ének szereplője a „szöghajú magyarok”-kal. Egy pillanatra felcsillan a reménysugár, de hamarosan ki is alszik. A nándorfehérvári diadal ugyan súlyos vereséget jelentett a töröknek, de nem olyat, amelyet az Oszmán Birodalom ne tudott volna kiheverni. Ettől fogva Mohácsig változatlan helyzet jellemzi a török-magyar viszonyt: fennállt egy fajta status quo.
A török portyákra a magyarok beütése volt a válasz. Ez volt jellemző Mátyás király törökkel szembeni politikájára is: megelégedett egy-egy nagyobb katonai sikerrel, mint a szabácsi diadal, vagy a kenyérmezei csata volt, de az apjához hasonló nagy törökellenes hadjáratra nem vállalkozott. Mátyás király udvarában nagyon jól tudták, hogy a királyság erejét leköti a nyugati irányba folytatott háborúskodás, és azt is, hogy a Török Birodalom ereje már ekkor jóval nagyobb volt Magyarországénál. A pápák rendületlenül, de eredménytelenül sürgették a keresztény uralkodók összefogását a hódítok ellen. Mátyás egyik követe, Vetési László, IV. Sixtus pápa előtt Rómában már olyan retorikával élt, amelyben a magyar király és a magyarok kereszténység védelmébe betöltött szerepét hangsúlyozta volt: és víziójában felvázolta a keresztény világ pusztulását, ha a magyarok védfalát a törökök áttörnék. Nagy tervekben nem volt hiány szőtték azokat szorgalmasan Rómában és Budán is. Törökellenes nemzetközi összefogást sürgettek, amelyben a magyarok mellett helyet kaptak volna a lengyelek, a velenceiek és az oroszok, de még a perzsa sah is. A tervek azonban csupán csak tervek maradtak. Mátyás király diplomáciája sokrétűen próbálkozott kiépíteni egy széles szövetségi rendszert, amely a török ellen gátat jelenthetett, még a távoli és felemelkedő Moszkvai Nagyfejedelemséggel is felvette a kapcsolatot.
Magyarország mellet Lengyelország szerepe is nagyon felértékelődött ezekben az évszázadokban, főként mikor Mátyás halála után újból egy Jagelló-házbeli király ült a magyar trónon, II. Ulászló személyében. „A törökkel, tatárral vívott háborúk alatt mindkét ország rendjeiben, nemesi társadalmában és királyi udvari intézményeiben kialakult az ‘antemurale’- felfogás, amely a feudális nemesi állam létével és nemzeti hivatástudatával volt kapcsolatos.” Amikor Werbőczy István Hármaskönyvének bevezetőjében művét az uralkodónak ajánlotta, fontosnak tartotta, hogy megemlékezzen a magyarok védelemben betöltött szerepéről.
Érdemes megfigyelni, hogy a mohácsi vész előtti korszak magyarjai is nagyon lényegesnek ítélték meg a küzdelmet a „pogányok” ellen:
„...nem volt oly nép vagy nemzet, amely a keresztény köztársaság megvédése és tovább terjesztése mellett erősebben és állhatatosabban állott volna őrt, mint a magyar, amely (hogy a régebbieket ne is említsem) mintegy száznegyven éven át a rettenetes törökkel szemben, hol támadva, hol védekezve, a mohamedán undokság egész vadsága ellen a legnagyobb dicsőséggel küszködvén, különféle kétes háborúkban soká és gyakran a legvérengzőbb csatákat vívta, és a többi kereszténységet (nehogy mintegy széttört gáton túlterjedjen az ellenség dühe) vére hullásával, élte odaadásával és sebeivel biztosította és mentette, akkora vitézséggel és oly természeti erőkifejtéssel, hogy élete jobbadán fegyver alatt tölt el.”
A kereszténység védőpajzsa, a kereszténység védőbástyája – hangoztatták mind többen egész Európában. Amiként erről számosan megemlékeztek. Lodrisio Crivelli, páduai kánonjogász, aki II. Pius pápa, a nagy humanista köréhez tartozott, Hunyadi Jánosról írta, hogy míg élt „biztos védősánca volt a Nyugatnak a barbárok dühe ellen.” Machiavelli ezt írja a magyarokról és lengyelekről egyik munkájában: „Gyakran büszkélkednek is vele, hogyha az ő fegyvereik nem volnának, Itália és az Egyház már több ízben érezték volna a tatár hadak súlyát".
Laskai Osvát obszerváns ferences atya pedig arról prédikált, hogy az Isten a magyarokat, "ezt az erős népet" rendelte arra, hogy a török ellen védőpajzs legyen, derekassága és bátorsága révén a többi keresztény nemzetet védelmezze. "Ezt az erős népet, melynek vére és csontjai különböző országok hegyeit és völgyeit borítják, rendelte az Isten a kereszténység pajzsául a nagy török ellen, hogy derekassága és bátorsága révén a szent kereszténység az óhajtott békét élvezhesse."
Tehát mindent egybevetve belátható és közismert tényként elfogadható, "hogy miután a török birodalom megkezdte hódító útját Európában, a nemzetközi közvélemény Magyarországban látta az iszlám expanzió ellen védelmet biztosító erőt, a kontinens középső és nyugati részeinek védőfalát (antemurale, Vormauer), legfőbb oltalmazó bástyáját (propugnaculum, Bollwerk), a kereszténység védelmező pajzsát (clipeus, Schild) s ez a tétel állandóan ismétlődő toposszá vált a nemzetközi diplomáciában és a humanista irodalomban is. Földrajzi és politikai adottságai idézték elő, hogy 'a kereszténység védőbástyája' (propugnaculum christianitatis) megtisztelő címet nyerte el Magyarország Európa egyházi és világi hatalmasságaitól."
Magyarország a XVI. század elején.
Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. Zrínyitől Rákócziig. – kézirat
