A magyar hadügynek a nyugati hadművészettel szembeni le- (illetve el-)maradása tagadhatatlan. Már korábban a "hadi mesterségben"
szintén nem járatlan és ahhoz tehetséget mutató Báthory István erdélyi
fejedelem, majd lengyel király illetve Bethlen Gábor erdélyi fejedelem
is nagyon jól tudta, hogy a magyar hadait szükséges megreformálnia.
Báthory István uralkodása idején nem csupán magyar vitézek mentek vele
Lengyelországba, de számos idegen katona érkezett Erdélybe, mint például
a dán király zsoldjából Báthory szolgálatába állott skótok, akiknek
harci erényeit mindenki dicsérte és mondhatni Európa-szerte nagy
hírnévnek örvendtek.
Elmondható, hogy ezeknek a skót
gyalogosoknak a zsoldja háromszorosa volt a magyar bajtársaikénak, de
erre alaposan rá is szolgáltak. A skótok végig derekasan viselték
magukat az erdélyi fejedelmek zászlai alatt. A 15-éves háború véres
összecsapásaiban számtalanszor kitűntették magukat: mindössze
másfélszázan voltak, de hősiesen harcoltak 1596-ban Lippa védelmében,
valamint később Temesvár sikertelen ostrománál. Végül ez az alakultat
teljesen elvérzett a hosszú háború küzdelmeiben.
Ugyanígy – később – Bethlen Gábor
erdélyi fejedelem is igyekezett a Habsburgok ellen lázadó cseh, illetve a
protestáns német szövetségeitől nyugati – elsősorban német – zsoldos
katonákhoz jutni. Már 1621-ben érkeztek táborába a jägendorfi hercegtől
német katonák, ezek azonban a járványok miatt, valamint az erdélyi
seregben uralkodó ellenszenv miatt nem sokkal később elhagyták táborát.
1623-ban, aztán újabb lehetősége adódott
az erdélyi fejedelemnek, hogy hadait modern nyugati technikát és
harceljárásokat ismerő német zsoldosokkal erősítse. Franz Beck alezredes
vezetésével egy 1200 fős német gyalogos alakulat állt szolgálatába,
hogy a hadi fogságot elkerülje. Az erdélyi Alvincen telepítették le
őket, s valójában ez a német zsoldosalakulat jelentette a magvát annak a
katonai kontingensnek, mely több mint 30 esztendőn keresztül szolgálta a
különböző erdélyi fejedelmeket a csatamezőn.
Német zsoldosok
Az igazsághoz azonban az is
hozzátartozik, hogy létszámuk folyamatosan apadt, noha az egyes
fejedelmek igyekeztek a keretszámot feltölteni. Hol az erdélyi szászok
közül, hol Magyar - vagy Lengyelországban próbáltak toborozni,
több-kevesebb sikerrel. Általánosan elfogadott volt, hogy a hadifogságba
esett németek az erdélyi fejedelem szolgálatába álltak (mintsem a
várépítés, vagy sáncmunka nehéz igáját kelljen nyögniük a fogságban).
Különösen nagy becsülete volt a
dragonyosoknak (avagy a lovasított gyalogságnak), illetve a
muskétásoknak. Ennek ellenére az is előfordult, ami 1644-ben Szerencs
ostromakor megesett. A császári német védők inkább mindegyszálig
elestek, semhogy az erdélyi fejedelem – ekkor I. Rákóczi György –
szolgálatába álljanak… Itt újólag méltó felidézni Andreas Gaudi, vagyis a
skót Gaudi András nevét, aki kiváló tüzérségi tisztként került I.
Rákóczi György szolgálatába, s annak halála után fiát, II. Rákóczi
Györgyöt is híven szolgálta. Legnevezetesebb haditettének számított,
amikor 1658-ban a stratégiai fontosságú Várad alól véres fejjel elűzte a
török vazallus román vajdák és a krími tatár kán csapatait.
Csakhogy a változtatáshoz, a
reformáláshoz időre, s még több pénzre, s nem utolsó sorban olyan békés
évtizedekre lett volna szükség, amely biztosítékot jelentett volna a
gazdasági erőforrások jobb kiteljesedésére. Mindez nem volt meg. A
helyzet ellenkezőleg állt. Így hát a katonai vezetők – még ha képzettek s
széles látókörűek voltak is – csak azzal operálhattak, amijük volt.
Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. Zrínyitől Rákócziig. - kézirat
