Galambóc ostroma
Az 1300-as évek utolsó évtizedeitől, különösen Szerbia veresége után, Magyarországnak mind közvetlenebb közelről kellett megbirkóznia a Balkán délkeleti csücske felől terjeszkedő és lassan az ország déli határait mardosó, egyre fenyegetőbb veszedelemmel: az Oszmán Birodalommal.
Zsigmond magyar királynak a nikápolyi vereséget követően rá kellett döbbennie, hogy törökök elleni hadjáratban már nem, csupán az ellenük való védekezésben érdemes gondolkodnia. A veszélyt felismerve két módon is igyekezett a Magyar Királyságtól távolabb tartani a törököket. A védelem egyik eszköze az volt, hogy több-kevesebb sikerrel megpróbálta magyar függésbe vonni az országtól délre lévő kis államokat (Bosznia, Szerbia, Havasalföld), hogy azok ütközőállamokként feltartóztassák a török előrenyomulást. Ezt Zsigmond, mint a diplomatikus megoldások híve, főként úgy kívánta elérni, hogy ezen államok uralkodóinak jelentős magyarországi birtokokat adományozott, cserébe viszont elvárta a törökök elleni segítségnyújtást, valamint fontosabb várak átadását, melyek némelyikét beépíthette a magyar végvárrendszerbe. A védelem másik útja az ország déli határain kiépülő végvárrendszer volt, melynek kiépítése és megerősítése elsősorban Zsigmond hűséges szakemberének-hadvezérének, Ozorai Pipo temesi ispánnak a nevéhez fűződik.
Zsigmond e törekvéseinek egyik fontos állomása (mely mindkét „módszert” magában foglalta) volt az 1426-ban Lazarevics István szerb despotával megkötött tatai egyezmény is. A szerződés értelmében a szerb uralkodó halála után unokaöccse örökölhette meg magyarországi birtokait, cserébe pedig 17 Duna menti vár került volna a magyar uralkodó kezére. E várak közül a legnagyobb stratégiai jelentőséggel Nándorfehérvár és Galambóc jól kiépített várai bírtak. A várak átadása már csak amiatt is komoly katonai jelentőséggel bírt, mivel így sűrű, összefüggő, egységes magyar végvár-lánc jött volna létre az Al-Duna mentén.
1427 nyarán Lazarevics elhunyt és unokaöccse a szerződésnek megfelelően megörökölte magyarországi birtokait. Szintén a szerződés értelmében Zsigmond megkapta a dunai szerb várakat (köztük Nándorfehérvárt, mely közel egy évszázadon át a magyar déli végvárrendszer legfontosabb eleme lett), egy kivételével. Galambóc várnagya ugyanis, arra hivatkozva, hogy a néhai despota állítólag elzálogosította neki a várat, azt csupán 12 000 aranyforint kifizetése fejében lett volna hajlandó átadni Zsigmondnak. Látva azonban Zsigmond vonakodását, a várnagy egyszerűen átjátszotta Galambócot a törökök kezére. Nem volt mit tenni, a várat el kellett foglalni, hogy így betömjék a végvárvonalon támadt rést.
Első lépésként Zsigmond elrendelte a Duna túlsó, bal partján, Szentlászlóvár sürgős felépítését. Szentlászlóvár építése 1427-28 telén folyt, feszített tempóban és 1428 tavaszára már el is készült. Az új vár feladata volt, hogy a túloldalon lévő Galambóc vára ellen indítandó szárazföldi és vízi hadműveletek bázisául szolgáljon. Szentlászlóvárba Zsigmond még ágyúkat és itáliai tüzéreket is telepített, így ellenőrzés alatt tartva a vár alatti folyószakaszt.
1428 tavaszán a király elrendelte a nemesi felkelést és mozgósította a bandériumokat. Május elejére egy nagyjából 20-25 000 fős ostromló sereg gyűlt össze Galambóc vára alatt. A had legnagyobb részét (a király névleges és) Rozgonyi István temesi ispán (gyakorlati) vezetése alatt álló magyar sereg tette ki, de csatlakoztak hozzájuk szép számmal litván és havasalföldi segédcsapatok is. Emellett Zsigmond jelentős folyami flottát is összevont, valamint a felszerelés és az ostromágyúk és kővetőgépek jelentős részét is hajókon szállították a helyszínre (illetve az ágyúkat nehézségük miatt, hogy mozgathatóak legyenek, a hajókról is működtették). A bekerítés alatt álló Galambóc megsegítésére a törökök a Morava folyóról küldtek egy hajóhadat a folyami zár áttörésére, ezt a támadást azonban a magyar gályák igen gyorsan szétverték. Így Galambóc körülzárása teljessé vált. A folyó oldaláról ostromágyúkkal felszerelt hajók, a szárazföld felől hagyományos ostromtornyok és ostromgépek, a túloldali Szentlászlóvárból pedig az odatelepített ostromágyúk lőtték a falakat. Tudni kell azonban, hogy a korabeli, óriási méretű ágyúk (melyek ekkor szinte még szenzációszámba mentek) óránként jó, ha két lövést le tudtak adni, így egy Galambóchoz hasonló, erős kővár kellő mértékű megrongálásához hónapokra volt szükség.
Az ostrom egy hónapon át eredményesen haladt és a magyar fél számára a közeli siker reményével kecsegtetett. Különösképp kitűnt a harcokban Rozgonyi István felesége, a később Arany János által is megénekelt Szentgyörgyi Cecília. Az első meglepetést már eleve azzal okozta, hogy nő létére elkísérte férjét a háborúba és abban aktívan részt kívánt venni. A következő váratlan és kellemes meglepetése kivívta férfitársai elismerését is, ugyanis a török flotta támadásakor maga is gályára szállt és annak ágyújával, ostromgépeivel komoly kárt tett nemcsak az ellenséges hajókban, de Galambóc várában is.
Hiába járt azonban közel a győzelemhez az omladozó falak elleni döntő rohamra készülő magyar fél, mivel június elején váratlanul feltűnt II.Murád szultán vezetésével a nagy létszámú oszmán felmentő sereg. A Zsigmonddal szembeni szultáni fősereg többszörös túlerőben volt, ráadásul a keresztények Galambóc és a felmentő sereg közé voltak szorítva, így a győzelemre nem sok esélyt látva a király fegyverszünetet kért. A szultán elfogadta az egyezséget, melynek értelmében Galambóc török kézen maradt, a magyar sereg pedig bántatlanul kelhetett (volna) át a Duna túlsó partjára. Az átkelés meg is kezdődött, a törökök azonban a fegyverszünetet megszegve rátámadtak az átkelés közben legsebezhetőbb keresztény hadseregre, óriási pánikot és zűrzavart keltve ezzel soraikban. A kavarodásban maga Zsigmond is komoly veszélybe került és csupán Rozgonyi István lélekjelenlétének köszönhette, hogy ép bőrrel meg tudott menekülni. A magyar sereg átkelése végül sikeresen zárult, ami egyrészt annak volt köszönhető, hogy Szentlászlóvár és a gályák (többek közt Rozgonyiné irányításával) ágyúi „folyamatos” tüzeléssel akadályozták a törökök támadását, másrészt annak, hogy a litvánok (a lengyel) Czarny Zawisza vezetése alatt a végsőkig védték a jobb parti hídfőt, így fedezve a sereg többi részének visszavonulását. A magyar oldal vesztesége így emberéletben nem volt súlyos, a hadifelszerelés tetemes része viszont odaveszett.
A galambóci hadjárat tehát a komoly felkészülés, Rozgonyi, Rozgonyiné, Zawisza (utóbbi életét adta a sereg többi részének megmentéséért) és a többi katona bátorsága ellenére kudarccal végződött. Zsigmond leghűségesebb és legbátrabb vitézeit (akár ha csak utólag, rokonaik révén is) komoly elismerésben részesítette, maga pedig levonta a tanulságokat a szükséges hadszervezeti változtatásokat illetően. Ez azonban mit sem változtat a tényen, hogy újabb veresége és újabb menekülése után Zsigmond már többet le nem moshatta magáról a csapnivaló hadvezér bélyegét. Ami azonban ennél sokkal súlyosabb gond volt, hogy a déli határba „furakodva” az Oszmán Birodalom immár közvetlen szomszédja lett a Magyar Királyságnak, ami a jövőre nézve súlyos veszedelem és nehéz idők ígéretét hordozta magában…
