A nikápolyi csata
Az 1300-as
évek második felében egy új hatalom jelent meg a Balkán-félszigeten,
mely rohamos terjeszkedésbe kezdett Európa délkeleti végén: az Oszmán
Birodalom. A törökök viszonylag gyors előrenyomulását nem csak sajátos
hadviselési technikáik, hanem az is segítette, hogy az életképtelen kis
balkáni államok egymással is állandó háborúskodásban álltak, így pedig
könnyű prédát jelentettek az „országocskáikat” fokozatosan bekebelező
oszmánoknak.
A szerbek
1389-es sorsdöntő rigómezei veresége, majd a gyenge havasalföldi román
vajdaság néhány évvel későbbi behódolása következtében a Magyar
Királyság közvetlen szomszédságba került ezzel az új, török
fenyegetéssel. Bár Magyarországnak ekkor még csak a török vazallusok
révén lett közös határszakasza az oszmánokkal, és a portyázó csapatokat
is többnyire hamar szétverték, az ország addig virágzó – és színmagyarok
lakta − gazdag déli (főként dél-bánáti) települései már az 1390-es
években pusztulásnak indultak a török betörések következtében.
A
középkori Szerbia sorsát megpecsételő rigómezei csata után Zsigmond
magyar király évente vezetett hadjáratokat a törökök ellen, ezzel
próbálván megtorolni és elejét venni szüntelen fosztogatásaiknak. E
hadjáratok kisebb, látszólagos sikereket hoztak. Elfoglaltak néhány
várat, sőt, 1392-ben Zsigmondnak már egy kisebb nemzetközi hadjáratot is
sikerült összehoznia – azonban a döntő összecsapás elől a török szultán
kitért, így sok eredménye ennek sem lett −, majd az 1395. évi
hadjárattal visszaültette trónjára a törökök által elűzött és tőle
segítséget kérő Mircea havasalföldi vajdát.
Mivel a török
veszélyt ezzel megtörni nem sikerült, Zsigmond nagyszabású diplomáciai
tevékenységbe kezdett számos európai országgal. (Ha hadvezérként inkább
kudarcok is kötődtek Zsigmond személyéhez, be kell látnunk, hogy a
diplomácia terén viszont rendkívül tehetséges volt.) Ennek eredményeképp
sikerült megszerveznie egy hatalmas nemzetközi keresztes hadjáratot, a
lovagi eszmények jegyében összefogó keresztények lényegében utolsó ilyen
nagyszabású összeurópai vállalkozását, melyben Európa egyesült a fő
ellenség, az oszmánok legyőzése és a kontinensről való kiűzése
érdekében.
A
koalíciós hadsereg Zsigmond személyes vezetése alatt indult útnak 1396
nyarán Magyarországról. Orsovánál átkeltek a Dunán, és az utánpótlást is
biztosító folyó déli partján haladva elfoglalták az útjukba eső kisebb
várakat. Szeptember közepén értek Nikápoly vára alá, ahol a hadsereghez
csatlakoztak − az őt trónjára visszasegítő Zsigmonddal szövetséges −
Mircea havasalföldi hadai is.
A seregek
létszámáról drasztikusan eltérő vélemények láttak azóta napvilágot. A
kutatások jelenlegi állása és véleményem szerint a legvalószínűbb
nagyjából 25 000 (maximum 30 000) fő körülire tennünk a keresztény sereg
összlétszámát. Annyi viszont biztos, hogy e hadsereg gerincét a
magyarok és a francia-burgund lovagok adták. A keresztény haderő közel
felét (kb. 12 000 főt) a magyarok tették ki. A sereg fő ütőerejének azt a
pár ezer páncélos lovagot tekintették, akik a lovagság „őshazájából”,
Franciaországból és Burgundiából érkeztek; soraikban a legtapasztaltabb
lovagokkal, legtekintélyesebb lovagi vezérekkel és leggazdagabb francia
főurakkal. De a keresztes sereget gyarapította további, a franciákkal
körülbelül megegyező összlétszámú nemzetközi kontingens, melyben Európa
majdcsak minden nemzete képviseltette magát. Voltak ott szép számmal
németek, angolok, lengyelek, csehek, itáliaiak, svájciak, johannita
lovagok és mindenféle népek. Emellett csatlakoztak a Zsigmondnak
lekötelezett román lovasok is, néhány ezer fővel. A Velencei Köztársaság
ugyan harcosokat nem küldött, néhány hajóból álló flottát viszont
szükség esetére rendelkezésre bocsájtott.
Meg kell
jegyeznünk, hogy e keresztény nemzetközi hadsereg nem csak létszámra
képviselt tekintélyes haderőt, hanem „minőségre” is: zömét jól
felszerelt és vastag páncélba öltöztetett harcosok, a kontinens
legtapasztaltabb lovagi elitje és a résztvevő államok legharcedzettebb
katonái alkották. Így a sereget látva nem tűnt alaptalannak még Zsigmond
király azon híressé vált optimista megjegyzése sem, hogy „Annyi a
lándzsánk, hogy az eget is fenntarthatnánk, ha ránk szakad!”.
A
hadjárat sikere azonban nem is a létszámon bukott el. Hanem a franciák
önhittségén, akik ellenfeleiket és szövetségeseiket egyaránt lenézve, a
keleti harcmodort viszont nem ismerve, sorra hozták ostoba parancsaikat,
a pusztán saját dicsőségüket szem előtt tartó elhibázott lépéseket…
Efféle
elbizakodottság miatt torpant meg az óriási, ostromgépekkel is
felszerelt keresztény had Nikápoly alatt. A vár ostroma elhúzódott. A
keresztény feltételezésekkel ellentétben ezúttal I. Bajezid szultán sem
tért ki az összecsapás elől, hanem Nikápoly csekély számú védőjét a
végsőkig való kitartásra utasította, maga pedig gond nélkül átkelt a
tengerszorosokon és a harmincezer főt is meghaladó seregével egyenesen
Nikápoly felé vette az irányt. Az ütközet előtt csatlakozott hozzá a
török vazallus Lazarevics István szerb despota 5000 főnyi páncélos
lovasa is, akiknek később szintén fontos szerep jutott az
összecsapásban. Az oszmán haderő létszáma így körülbelül 40 000 főre
rúgott.
I.Bajezid, "a Villám"
Bajezid a
Nikápoly körül felsorakozott keresztényektől délre elterülő
dimbes-dombos vidéken állította fel seregét, elfoglalva a taktikai
jelentőségű magaslatokat és elrejtve serege egyes részeit (például a
szerbeket). Hogy gyorsaságával nem sikerült meglepetésszerűen lecsapni
az ostrommal foglalkozó keresztényekre, az is csak amiatt hiúsult meg,
mert a felderítést is pökhendien feleslegesnek tartó francia
tábornagyokkal ellentétben Zsigmond kiküldött hírszerzői révén értesült a
közelgő török hadseregről.
A
keresztény sereg hadrendjének felállítását a parancsnokok heves vitája
előzte meg. A csata előtti haditanácson ugyanis homlokegyenest eltérő
vélemények csaptak össze. A büszke franciák és burgundiak számára
alapvető volt, hogy nekik kell a haderő élén állni és a lovagok elsöprő
rohamával letiporni az ellenséget. Zsigmond azonban jóval megfontoltabb
taktikát javasolt. Az előző évek harcaiban a magyaroknak és románoknak
már volt alkalmuk valamelyest megismerni a törökök keleti jellegű
taktikáját, így ők tisztában voltak vele, hogy a franciák által
tervezett lovasrohammal nem lehet szétszórni az ügyesen manőverező török
csapattesteket. Zsigmond nézete szerint a nagyszámú magyar és román
lovasságot kellett volna az első vonalba állítani, hogy miután
megzavarják a szpáhik harcrendjét, az utánuk rohamozó lovagok
felmorzsolhassák az oszmán haderő szívét, a janicsárok ellenállását.
Zsigmond tapasztalatokon alapuló észérveit azonban az elbizakodott
francia és burgundi urak megbotránkozva utasították el, egyszerűen
gyávasággal vádolva szövetségeseiket. Az óvatosabb taktikára és az
ésszerű hadrend felállítására vonatkozó javaslatok tehát megbuktak a
tekintélyes (és beképzelt) francia-burgundi lovagok önhittségén és
büszkeségén. A csata napján így az első vonalban sorakoztak föl a
francia-burgund lovagok, mögöttük a sereg nagy része: a magyar és más
szövetséges páncélos lovasok, valamint gyalogosok és (a viszonylag
csekély számú) íjászok, számszeríjászok. (Bár utóbbiak inkább csak
védekezés esetén játszottak volna szerepet.) A szárnyakra a magyar és
román könnyűlovasok álltak.
A csatára
Bajezid megérkezését követően, 1396. szeptember 25-én vagy 28-án került
sor. A harc menetét pontosan nem ismerjük, azonban számos biztos
információval rendelkezünk róla. Az összecsapás úgy kezdődött, hogy a
török irreguláris erők felvonulását a franciák támadásnak vélték, ezért a
franciákat vezető Philippe d’Artois – Zsigmond haditervének maradékát
is felrúgva – azonnali rohamot rendelt el. (Az ütközetben d’Artois is
elesett.) A török csapatok jól bevált taktikájukat alkalmazva szétváltak
a janicsárok előtt, a közöttük előretörő lovagokat (és főként lovaikat)
pedig a janicsárok szétlőtték (ekkoriban még nyilakkal). A nyílzáport
túlélő lovagok pedig a janicsárok előtt emelt lovas-akadályoknál −
földből és hegyes karókból emelt, illetve ásott sáncok − torpantak meg. A
lovagok csapdába kerülve még megpróbáltak lovaikról leszállva harcba
bocsátkozni, azonban a gyűrű eddigre bezárult körülöttük és a szpáhik
rohama elsöpörte őket. Mivel a francia lovagok önfejűen, egyeztetés
nélkül és idejekorán indították meg rohamukat, ezért a többi seregrész
csak késve érkezhetett meg a csata forgatagába. Ennek ellenére, egy
rövid ideig úgy tűnhetett, hogy a második harcrend lovasai mégis képesek
lesznek megfordítani a franciák által elszúrt csata menetét. Ekkor
azonban Bajezid bevetette a dombok fedezékében elrejtett szerb és török
lovasokból álló tartalékait, akik oldalba kapták az öldöklő csatában
küzdő keresztényeket, és ezáltal az összecsapás végképp az oszmánok
javára dőlt el. A lovagsereg pusztulásáról érkező hírek pánikot
keltettek a még épp csak felsorakozott keresztény tartalék erőkben; a
menthetetlen szörnyű vérengzést látva a még harcba nem bocsátkozott
magyar és román könnyűlovasok futásnak eredtek. (Mivel ők egyébként is a
legtávolabb voltak, könnyűlovas jellegüknél fogva pedig a leggyorsabban
tudták elhagyni a csatateret, ezért az adott helyzetben viselkedésük
érthető is volt.) A teljes vereséget látva Zsigmond király és kísérete,
valamint a johanniták nagymestere sietve a Dunába vágtattak lovaikkal,
és a hajókhoz úszva, nagy kerülővel, több hónapos kalandos utazás útján
tudtak hazatérni Konstantinápolyon és Dalmácián keresztül
Magyarországra.
Zsigmond menekülése a nikápolyi csatából
Zsigmondnak
azonban „csak” az általa szervezett hadjárat kudarca miatti szégyent
kellett egy életen át viselnie; sokkal rosszabbul jártak viszont
alvezérei, katonái és az első vonalban harcoló lovagok. A véres
összecsapás végére a nikápolyi csatateret 13 000 keresztény holtteste
borította. A legsúlyosabb veszteséget nyilván az első vonalban harcoló –
lovaiktól önként vagy kényszerűen megszabadult – lovagok szenvedték el,
akiknek nem volt menekvés a gyilkos küzdelem legközepéből; de hasonlóan
súlyos vérveszteség érte a második hullámban érkező derékhadat is. A
nyílzáport, akadályokat és a török harcosok harapófogóját is túlélt
vastag páncélos lovagok – kevés ilyen volt – viszont így is súlyos
veszteséget okoztak a törököknek is, sőt, a sáncokon átjutva számos
janicsárt is lemészároltak. A szultán – aki jelentéktelenül, de szintén
megsebesült − erről tudomást szerezve éktelen haragra gerjedt, és az
ütközet után több mint ezer foglyot végeztetett ki. A
legtekintélyesebbeket és leggazdagabbakat azonban életben hagyta,
szabadon eresztésükért pedig irdatlan pénzösszegeket követelt
családjaiktól. Számos magyar főúr és ismeretlen katona halt hősi halált
vagy esett fogságba a nikápolyi csatában. Török fogságba került maga a
nádor, Jolsvai Leusták is, akinek – az ország leggazdagabbjai közé
tartozó − családja még birtokaik jó részének elzálogosításával és
eladásával sem tudták előteremteni a kiváltásához szükséges
pénzösszeget, így az egykori nádor török rabságban halt meg néhány évvel
később. A lovagvezérek közül életben maradt, azonban fogságba esett
számos nagyúr, így például a burgundi trónörökös. Az ő kiváltása csak
elképesztő méretű velencei kölcsönök révén vált lehetségessé: apja
akkora összeget fizetett érte, mint amennyi körülbelül Zsigmond király
egy évi magyarországi összes bevételeivel volt egyenlő… Ha nem is ekkora
összegeket, de ugyancsak alig (vagy egyáltalán nem) előteremthető
váltságíjakat fizettek ki a többi tekintélyes fogolyért is, melynek
megfizetéséhez a magyar és a burgundi uralkodó is hozzájárult
valamelyest.
A
nikápolyi csata sok szempontból történelmi tanulság és hadtörténeti
sorsforduló volt. Ez volt a történelem során az első alkalom, amikor a
magyar hadsereg a teljes szultáni fősereggel került szembe a harcmezőn. A
győzelem lehetőségének elszalasztása nem rajtunk múlott – a
következmények viszont hazánkra nézve lettek a legsúlyosabbak.
A vereség
legfőbb tanulsága Zsigmond számára az a felismerés volt, hogy e
megváltozott erőviszonyok között a Magyar Királyság már nem tudja – még
komoly nemzetközi támogatással sem – támadó hadjárat útján megtörni az
Oszmán Birodalom erejét s a török fenyegetést elűzni a határoktól. (Bár
Timur Lenk 1402-es keleti „közbelépésének” köszönhetően bő egy évtizedre
a török veszély háttérbe szorult, azonban nem sokára fokozott
intenzitással jelentkezett újból.) Hiába a jól felszerelt, erős
lovagsereg is, ha nincs kellő tapasztalat az ellenség harcmodorával
kapcsoltban és hiányzik a fegyelmezett összetartás. (Nyugat-európai
történészek mind a mai napig hajlamosak cserbenhagyással, árulással és
gyávasággal vádolni a hadjáratot szervező magyarokat, holott a franciák
voltak azok, akik nem hallgattak a kelet-európaiak bölcs tanácsaira.
Pedig ha a magyar és román tapasztalatokat összehangoltan egyesítették
volna a fejlett haditechnikával és az egyébként jól képzett és
felszerelt lovagi harcmodorral – akkor talán még a sikerre is lett volna
némi esély.) Ezzel szemben a török oldalt jól begyakorlott
hadmozdulatok, modern haditechnika, rég elfeledett keleti taktikai
elemek és fegyelmezettség jellemezték. Ezért hát Magyarország számára
nem maradt más, mint felkészülni a török rablókkal – esetenként
hódítókkal – szemben megvívandó hosszú háborúra. Zsigmond többféle
hadszervezeti reform révén igyekezett változtatni. Bevezette például a
„telekkatonaság” intézményét. És ami a legfontosabb: a támadásról
védekezésre való átállás jegyében kezdte el Zsigmond annak a masszív
végvárrendszernek a kiépítését, mely aztán közel 130 éven át
több-kevesebb sikerrel állta útját az Oszmán Birodalom hódításainak.
A nikápolyi
csata nem csak a török-ellenes háborúk mérföldköve volt, de egyúttal a
lovagkor egyik utolsó nagy csatája is. A hadtörténészek hagyományosan
azok a sorsdöntő összecsapások közt említik (1315: Morgarten, 1346:
Crécy, 1396: Nikápoly, 1415: Azincourt, stb.), melyek a legélesebben
világítottak rá a lovagi harcmodor alkonyára, és amelyek – más-más okok
és szempontok miatt – végképp bebizonyították, hogy a megváltozott
haditechnika és taktika következtében a korábbi évszázadok lovagi
hadviselése immár a múlté.
